Borsikafű

Herbarium Librum

Árvacsalánfélék Családja

Satureja hortensis

Borsikafű

A borsikafű egy nálunk is régóta termesztett, őshonos fűszernövény. Népies nevei: borsfű, bécsi rozmaring, csombor, csombord, csomborbors, hurkafű, kerti izsópfű, kerti méhfű, pereszlén. Már az ókorban az istenek eledelének tartották igen erős illata miatt. A bors elterjedése előtt az ételek fűszerezésére, csípőssé tételére használták, ma is használják erre. A borssal szemben az az előnye, hogy csípős íze egyéb kellemes aromaanyagokkal egészül ki. Az erdélyi konyha jól ismert fűszere a nálunk ritkábban használt csombor, alias borsikafű. Kellemes aromája mellett mitológiai múltja és gyógyereje is hozzájárul ahhoz, hogy az ókor óta ismert és kedvelt fűszer. Az ókori rómaiak által előszeretettel használt borsikafűről úgy tartották, hogy a szatírok gyógynövénye (satureja). Ebből fakadóan nagy meggyőződéssel és igen gyakran alkalmazták szerelmi kötésekhez, bájitalokhoz és mindenféle szexuális zavar kezelésére. Már nem tudjuk, miért, de az ókori rómaiak a nyári borsikafüvet a mitológiai szatírokkal - a kéjsóvár, félig kecske, félig ember alakokkal hozták összefüggésbe, akik a bor istene Dionüszosz tiszteletére züllött orgiákat ültek. A hiedelem eredményeképpen a római természetvizsgáló, Plinius a nyári borsikafüvet a szerelmi vágy serkentőjének (afrodiziákum) tekintette, míg a téli változatról - ennek szöges ellentéteképpen - azt tartotta, hogy a nemi vágy lelohasztója ( antiafrodiziákum). Talán senki nem lepődik meg azon, hogy a nyári borsikafű jóval nagyobb népszerűségre tett szert. Rómában gyógyító ereje mellett, az ízével is hódított a borsikafű. A kor egyik kedvenc eledelének, a - mai szemmel nézve elég bizarr módon előállított - halszósznak, a garumnak az ízesítésére használták. A borsikafüvek egyik alfajának, a Satureja thyba-nak már az ókori görögök idején nagy keletje volt. Egy Trójához közeli faluról, Thybráról nevezték el, s ezzel ízesítették a helyi borokat. A borsikafüvet megénekelte a költő Vergilius (aki sok csombort ültetett a kertjében a méhei számára), s jó pár századdal később Shakespeare is megemlékezett róla. Az első angol telepesek is borsikafüvet ültettek új, amerikai kertjeikben, hogy emlékeztesse őket az óhazára, valamint hogy kikezeljék vele a gyomorbántalmaikat. Hazánkban először a rómaiak örökségeként a szerzetesek termesztették füvészkertjeikben, a XVI. századból maradt írások tanúsítják sokoldalú felhasználását. A rómaiak a nyári borsikafüvet Európa-szerte elterjesztették, és népszerűvé tették. A germán törzsek is megkedvelték, s főleg babételek ízesítéséhez alkalmazták, emiatt „babnövénynek" keresztelték el. A XVII. századra a nyári borsikafű elvesztette kapcsolatát a testiséggel. A nyári és a téli növényváltozatot egyre inkább egyenértékűen kezdték használni, annyira, hogy hamarosan már különbséget sem tettek a kettő között. Nicholas Culpeper szerint a borsikafű „kiűzi a gázokat a gyomorból és a belekből, s jó az asztma és a mellkas más betegségei ellen. Nem ismeretes nála jobb ellenszer a kólika és a gyomorrontás ellen." Emellett a növényt a „tompa lelkek serkentésére" is javasolja. A csombort az emésztőszervi problémák mellett számos betegség kezelésére is használták és használják mind a mai napig. A gyógynövényből készített tea elmulasztotta a hasmenést, enyhítette a hasfájást, és a torokfájásra is jótékonyan hatott. Rovarcsípés ellen nagyon jól bevált az eldörzsölt borsikafű, a belőle készített krémekkel horzsolásokat és kiütéseket kezeltek. A borsikafű antiszeptikus és antibakteriális tulajdonságokkal rendelkezik, ezért alkalmas különféle betegségek gyógyítására, illetve a tünetek enyhítésére. Gyomorerősítő, gátolja a felfúvódást, étvágygerjesztő és görcsoldó hatással bír. Terhesek számára mérsékelt fogyasztása javasolt. A feketeborssal készítendő ételekhez adható, diéta vagy gyomorkímélés esetén teljes egészében helyettesíthető vele, viszont csak a fogás elkészítésének vége felé főzzük bele az ételbe. Bár a borsikafű fellelhető télen és nyáron is a kertekben, mégis leggyakrabban szárított leveleket használunk a főzéshez. Már a 16. századi füvészkönyvek is említik, mint fűszer-, és gyógynövényt. Jellegzetes, borsra emlékeztető, fűszeres illatú, és ízű növény. Kedvelt aromája miatt általánosan elterjedt. A bazsalikomhoz és a majoránnához hasonlóan morzsolt állapotban (Satureiae herba) kerül forgalomba, de zölden is használják. Az angol botanikus, Nicolas Culpepper szerint is legjobb szárítva használni ezt a fűszert. A szárított borsikafüvet légmentesen záródó edényben, száraz, sötét, hűvös helyen tároljuk.  A gyógynövényből nyert olajat bőrnyugtató, gyulladáscsökkentő hatásának köszönhetően gyakorta használják kozmetikai termékekbe (készítenek vele fogkrémet és szappant), sőt gasztronómiai vonalon is hasznosítják a borsikafű olajat, különféle keserűket és vermutokat ízesítenek vele. Termesztéséről a következőket érdemes tudni. 20–50 cm magas, erősen elágazó, fényigényes, szárazságot is tűrő, egyéves növény. Talaj- és termőhely- (-edény) -igénye a majoránnáéval egyező, de annál kevesebb öntözéssel is beéri. Magját március végén, április elején trágyázás után, 1–2 cm mélyen, 25–30 cm sortávolságra vetjük közép kötött talajba. Sűrű kelés után 8–10 cm-re ritkítjuk, virágzás idején az alsó elágazásnál vágjuk, szárítás után lemorzsoljuk, rostáljuk. A bazsalikomhoz hasonlóan többször is vágható. Szárításhoz többnyire csokrokba kötik, és tövével lefelé felakasztják. Használatával vigyázni kell, mert erős aromája keserűvé teheti az ételt. Csak a főzés végén kell az ételhez keverni. Kiváló ízesítője a hüvelyes főzelékeknek, főként a bablevesnek és a babfőzeléknek; bizonyára ezért hívják a németek Bohnenkrautnak. Gyermekek ételében, fűszerszegény diétában kiválóan pótolja a borsot. 0,3-2% illóolajtartalmának 40%-át a karvakrol, 20—30%-át a cimol teszi ki. A gyógyászatban régóta ismerik görcsoldó, étvágygerjesztő hatását. Külsőleg erősítő, frissítő fürdőkben használják. A diétás főzésnél nagyon hasznos a feketebors pótlékaként. Gyomorerősítő, görcsoldó, étvágygerjesztő, bélféregirtó, felfúvódást gátló hatása van.