Népi hiedelmek
LVI.
Húsvét II.
Ezután közösen felhangzott a Feltámadt Krisztus e napon!… kezdetű ének, majd a lovasok és gyalogosok más-más irányban indultak hazafelé. Útközben elvégezték a Mindenszentek litániáját, de a faluba érkezve, ismét a feltámadási éneket kezdték zengeni. Iparkodtak egyszerre hazaérni. A templom előtti téren a pap palástosan várta őket. Együtt énekelték a Mennyek királyné asszonyát. Utána az óráló beszámolt az útról, majd megismételte a falusiak érdekében az egész könyörgést. Végül az Uram Jézust! az egész nép együtt mondotta. Alatta a szentsír őrei dísztüzet adtak. A pap most megköszönte a szent munkát, majd megkezdte az ünnepi nagymisét. A lusztrációs hagyomány középkori liturgikus eredetét és elszigetelődését az is bizonyítja, hogy nemcsak a katolikus székelységnél él. Szentgerice marostordai református faluban húsvét szombatján még a századfordulón is járta a dűlőkerülés. Rövid híradások szerint a határjárás Csíklázárfalva (Lazaresti), Csíkszentsimon (Sinsimion), Barót (Baraolt), Páva (Pava) falukban is élt. Jellemző, hogy az ország nyugati pereméről is vannak hasonló bizonyságaink. Ebből is nyilvánvaló, hogy a húsvéti határjárás a Tridentinum előtt egyetemes, hajdani liturgikus gyakorlatunkkal összefüggő szokás lehetett. Még a múlt század derekán is Zalaegerszegen nagyszombat éjfél előtt a város piacán, a templom előtt gyülekeztek a hívek. Időnként puskaropogás verte föl az éjszaka csöndjét. A férfiak puskával és baltával gyülekeztek. A templomban a pap teljes díszbe öltözve, feszülettel a kezében rövid imádságot mondott, majd a menet megindult a határ felé. Elöl zászlók, majd a dobos és tárogatós következtek. Az asszonyok a pap után mentek. A jámbor ajkakon felhangzott az ének. A határjárókat a városon kívül eső kálváriáig elkísérték a pappal együtt a hívek is. Itt a pap megáldotta és útra bocsátotta őket, ő meg a többi hívekkel együtt visszafordult, esetleg a kálvárián még ájtatoskodtak. A határjárás nagy lármával, zajjal, puskalövéssel vegyes imádsággal és énekléssel egészen reggelig tartott. Újra közeledtek a város felé. Valósággal elborították magukat zöld ágakkal. A kálváriánál az otthon maradottak ünneplőbe öltözve már várták őket. A céhek is megjelentek zászlóik alatt. A kálvárián misét hallgattak, ezalatt is ropogtak a puskák és tarackok. Utána a nagytemplomban az egész hivősereg áldásra gyűlt össze. Az egerszegi határjárás csökevényei még megérték századunk első évtizedeit. A szokás XVIII. századi előzményeit legújabban Takács Lajos tárta föl egy tanúvallomási jegyzőkönyvből (1761), melyben a Zalaegerszeg és Bazita közötti határt kívánták tisztázni, rögzíteni. Az évről-évre ismétlődő ünnepélyes húsvéti bejárásra, keresztekkel megjelölt tölgyfák azonosítására, földhányások, földhalmok énekszóval, dobveréssel, imádsággal való megújítására is többször történik benne utalás. A szokás a zalai tájon hajdanában nyilván egyetemesebb volt. Erre vall az a lendvavásárhelyi hagyomány, hogy nagyszombaton az egyházi körmenet után a nép a falu környékét is megkerülte. A múlt század végéről való följegyzés szerint a közeli Rábakethely faluban feltámadás után a hegyeken örömtüzeket raktak, és pisztollyal lövöldöztek egészen a húsvéti mise utánig. Ez is föltétlenül a határjárás maradványa. Céltudatos kutatással még bizonyára számos értékes hagyományt lehetne föltárni. A nógrádi Héhalmon és bizonyára még más helyeken, így Zalában, Göcsejben (Goturfölde, Nemesszentandrás, Búcsúszentlászló) is nagyszombat éjszakáján, a mi Urunk Jézus Krisztus megdicsőülésének örvendetes stációja végzésére került még századunk első évtizedeiben is sor. Kántorpoézisra valló szövege ponyván is megjelent. Sajnos, barokk előzményei, külföldi párhuzamai egyelőre nem ismeretesek előttünk, de nyilvánvalóan ez az áhítatforma is a határjárás képzetkörében fogant. Az ájtatosság egyébként tizenegy állomásból áll. Régi kaposváriak húsvét éjszakáján, úgy két óra tájban kertjükben elimádkozták a teljes olvasót, vagyis fölidézték magukban az egész megváltástörténetet. Húsvét napját a székelység, északi csángóság és őrségi magyarság húsvét, a szlavóniai Kórágy református népe húzsvéit, a moldvai csángóság húszit, Göcsej hüsit, hüsiét alakváltozatban emlegeti. Az ünnep egyik horvát, Zsidányban is élő neve vazam, nyilván tükörszó. A horvát „venni, fogadni” jelentésű igéből a magyar húsvét mintájára született. Hollókő, Gyöngyöspata, és bizonyára még más palóc faluk népe ajkán nagyvasárnap. A karancsalji palóc lányok és menyecskék ilyenkor tiszta fehérbe öltöznek. A bánáti bolgároknál veliki dan, a horvátoknál is velik-dan, a szlovéneknél pedig a palócokhoz hasonlóan velika nedelja. A szó az Árpád-korban keresztnévként is fölbukkan. 1211. Isti vero sunt vdvornici Thopos Strab Karassun cum filio suo cwsveth. 1240. is villa Fer est unus vinitor, nomine Hvsuet. Viselője nyilván erre az ünnepre született. Kérdés, hogy a ma élő Húsvéth családnév keresztnévi eredetű-e? A bánáti, 1773-ban németektől betelepített Kiskomlós (Comlosul Mic) falunak Ostern a német neve. Helyi monda szerint, amikor e birodalmi parasztok a Bánátba települtek, egyik csoportjukban volt az öt Fraunhoffer-testvér is Straubing városából. Egyikük, Péter a szent keresztet vitte a vándormenet élén. Éppen húsvét táján értek leendő lakóhelyükre. Ezért adták azután falujuknak az Ostern nevet. A keresztet a Fraunhoffer-család kegyeletesen megőrizte, a falu népe pedig Ansiedlerkreuz néven emlegette. Németpróna németsége az ünnepekben a maga nyelvén így szokott köszönni: Dicsértessék a Jézus Krisztus, aki halottaiból föltámadott. A bánáti bolgárok új ruhájukat húsvét napján veszik föl és benne mennek a templomba. Főleg szerzetestemplomok őriztek a középkorban, de még később is egy sajátos hagyományt, amelynek deákul risus paschalis volt a neve. Ez abban állott, hogy a húsvéti ünnepekben a prédikáló pap az Úr feltámadásának örömére jámbor hallgatóságát iparkodott megnevettetni. Az Egyház – bár nem helyeselte – mégis tűrte, hogy a spanyoloknál külön személyek mesterkedjenek a húsvéti templomi sokadalom felvidámításában, a franciák pedig egy zsidót állítsanak pellengérre, és bent a templomban tréfálkozzanak vele. Kérdetik – veti föl a Cornides-kódex (1514) húsvéti prédikációja –, hogy Krisztus Urunk miért jelentené meg először az ő feltámadását asszonyállatoknak? Feleltetik erre: Tevé ezt Idvezítőnk azért, mert azt akarta, hogy az ő feltámadása megjelentetnék egyebeknek. De miért az asszonyállatok titkot nem tarthatnak, de valamit hallanak, azt legottan megjelentik egyebeknek, azért akará Urunk is az ő feltámadását először megjelenteni asszonyállatoknak, hogy hamarább kihirdettessék. A kérdést Káldi György jezsuita is megismétli egyik húsvéti beszédében (1631), de teljes komolysággal azt is hozzáteszi, hogy nem azért, a mint némellyek trágárkodnak, hogy cháchognók lévén, hamar hírt vittek mindenüvé; mert Urunk nem szűkölködött senki csácsogása nélkül. A tréfás exemplum néphagyományainkban is gyökeret vert. A dombiratosi változat a húsvéthétfői locsolkodást vele magyarázza. Amikor Jézus föltámadt, az asszonyok elmentek keresni, de nem találták a sírjában. A zsidók, akik ott voltak a sír körül, leöntötték vízzel őket, nehogy elhíreszteljék Jézus feltámadását. Az asszonyok azonban annál inkább hirdették, újságolták, hogy Jézus feltámadt. A húsvéti ételszentelés, egyes vidékeken ételáldás a szentelményeknek egyik máig elevenen élő fajtája. Az ételek megáldására már Jézus példát adott a csodálatos kenyérszaporításnál és az Utolsó Vacsorán. A megszentelt húsvéti eledel megvédte a híveket a hosszú böjt, megtartóztatás után a mértéktelenség kísértésétől. Ezek az ételek többfélék, és jelképes értelmük is van. A hitújító Bornemissza Péter nem egészen jóhiszeműen írja: a pápások Isten parancsolatja ellen való dolgokat sok ezert szerzettek: kókonya, gyertya, víz, búza szentelést, holtak imádását. A húsvéti eledeleknek jellegzetes régi neve tehát kókonya, kókonnya: a Sándor-kódex írója szerint maga Jézus Krisztus. A szó népünk körében részben ebben az értelemben, részben bizonyos jelentésmódosulással máig él. A Székelyföldön, továbbá a bukovinai Andrásfalván a húsvéti szentelt eledelek (kalács, sonka, bárány, tojás, só) összefoglaló neve. 1544. az mel pap húsvét napján az kokonnyát megszentelé. A szegedi nép ajkán jelenti a megszentelt húsvéti keménytojást. Így emlegetik az udvarhelyi székelyek is. Az istensegítsi székelyeknél viszont a húsvéti kalács neve. A gajcsánai és klézsei csángómagyarok is kókënya, kókënnya névvel illetik a húsvéti tojást, túrós süteményt. A szó régebben az egész magyarság körében általános lehetett, amit az is bizonyít, hogy az ősi, még szóbakerülő húsvéti játékot, a tojásütést Göcsejben kókálás, Somogyban kókányolás, Vásárosdombón kokonyázás, Ormánságban kókázás néven emlegetik, ami a náluk már nem élő kókonya szó származéka. A kókonya szó nyelvészeink véleménye szerint vallon eredetű, amit talán nem is a latini hoztak magukkal, hanem másfél századdal előttük együtt honosodhatott meg liturgiánkkal, amely a legújabb kutatásuk szerint rajnai-frank eredetű. Sajnos, nem állott módunkban megállapítani, hogy az európai nyelvtudomány a szó eredetét már tisztázta-e. Úgy tűnik azonban nekünk, hogy a Cucania; Cucagna neve is ebből a szócsaládból származik. Turóczi-Trostler József európai kitekintésű kutatásaiból tudjuk, hogy e meseország az evés-ivás hazája, a földi paradicsom. A nagyböjt szigorú táplálkozási fegyelme után valósággal ez a kulináris paradicsom nyílt meg a hívek előtt, amikor kiéhezetten a húsvéti eledelek mellé ülhettek. A farsanghoz hasonló tobzódást azonban a szentelés távoltartotta, hiszen most idézték föl az Utolsó Vacsorát magukban, a maguk közösségében, szeretetvendégségében, amelyet nagypéntek komor vigíliáján mégsem ülhettek meg méltóképpen. Találóan mondja Turóczi-Trostler a böjt és lakoma titokzatos húsvéti összefüggéséről: „A középkori ember tudja, hogy amije van, Isten kegyelméből való hűbér, és hogy rajta van az elmúlás és ideiglenesség minden jegye. Azt is tudja azonban, hogy teste, érzékei vannak. Száz fenntartás, halálos gond és aggodalom közepett is magába fogadja a világ szépségeit”, jelen esetben az asztal megérdemelt örömeit. A néprajzi, illetőleg nyelvatlasz-kutatás nyilván pontosan meghúzná valahol a nyugati és keleti egyház határvidékein azt a vonalat, ahol a húsvéti eledeleket nyugati eredetű kókonya, illetőleg keleti páska névvel tisztelik meg. Ismeretes, hogy a pascha egyházi nyelven a húsvétot, illetőleg a testét, vérét az emberiségnek áldozott Megváltót jelenti: pascha nostrum immolatus est Christus. Egészen természetes, hogy a magyarság körében mindkét szó él, ami földrajzi sorshelyzetünket is kifejezi. A kókonya nyilván általánosabb volt, azonban a páska is föltehetően már az Árpád-kortól használatos a görögkatolikus magyar népnél, továbbá a római katolikus moldvai csángók bizánci elemekkel átszínezett vallási világában is. A húsvéti ételszentelés a böjti fegyelem állandó lazulása, illetőleg spiritualizálódása következtében napjainkra már majdnem elvesztette hajdani, még a múlt században is eleven ünnepélyességét, társadalmi, családi jellegét. Göcsejben a századfordulón a szentelésre sonkát, kalácsot, tojást, tormát szoktak kengyeles kosárban küldeni. Hiedelmük szerint a tojás Krisztus keresztfáját, díszítése Krisztus kötelét, a torma meg a keserűséget jelképezi. A család minden tagja először a tormából eszik, eredeti értelme szerint bizonyára azért, hogy erős íze, könnyfacsaró illata a gonosz lelkeket elriassza. Utólagos magyarázat szerint, hogy nyáron a szabadban való pihenésük alatt a kígyó szájukba ne másszék és hogy gyomorgörcsük ne legyen. Aki húst nem küld szentelni, az nagyszombat este a kosárba helyezett ételneműeket a szoba ablakába teszi ki, és reggelig otthagyja, mert akkor éjjel az Úr angyala minden házat megnéz, és a kint talált eledeleket megáldja. E képzet ószövetségi hátterére még rámutatunk. Evés alatt a szentelt tojásból megkínálják egymást. Arra nagyon vigyáznak, hogy kivel ették, mert ha az erdőben eltévednek, csak az illetőre kell gondolni, és mindjárt eligazodnak. Máshol, aki a sonkából eszik, az sem téved el az erdőn, hozzátehetjük: az élet rengetegében. Sümegprága, Csabrendek, Csököly öregjei között hallottuk, hogy a századforduló táján azok az uradalmi cselédek, pásztorok, akik távol éltek a templomtól, húsvét hajnalán ünnepi eledeleiket tarisznyában, kosárban kiakasztották a közeli fákra. Úgy tartották, hogy ilyenkor szenteli föl a rómapápa a világot, megáldja az ő ételüket is. Ez talán a pápa húsvéti urbi et orbi-áldásának pusztai magyar emlékezete.
Kethelyen a múlt század végén úgy vélekedtek, hogy óvatosan kell bánni a szentelt hússal és kaláccsal, mert ahány darabka szentelt hús esik a földre, annyi iccével kevesebb zsírja lesz a disznajuknak, és ahány szem morzsa hull le a szentelt kalácsból, annyival kevesebb búzájuk terem. Felsőberkifaluban a hazavitt szentűttet először a méhekhez vitték, keresztet vetettek vele a kasra, csak azután került a család asztalára. Szil rábaközi faluban a szenteltből régebben csak az ehetett, aki buzgón megtartotta a nagyböjtöt és meggyónt, megáldozott. Fertőszéplakon a koldusok is kaptak belőle. Zamárdi parasztok tojást, sonkát, kenyeret, bort szenteltettek. Az öregek mondogatják, hogy aki ebből a piros tojásból eszik, nem fog szentség nélkül meghalni. Ha pedig valami baj éri őket, eszükbe jutnak azoknak, akik velük együtt ették a szentelt ételekből. Vásárosdombón a század elején a szentelésre egész ebédösvéka ételt vittek a menyecskék a fejükön. A kosarakat gyönyörű hímzett terítőkkel terítették le. Ezeket máskor csak a poszita, vagyis az újszülött anyjának vitt étel hordásakor vették elő. Akinek nem volt ilyen terítője, egyszerű fehér abrosszal takarta be kosarát. A kosárban volt küjesztött sunka. Tettek melléje főtt kolbászt, főtt tojást: egyet-kettőt félbevágva, a többit egészben, továbbá megtisztított tormát, sót, egy üveg vizet és szentűtt néven emlegetett kerek, fonott kalácsot. Ezt is megszegték. Egyébként az egész kosár ételnek is szentűtt volt a neve. A templomban félig kibontották a kosarakat és a pad mellé sorban letették. Az első padba az újmenyecskék ültek, akik a múlt évi szentelés óta mentek férjhez. Szertartás után letakarták a kosarakat, és siettek haza. Ilyenkor senkivel nem állottak meg beszélgetni. Valamikor futottak, mert az volt a hiedelem, hogy aki először ér haza, annak a családja lesz az aratással elsőnek készen. Odahaza a család minden tagja asztalhoz ült, és megkezdődött a húsvét, a szentelt elfogyasztása. Úgy számolták az éveket, hogy a család már hány szenteltet evett meg együtt. Patosfa asszonyai – a falu akkor még leányegyház lévén – századunk elején Németladra vitték eledeleiket megszenteltetni: sonkát, tojást, kenyeret, tormát, sót, paprikát. A templomi padok között állottak föl, a szentelő pap úgy ment végig közöttük. Visszamenni azonban már alig tudott, mert minden asszony annyira sietett haza, hogy szinte fölborították egymás vékáit. Úgy tartották ugyanis, hogy aki legelsőnek teszi meg visszafelé a félórás utat, a kapálásban az lesz majd a nyáron legelső. Aki betegség, vagy más súlyos ok miatt nem tudta ételét Ladra elvinni, az hajnalban a favágitóra helyezte, ahol hite szerint Isten angyalai szentelték meg. Ez a hiedelem Boronka, Görgeteg, Kadarkút, Csököly katolikus cselédnépe között is él. A szenteltet húsvét reggelén szokták megkezdeni. A gazda két falatot készít el legelőször: egy darabka kenyérre mindenből rak. Az egyik falatot a tűzbe, a másikat pedig a kútba veti. Amíg ez meg nem történik, senki sem nyúlhat a maga részéhez. Pölöske baranyai faluban ételszenteléskor vittek – már előre külön elkészítve – egy patkó kalácsot, egy szelet sonkát, kolbászt. Szentelés után a templom lépcsőjén várakozó szegényeknek adták. A kalács hosszúhetényi neve – alakja után – patkó, a perec alakú magyaregregyi kalácsnak pedig baranyakarika. Bátya asszonyai a szentelésről hazatérve, a szentelttel háromszor nyomban megkerülték a házat, hogy a gonoszt, kártevő férget távoltartsák tőle. Csak ezután léptek a hajlékba. Az Ipoly felső vidékének, főleg Galsa falunak magyar népe a húsvéti misére kosarakban szokta elvinni a kalácsot és sonkát. A kosarakat a padok mellé rakják, és asztalkendővel, kis abrosszal terítik le. Minden gazdasszony arra törekszik, hogy az övé legyen a legkiválóbb, legszebb. Az újasszonynak legelső teendői közé tartozik, hogy ezt az abroszt elkészítse, kihímezze. Sokszor a lakodalmi kalácsot is ebben viszik a lakodalmas házhoz. Régebben a vetőabroszt is elvitték a templomba. A gazda a karján tartotta, vagy a kalács alá, a kosárban helyezték el. Délben az ebédnél ezt terítették föl az ünnepi asztalra. Lucskán (Lučka) a hívek húsvét napján tormát, sót, vajat, szalonnát, sonkát, kalácsot visznek szenteltetni. A tojást meghámozva, a sonkát kicsontozva viszik a templomba, hiszen a héjat és csontot nem költik el, nem valók tehát szentelésre. A szenteltet lányok hozzák haza. Szaladnak vele. Mint mondják azért, hogy a munkában is elsők, ügyesek legyenek. A húsvéti szentelt kalácsot Hangony, Szentsimon barkó falukban morvány, Bujákon pedig pusztakalács, a székely Gyergyócsornafalván meg kókonyakenyér névvel illetik. Hangonyban külön cipókat sütöttek a szegények, cigányok számára is, a család halottjaiért való imádság fejében. Domaházán a húsvéti ebéd maradékát másnap estig az asztalon hagyják, nem szedik le. Ez nyilván a halottkultusz megnyilatkozása. Szíhalom asszonyai a megszentelendő ételek mellé gyolcszacskóban kukorica-, árpaszemeket is tettek. Ezeket a jószág ünnepi takarmánya közé szórták. A húsvéti abroszból vetette a gazda a búzát. Csíkménaság helyi szokása szerint a pap nagymise után szenteli a húsvéti eledeleket. Már előre odakészítik csíkos tarisznyában, radinás, vagyis keresztelői kosarakban. Szép lenabroszokkal vagy más szőttes kendőkkel vannak letakarva. A szentelt: kenyér, kalács, sültbárány, sonka, tojás, só. A húsvéti ebéd itteni neve Krisztus lakomája. Istensegíts népének ajkán a húsvéti kalács neve kokonya. Vittek még szentelésre pirostojást, sonkát, szalonnát, kolbászt; tormát; fokhagymát, sót. Húsvét reggelén mise után volt az ételszentelés. Siettek vele haza. Éhomra ették a gyerekek is. A családfő osztotta szét. A gyónást sokan hagyták húsvét napjára, hogy a szenteltből áldozás után a kegyelem friss állapotában egyenek. Hadikfalva népe szintén azt szenteltette, mint az istensegítsiek. Amikor a templomból hazaértek, mindenből beledobtak egy kis darabot a kútba, hogy a vize romlatlan maradjon. Húsvétkor a szamosháti katolikusok ételeikkel süketcsalánt (Lamium purpuerum) is szenteltetnek. Megaprítják és rántottába sütve eszik meg. Egy személyre három tő csalánt számítanak. Úgy vélik, hogy aki ilyen ételt eszik, azt abban az esztendőben nem fogja a járvány. A szegedi tájon részben a pasztoráció kényelmessége miatt, részben a böjti fegyelem enyhülése következtében az ételeket: fonatoskalácsot, lepényt, kókonnya néven emlegetett tojást, sonkát, kolbászt a feltámadási körmenetet követő vacsorán a családfő szokta a kéznél lévő szenteltvízzel meghinteni. Ha lehetséges, húsvét napján bárány kerül asztalra. A páska, pászka szabolcsi görögkatolikus népünknél külön erre a célra tartogatott kosárban sonka, tojás, túró, tetszetős formába öntött vaj, bárány, torma, bor. A pap a templomban, templomkertben ünnepélyesen szenteli meg. Valósággal menekül vele haza a nép. Nyíracsádi naiv hiedelem szerint még abban az esztendőben meghal, aki leghátul marad. Húsvét napján csak ebből a szenteltből szokás enni, mégpedig először a tojásból. Ha telt, volt bőven, akkor a család egészen tamásvasárnapig, azaz fehérvasárnapig ezen élt, még a közbeeső pénteken is. Hosszúpályi faluban régebben csak azok ehettek a pászkából, akik húsvéti gyónásukat, áldozásukat elvégezték. Az elhalt vagy távollévő családtag részét koldusnak szokták adni. A hulladékot elégetik. Ópályi lányok a szentelt pászkát a fejük fölé szokták emelni és ezt mondogatni: híres legyek, mint ez a páska. Az elajánlás ősi liturgikus szokás, gesztus csökevénye. Tudnunk kell ugyanis, hogy az ősi keleti szakrális hagyományban a halotti szertartáson vagy útrakelők számára kenyeret, kalácsot emeltek a levegőbe, és ezt mondták: nagy a Szentháromság neve! Legszentebb Nagyasszonyunk, Mária, Isten anyja, segíts meg bennünket! Ha útrakelőről volt szó: N. szolgádat! Az ő közbenjárása által Istenünk irgalmazz, nekünk és üdvözíts bennünket! Ez a fölemelés szerzetesközösségekben minden ebéd után is megismétlődött. Eredetileg nyilvánvalóan a halottak jelképes etetését, a róluk való megemlékezést és gondoskodást jelentette. A panagia, vagyis szentelt kenyér fölemelésének az első világháború előtt Pócson még volt nyoma. A Máramarosból odazarándokolt rutének és románok az elhunytakért végzett szertartáshoz (parasztáz) égő gyertyákkal díszített kenyeret vagy kalácsot tettek az oltárra, és ezt a szertartás végén a kathismalion (leülő ének) megismétlése mellett, a levegőbe emelték, és ismételten föl- és aláingatták, amint az ószövetségi eledeláldozatokra nézve Mózes (Exodus 25, 2) előírja: szólj Izrael fiainak, hogy szedjenek nekem első ajándékokat. Minden embertől, ki önként ad, vegyétek el azokat. A Tárkányi-magyarázta héber szöveg szerint: emlék áldozatokat, mert fölemelték, hogy mintegy átnyújtsák az Úrnak. Ez a képzetkör ihlette tehát Ópályi hagyományvilágában a pászka fölemelését, Nyíradonyban pedig azt a szokást, hogy égő, eredetileg nyilván szentelt gyertyát is fészkeltek bele. Anarcs faluban a szentelésről hazavitt pászkát körülhordozzák a házban, hogy a gonosz meg a féreg elkerülje a családot. Csak azután fognak az elköltéséhez. Sok görögkatolikus falu, így Veléte asszonyai, régebben akkora pászkát sütöttek, hogy a kemence száján nem fért ki. Meg kellett bontani. Férfiak vitték szentelni oldalszalonnával; túróval, vajjal együtt. Odahaza a családfő a pászkát megfordította és az aljából Krisztus megváltó sebeinek tiszteletére öt helyen egy-egy darabkát kivágott belőle. Ezeket eltették és szentelményként tisztelték. Cséke faluban a gazdasszony a pászka tetejére tésztából kiformálja az öt szentsebet és a kínzó eszközöket (arma Christi). A moldvai csángó Lészped népénél a pászka tojásos túróslepény, melléje kozsona, vagyis tejjel, tojással, túróval; mézzel, mazsolával készült húsvéti sütemény, továbbá hímestojás. A feltámadási szertartás után szoktak melléülni, miközben mondogatják egymásnak: feltámadt Krisztus. A felelet: higgyük valóban. A Nagyság völgyének ruszinjai szerint a bőregér úgy keletkezett, hogy egyszer az egér hozzájutott a pászka morzsáihoz és ettől szárnyra nőtt. Rozsály görögkatolikus faluban ismert legendamese szerint egy szegény ember nagypénteken búzát vagy egy kis lisztet kért attól a nagygazdától, akinél dolgozni szokott, de nem kapott. Mitévő legyen? Húsvétra pászkát kell sütni és megszenteltetni. Kiment az erdőbe és ott fából faragott pászkát, meg kalácsot is. A felesége a kemencében megpirította. Ezt vitték húsvét reggelén szentelésre. A nagygazda teli kosara szépen betakarva, az övé pedig tarisznyában mellette. A szegény ember titokban kicserélte őket. Szentelés után a nagygazdánál a szenteltből enni készültek. Nem fogta a kés. Fának vált – mondta az asszony –, mert nem adtál annak a szegénynek. Erre a gazda fogott egy másik pászkát, egy zsák lisztet, meg egy nagy sódart is hozzá. Elvitte a szegény emberékhez. „Így van ez, mert a zsidó pap is azt mondta: ha semmi sincs, de pászkának lenni kell. Így oszt lett mit enni, lett pászka. Az Isten a szegényeknek kirendeli, mert szereti.” A húsvétra sült kalácsnak a románoknál is pasca, magának az ünnepnek Paste, Pasti a neve. Alsófehér románságától a pap a szentelésért szép fehér bárányt kap, amely húsvéti istentisztelet alatt ott jár szabadon a hívek között. Román hagyomány szerint húsvét napján délután a sírokon gyertyát gyújtanak és a családtagok a szenteltet onnan eszik. Más vidéken húsvét másnapján szőnyeggel, abrosszal takarják le a sírokat. Ezekre kerül a szentelt, így a pirostojás, továbbá a pasca, amelybe égő gyertyát szúrnak. A pap ilyenkor végigjárja a sírokat, megáldja őket, majd az ételek elosztása következik. Megkínálják még vele a rokonokat, ismerősöket, végül a szegényeket is. A húsvétvasárnapot követő három nap a látogatások ideje. Ilyenkor húsvéti kalácsot és piros tojást visznek egymásnak ajándékul. A húsvéti szenteltet a románok is szentelménynek tekintik. A halottak húsvétja hozzátartozott a mi görögkatolikusaink ünneplő hagyományaihoz, amelyre fehérvasárnapra, ónaptár szerint tamásvasárnapra virradó hétfőn került sor. Ez volt a pocsajiak szerint a kishúsvét. Néprajzi dokumentációját Béres Andrásnak köszönjük, az ő nyomán haladunk. „Az ó hiten lévőknek régi szokásuk az – mondja egy XVIII. századi vallomás, hogy a Temetőben Húsvét után egy héttel Hétfű napon, mely Halottak húsvéttyának közöttünk hivattatik, az Nép a Temetőben holmi korsókat s más edényeket és kalácsot is kivisznek a temetősírokra. Reák rakják és ottan azt a Pap minekutána megszenteli, megint ki ki magának haza viszi.” Egy másik vallomás szerint halottak húsvétján, húsvét után való héten hétfőn „akiknek halottjuk volt a temetőben, korsókat s más edényeket és kalácsot vittek, majd a sírra rakott dolgokat szentelés után azt a halottaknak lelkéért a szegényeknek elosztják… az edényekből részeltetik a papot is, a többit pedig a szegényeknek adják.” Mások vallomásából arról értesülünk, hogy új edényeket és korsókat szoktak kivinni és megszenteltetni. Máriapócson tamásvasárnap egy edényben kalácsot, vízben főtt búzát, aszaltszilvát és diót szoktak vinni a templomba, ahol a pap megszenteli. A következő vasárnap, azaz Kenethozó asszonyok vasárnapján mindezt kivitték a temetőbe és ott temetési énekek éneklése közben mindenki megérinti a tálat… A végén a papnak meg kell kóstolnia a mézben főtt búzát, a többit pedig a hívek egymásközt szétosztják. Manapság ez a szokás a templomban megy végbe. Most külön-külön is vizsgáljuk meg legjelesebb húsvéti eledeleink mágikus-misztikus képzetkörét. Az ünnep szinte áldozati jellegű eledele a húsvéti bárány, amelyet húsvétjukon már az ószövetségi zsidók is ettek keserű salátával és kovásztalan kenyérrel, Egyiptomból való menekülésüknek és az ő elsőszülöttjeiknek váltsága emlékezetére. Az Exodus (12, 5–7) írja: a bárány legyen hiba nélkül… És akkor ölje le azt Izrael fiainak egész sokasága estefelé. És vegyenek annak véréből és kenjenek mind a két ajtó mellékére, és felső küszöbére azon házaknak, melyekben azt eszik. És azon éjjel egyék meg a tűznél sült húst és kovásztalan kenyeret, vad salátával. Az Úr ugyanis az egyiptomiak elsőszülöttjeit halállal sújtotta, a zsidókét azonban megkímélte. Ábrahám áldozatában is Izsák helyett leölt kos szerepel. Engesztelő napjukon a zsidók a pusztába bűnbakot eresztettek. Minthogy Jézus Krisztus az emberiség váltságára jött a földre, érthető, ha már az újszövetségi szent könyvek is ezen ótestamentomi szimbólumokra, élőképekre támaszkodva, Krisztust Isten bárányának nevezik. Szent Pál szerint: El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek, aminthogy kovásztalanok vagytok, mert a mi húsvéti bárányunk, Krisztus megöletett (Kor. I. 5, 7). A középkorban a hívek, illetőleg jobbágynépek húsvéti bárányt ajánlottak föl a tihanyi monostornak. Ez nyilván általános volt másfelé is. Sajátos szegedi hagyomány volt, hogy a régi Rókus-városrészbeli birkavágók, cincárok, régi felsőtanyai juhászgazdák az ószövetségi zsidók módjára a leölt bárány vérével meg szokták kenni az ajtófélfát, hogy az ő elsőszülöttjeiknek se legyen bajuk. Hasonló szokás Dusnok „rác” népe körében is élt. Csikajnád, Csíkszentimre székely falukban a bárányt nagypénteken ölik meg. Zalaegerszegen nagypénteken volt a bárányvásár. Budaőrs német népe a húsvéti bárányt egészben szokta megsütni: csontot meg ne törjetek benne (János 19,36). Az Isten báránya-ábrázolás föltűnik középkori emlékeinken, címereinken is. Tudnunk kell, hogy a katolikus vallás egyik alapdogmájában, a megváltásban a középkor derekáig, egészen a keresztesháborúk korának Szentföld-élményéig és a koldulórendek elterjedéséig a triumfális mozzanat, a megváltott emberlét húsvéti öröme uralkodik: Isten fia alászállott a poklokra, majd harmadnap feltámadott, és ezzel diadalmaskodott a halálon, sátánon. Az archaikus középkor reprezentáns jelképe még nem a feszület, hanem az égi dicsőségben trónoló Krisztus-király, a Sion hegyén álló apokaliptikus Bárány. Napjaink liturgikus reformja a megváltott emberlét ünneplésében szintén ezt a mozzanatot hangsúlyozza. Hazai emlékeink az Árpád-kor évszázadaiból: Csempeszkopács, Domonkosfa, Ják, Nagysitke, Pécs, Szeged, Szentmihályfa, Zalaháshágy. Az ábrázolás hajdanában nyilván országszerte ismert volt. Sűrűn találkozunk az apokaliptikus: hétpecsétes könyvön fekvő, zászlót tartó Bárány szobormásával barokk oltáraink tabernákulumainak tetején. A húsvéti bárányt látjuk szájából eredő csillaggal Trencsén városának pecsétjén. Föltűnik Szeged és Debrecen régi pecsétjein is. A címermotívumot nyilvánvalóan e városaink hajdani hatalmas jószágtartása is magyarázza. A Bárány nyitja meg az üdvözültek számára a mennyország kapuját, ő választja és hívja meg azokat, akik kedvesek neki. A Júlia szép leány alakja is nyilvánvalóan még ennek az archaikus világképnek a tükröződése, a báránymisztika balladai kifejezése. A legrégibb húsvéti eledelek közé tartozik a tojás. Bod Péter ezeket írja: némelyek 1. ennek eredetét keresik a Sidóknál, akik keményen főtt tojást tésznek elő Húsvétban egyebek kőzött. De ezzel a Jérusálem romlását ábrázolják, mellyen a Keresztyének nem sokat búsultanak. 2. Mások úgy adták elő, mintha a föld újjá-születésének vagy termésének volna symboluma, kiábrázolója, a mellyet igazgatott az Astarté, kit tiszteltek régen a Németek és így ennek tisztességére készítették volna. 3. Hellyes okát egyebet nem találjuk, hanem ezt, fel-állván a Böjt Keresztyének között semmi sírost, vajast, s tojást is enni szabad nem volt, a melly szokás mind eddig is megvagyon a Görög Ekklésiában. A melly tojásokat azért a hosszú Böjtön egybegyűjtöttek, azokat osztán Húsvétban nagy örömmel ették, osztották jó akaróiknak. S hogy kedvesebb ajándék légyen, meg is kezdették festeni, a melly osztán fel ragadott és maradott az emberek között. Ezt erősíti az 1. Hogy tsak Húsvétkor tselekszik, 2. nagy örömmel viszik véghez, 3. hogy adják a gyermekeknek, szomszédoknak, s kivált a kereszt Atyák, Anyák, a magok kereszt-fioknak, leányoknak. 4. Hogy akkor sokkal inkább észik, mint másszor, mellyet bizonyít a sok tojás-haj, melly mindenfelé hever. Bod Péter lényegében helyesen szólt a húsvéti tojáshoz fűződő hagyományvilágról. A tojás az életnek, újjászületésnek archaikus jelképe. Amint a tojásból új élet kel, éppen úgy támad föl Krisztus is sírjából az emberek megváltására. Más felfogás szerint a tojáshéj az Ószövetséget, belseje pedig az Újtestamentomot jelképezi. Piros színe Krisztusnak az emberiségért kiontott vérére emlékeztet. Nyilván a templomi szószék, szemléletes franciskánus prédikáció hatására így magyarázza a csíkménasági szóhagyomány is: a piros héj Krisztus elhullatott vérét, a fehér, azaz belső festetlen rész pedig a verejtékét jelképezi. A húsvéti tojás Krisztus feltámadására emlékeztet. Mint mondogatják, amint a csirke áttöri a tojás falát és életre kel, úgy támad föl Jézus is a sírjából. Gyulai monda szerint egy asszony éppen a színben szedte a tojásokat, amikor Jézus feltámadásának hírét meghallotta. A kötőjébe rakott tojással sietett a szomszédba, ahol a hírt kételkedve fogadták: úgy támadt ő fel, mint ahogy a piros a tojás a kötődben. Erre a hírhozó asszony a kötőjébe nézett, és csodálkozva látta, hogy minden tojás megpirosodott. Ennek emlékezetére festenék a tójóst húsvétra. A körmendiek úgy tudják, hogy mikor Jézust keresztre feszítették, odament egy asszony, aki kosarában tojást vitt. Letette és elkezdett imádkozni. Egyszercsak egy csöpp vér csöppent az egyik tojásra és megpirosodott tőle. Ezért festik pirosra a tojást húsvétkor. Göcsej: a tojás Krisztus keresztfáját (szabatosabban a halottaiból feltámadó Krisztust), díszítése Krisztus kötelét, a szentelt torma pedig a keserűségét jelképezi. A hímestojás színes, gazdag formakincsében vallási, liturgikus eredetű elemet már alig találunk. A festés technikájának, a díszítés artisztikus sajátosságainak jellemzése itt nem lehet feladatunk. Szólanunk kell azonban a húsvéti tojás máig virágzó szellemi hagyományvilágáról. Nagyszombat, illetőleg húsvét éjszakáján történt az ősegyházban a katekumenok megkeresztelése, majd pedig a keresztségi fogadalom megújítása. Ez a szertartás azonban lassan-lassan veszendőbe ment, csak napjainkban, XII. Pius liturgikus rendelkezése óta született újjá. Ismeretes, hogy e fogadalmat a megkeresztelendő újszülött nevében a keresztszülei, nagyszombaton pedig hitvalló szándékkal már maguk a hívek szokták a templomban elmondani. A tojás Krisztus-szimbólum, a feltámadt Üdvözítő jelképe. Amikor liturgikus értelmével még tisztában voltak, a keresztszülék kétségtelenül azért küldték húsvét napján vagy másnapján a keresztgyermekeiknek, hogy a keresztség szentségével a nevükben vállalt kötelességekre, a megváltás kiváltságos örömére emlékeztesse őket. A tojás liturgikus-szimbolikus jelentése az idők folyamán azonban elhalványult és ünnepi, szinte már profán ajándékozás lett belőle. Így azonban – tudomásunk szerint – főleg Göcsejben és Somagyban, de itt-ott más helyeken is szívósan tartja magát. Göcsejben a keresztszülék keresztgyermekeiknek vastag perecet és két-három hímestojást küldenek, a maguk gyermekei által. Néha személyesen adják oda. Pusztaszentlászlón, Pákán a húsvéti litánia előtt a templomtéren osztják ki a keresztanyák ajándékaikat. Az ajándékozás olykor a férjhezmenés, illetőleg a megházasodás idejéig eltart. Somogyban húsvét reggelén a gyermekek elmennek keresztszüleikhez, ahol néhány hímestojással ajándékozzák meg őket. Olykor maguk is visznek tojást a keresztanyjuknak és ugyanannyit kapnak ők is tőle. Egyes helyeken a keresztanyák el is viszik a gyermekhez. Magyaregres református népe talán még a később tárgyalandó emmausjárás maradványaként kijárt a közeli Sikállódomb néven emlegetett magaslatra. Itt adták át a keresztszülék keresztgyermekeiknek ajándékukat, a húsvéti tojást. Vásárosdombó hagyományában még számos archaikus mozzanat is fölcsillan. A kereszt- és bérmakomák, komaasszonyok korozsmával tisztelik meg egymást. A húsvéti korozsma szép fehér abroszba fogott hímestojásból, almából, süteményből áll. A meglátogatott koma, illetőleg komaasszony az ajándékot hasonlóval viszonozza és a látogatók abroszába takarja. A komalátogatása keresztgyermek menyegzőjéig tart. A tolnai Tamási faluban a keresztanya húsvéthétfőn – ha szükséges – még kocsira is ül, hogy hímestojást vigyen keresztfiának. Budaörsön és a környező német falukban a keresztanyák egész kosárra való tojást, gyümölcsöt, kalácsot visznek keresztgyermekeiknek. Az erdélyi evangélikus szászoknál a pirostojást a keresztanya először elviszi a reggeli istentiszteletre, és csak azután osztja szét keresztgyermekei között. A tojással való templomozás még nyilvánvalóan középkori hagyomány. Csíkban a kókonya egy darabját megszárítják és rontás ellen a megellett tehén első fejet tejébe vetnek a morzsájából. Konyár református faluban az első meghúzott barázdába tett tojást beszántották. Nyírábrányban a húsvéti szentelt tojás héját szántották a földbe. Volt úgy is, hogy a tojást a vetőzsákba tették és a magot arról vetették. Mezőkövesden a jó termés érdekében a föld végén tojást ástak el. Az abaúji Büttös falucskában régebben első szántáskor az eke elé néhány lépésre tojást tettek. Ha induláskor nem tört szét, akkor kivitték a mezőre és az első barázdában elföldelték. A háztetőn átdobott szentelt pirostojást ott ássák el, ahol leesett. Így majd elkerüli a hajlékot a villámcsapás. Lehetséges, hogy eredetileg még a húsvéti, keresztanyja-ajándékozta szentelt tojás képzetkörének csökevénye, elszigetelődött maradványa az is, hogy amikor a tápai gyereket az édesanyja először viszi valahova, legtöbbször természetesen a keresztanyához, ott egy tojást adnak neki, amelyik szép, nem szeplős. Ezzel kerekítik meg az arcát: ilyen szép lögyél, ilyen fehér lögyél, ilyen kerek lögyél, mint ez a tojás! A tojást azután az első koldusnak kellett odaadni. Amikor Sövényházán először viszik valahová az újszülöttet, a vendéglátók már fölkészülnek rá. A gazdasszony egy szép cipóval megkerekíti a gyerek arcát, közben ezt mondja: ilyen szép lögyél, ilyen jó lögyél, mint ez a cipó! A cipót később szintén koldusnak ajándékozzák. A gyerek egy tojást is kap ajándékba, amelyet édesanyja otthon megfőz, és egy morzsányit magzata szájába is tesz, hogy minél hamarabb megtanuljon beszélni, eredeti megfontolással az Urat dicsérni. Nézetünk szerint a cipó is, tojás is, a hajdani húsvéti eulógia maradványa, illetőleg alkalmazása. Mindezekben és a kutatás által bizonyára még szaporítható esetekben eredetileg föltétlenül a húsvéti szentelt tojásról van szó, amely természetesen magábafoglalta, felszívta a tojásnak, mint a termékenység szimbólumának archaikus hagyományvilágát is. Emlékeztetve arra, amit a nagyböjti fegyelemről, a tojással kapcsolatos egyházi és népi nézetekről mondottunk, még arra is utalhatunk, hogy a tyúk éppen koratavasszal, tehát a böjt időszakában tojik legszaporábban. A paraszti gazdaságokban fölgyülemlett tojáshoz hajdanában azonban csak húsvétkor nyúltak. Érthető tehát, hogy a tojás bővében az ünnepen, amely szimbólumának is mélyebb értelmet adott, ajándékozni is tudtak belőle. Mint már ott említettük, az egykori Istensegíts hívei a szentsír elé fektetett feszülethez pirostojást tettek. Temesköz, vagyis a Bánát szegedi eredetű népe a múlt században tojást vitt a nagypénteki sírjában nyugvó Kisjézus, vagyis a feszület számára. Nyilvánvalóan e régi gyakorlat szimbolikus maradványa virágzott még századunk elején is Bény (Bina) faluban: a húsvéti nagymise után a templom rendbentartásában serénykedő négy tisztleány egy-egy hímestojást vitt a paphoz, aki megszentelte és eltette. A tudósítás, sajnos, nagyon szűkszavú. Mint láttuk, a kereplő gyerekek is tojást kaptak ajándékba, de hajdanában nyilván a mester (tanító), harangozó is. Így Istensegítsen. Céltudatos kutatás bizonyára még napjainkban is sikerrel járna. Jézus az evangéliumi kijelentés értelmében az út, igazság és élet, a szentelt tojás pedig – ismételjük – Krisztus-jelkép. Nyilvánvalóan ezzel függ össze az a hiedelem, amely országszerte fölbukkan. Kálmány Lajos jegyezte föl a Szegedről kirajzott bánáti nép körében, hogy a kókonyát, szentelt tojást a férj kettévágta. Felét megette, másik felét feleségének adta. Ha az ember eltéved, és rágondol, hogy kivel ette, rátalál a helyes útra. Hasonlóan vélekednek a göcsejiek is: észben tartják, hogy a húsvéti tojást kivel ették meg. Ha az erdőben elbódulnak, vagyis eltévednek, csak az illetőre kell gondolni, és máris eligazodnak. A szokást, illetőleg hiedelmet Békésszentandrás népe is emlegeti. A húsvéti tojással összefüggő ünnepi szerencsejáték a sokféleképpen emlegetett tojásütés, koccintás, kókányolás, Istensegíts székelyeinek ajkán kosolás, a moldvai csángóknál csokkantás, Magyarózdon törőközés, amely már a középkorban virágzott. Okleveleinkben előfordul a dies concutionis ovorum,* amely ekkor még a fehérvasárnapot követő hétfőre, tehát húsvét nyolcadának végére esett. A szokás szerte Európában ismeretes. Miután szakrális vonatkozásai nincsenek, csak röviden utalunk rá. Fiúgyerekek, legények a keresztszüleiktől, illetőleg öntözködésért kapott tojásaikkal játékba kezdenek: két tojást összeütnek. Akié összetörik, az a vesztes, és köteles átadni annak, akié épen maradt. A komatálküldés, mátkálás tojáscseréjéről fehérvasárnapnál emlékezünk meg. A sonka a parasztélet gazdasági és kultikus rendje következtében vált már igen régen jellegzetes húsvéti eledellé. Mint már mondottuk, húshagyó után valamikor nem ettek húsfélét, és így a kolbász és füstölthús nem fogyott. Húsvétra azonban elővették és a kalács, tojás, bárány mellett, ezt is megszenteltették. A külön áldást már a Pray-kódex ismeri (benedictio lardi). A húsvéti sonkát számos helyen (Makó, Battonya) úgy eszik, hogy csontot ne törjenek meg benne. A hagyományt a húsvéti bárány képzetköréből vették át. Evése Algyő népe szerint megvédi az embert, hogy kígyó ne másszék a szájába, amikor nyáron kint a földön ebéd után megpihen. Egyik váci tárgyaláson (1745) a boszorkánysággal vádolt Nagy Zsuzsanna kosdi asszony ezt vallja: sódor zsír, melyet Húsvéth napján főznek, melyre az Borjuk ki herélésekor szükségh vagyon. Láttuk, hogy egyes vidékeken még tormát, hagymát, sót is visznek szentelésre. Valamennyinek archaikus gonoszűző erőt tulajdonítanak, amelyet a hivő nép szemében az áldás még csak megnövel. Jellemző, hogy a göcseji család először a tormából eszik. Eredeti, nyilvánvaló célzata szerint, hogy erős íze, könnyfacsaró illata elriassza a gonoszlelket, amely most a szentelt előtt szeretne a nyitott szájon át az emberbe hatolni. Mai másodlagos magyarázat szerint a szabadban való nyári nyugvásuk, ebéd utáni pihenőjük alatt a látványság, vagyis kígyó, béka, egér a szájukba ne másszék és ne legyen gyomorgörcsük. A szentelt sóból a gazdasszony némely vidékeken dagasztáskor a tésztába tesz, hogy majd jó kenyere süljön. A paprikatermelő Bátyán a szentelt sóból, paprikából a jószágoknak adnak, hogy ne legyenek betegek. A hagyomány újszövetségi ihletése kétségtelen. A magyar református nép húsvéti táplálkozási rendjéből a szakrális-kultikus mozzanatok már jórészt kihullottak. A beregi Tiszaháton azonban még sokan akadnak, akik nagypénteken szigorúan böjtölnek, továbbá ételt, italt húsvétvasárnap csak úrvacsora után vesznek magukhoz. Csököly katolikus családjai helyi hagyomány szerint a szenteltből küldeni szoktak a református szomszédságnak, komaságnak. Ezek örömmel és tisztelettel fogadják és fogyasztják el. Úgy véljük, hogy efféle dokumentumokat a kutatás még más protestáns vidékekről is tudna gyűjteni. Összefoglalóan megismételjük, hogy a húsvéti eledeleket részben még manapság is eulógia gyanánt fogyasztják, agapé-jellegüket főleg a székelység körében napjainkban is őrzik. Hagyományőrző tájakon, illetőleg családokban oltalmazó és gonoszűző erőt még mostanában is nemcsak a magukhoz vett szenteltnek tulajdonítanak, hanem hulladékaikat (csont, csülök, tojáshéj, morzsa) is országszerte ismeretes hagyomány szerint nem vetik oda a kutyának, nem szórják szemétre. Ha már hiedelmet nem is fűznek hozzá, legalább tűzbe vetik. Göcsejben, Sióagárdon a sonka egy darab csontját a kémény füstjárójára szokták tenni, hogy a tüzet elriasszák vele. Lesencújfaluban a sonkacsontot rosszul termő fára akasztják. Győrvárott is a szomogy alá, vagyis a padlás szarufájába tűzik. Mennydörgéskor előveszik és egy darabkáját tűzre vetik. Csökölyben láttuk, hogy a szalmatetős ház ereszébe tűzvész ellen odatűzött csülköt egymás mellett évek hosszú során át megőrzik. Homokmégy asszonyai a sonkacsont velejéből készítettek betegségről való kenőcsöt. Kethely faluban rendkívül óvatosan bánnak a szentelt hússal és kaláccsal. Azt tartják, hogy ahány darabka hús esik a földre, annyi iccével kevesebb zsírja lesz a disznajuknak. Ahány szem morzsa hull le a kalácsból, annyival kevesebb búzájuk terem. A megmaradt csontokat összeszedik, és a padláson a tető alá rakják, hogy ezzel házukat a jégveréstől, dögvésztől, tűztől, tolvajoktól megoltalmazzák. Az öt évnél régebbi csontokat aratáskor a búzakeresztekre tűzdeli a gazda. Csáford zalai faluban a pirostojás héját a búzavetésbe dobják, hogy a jégverés és üszög ne ártson neki. Pincehely hagyománya: a sonkacsontot a szőlőben valamelyik gyümölcsfára kötik. A pirostojás szentelményként való tisztelete és fogyasztása régebben bizonyára tudatosabb volt, a kutatás figyelmét azonban annyira lekötötte a hímestojás díszítése, hogy a hozzája fűződő szakrális hagyomány megörökítésére alig maradt ideje, de talán hajlandósága sem. Ezért csak néhány paraliturgikus adalékkal rendelkezünk. Első ismert adatunk boszorkánypörökben bukkan föl. Egy simontornyai tanúvallomás (1743) szerint a bűbájossággal gyanúsított Galagonya Tamás húsvét napján egy főtt tojást az asztal föliben papirosba felkötött. És hogy azon tojás mire való volna, tudakolta a fatens tőle. Mondotta, ha pünköstig ottan lészen, oly tiszta lészen, mint valamely öveg (üveg), melyben az ember magát megláthatja. És azon tojással mind veszteni és gyógyítani is lehet. Öreg kalocsaiak a szentelt elköltése közben így emlékeznek az elmúlt húsvét óta elhalt családtagra: tavaly még együtt öttük a szentölt tojást. Zamárdi öregjei szerint, aki a pirostojásból eszik, nem fog szentség nélkül meghalni. Székesfehérvár-Felsővároson, Vásárosmiskén, Zalavégen, Búcsúszentlászlón egy szentelt pirostojást pohárban a tisztaszoba szekrényének tetejére tesznek. Ott marad a következő húsvétig. Okát már nem tudják, de az ősök nyilvánvalóan szentelménynek tekintették. Dusnok faluban is kerül a sublót tetejére néhány húsvéti tojás, de már itt sem tudják, hogy miért. A baranyai Versend sokácai húsvét napján egy megszentelt hímestojást kivisznek hozzátartozóik sírjára. Nagysimonyi, már csak emlékezetben élő hagyomány szerint egy szentelt tojást a kútba dobtak. Amikor a marhát először kihajtják, Vép faluban egyéb szertartások mellett, a kijáráshoz kívül-belül láncot és tojást tesznek. Az őrző gyerek aztán elviszi a tojást a szegényeknek, hogy imádkozzanak a jószág egészségéért. A szatmári Kisar helységben régen első kihajtáskor tojáson át hajtották a jószágot, hogy egész évben egészséges legyen. A szentelt maradványait a katolikus Székelyföldön is megbecsülik. Csíkcsekefalván a tüzes sebet a megégetett szentelt morzsa füstjével orvosolják. Nyáron verebek kártevése ellen hintik meg vele a gabonaföldeket, miközben ezt mondják: távozzatok innen kártékony madarak. Kászonfeltíz faluban a morzsát tűzbevetik, hogy ne kerüljön oktalan állat szájába. Csíkszentkirályon (Sincraini) a sonka csontját az istálló gerendájára kötözik, hogy a szépasszonyok, vagyis boszorkányok ne bogozzák össze a lovak farkát, sörényét. Kászonfeltízen viszont úrnapján kiviszik a búzavetésbe, hogy a verebek ne pusztítsák. Csekefalván verébverés idején, vagyis amikor ellepik a verebek, visszafelé kerülik meg a földet, és a csontot utána vetik a búzába. Csíkménaságon a pirostojás héját az utcákon, tereken szórják szét, hogy Krisztus kálváriajárására emlékeztessen. Az eredeti célzat azonban nyilvánvaló: az utaknak a gonosztól, rontástól való megoltalmazása volt. Kolozsvárott és vidékén a begöngyölgetett és gerendára felakasztott szentelt kalácsból tűzvész idején a lángok közé szoktak dobni, hogy kialudjanak. A szegedi tájon a szentelt tojáshéjat kerti veteményekre szórják, Tápén aprójószággal etetik meg, Kömpöcön tűzbevetik, hagyományőrző Szeged-alsótanyai családokban a szőlőföld négy sarkába ássák. A sonkacsontot az ünnepek alatt az asztal alá teszik, pedig gyümölcsfára, ólajtóra kötözik. Idősebb tápai asszonyok fájós torkukat is szokták vele húzogatni. Magyarszentmártonban vízbevetik, hogy a békák messzire elkerüljék a falu határát. Kiszomborban a legtermékenyebb gyümölcsfa tövébe ássák. Nagykátán a jégverés távoltartására kiviszik a szőlőbe. Hasonló célzattal vetik Győrvár asszonyai tűzbe az eltett tojáshéjat. Hercegszántó sokác népe a csontokat villámcsapás ellen régebben a szalmatetőbe szúrta, a tojáshéjat pedig az elültetett kotlóstyúk fészkébe szórta. Lehoczky Tivadar a múlt század végén a beregi görögkatolikus ruszin népéletről szólva elmondja, hogy a húsvéti szentelt eledelek legkisebb hulladékát sem szórják a szemétbe, hanem gondosan összegyűjtik és nagy körültekintéssel vízbe vetik. Mint mondják, ott, ahol a víz a tengerbe ömlik, a világtól teljesen elzárva, él egy keresztény nép. Még az sem tudja, hogy mikorra esik húsvét napja. Az odajutó tojáshéjakból tudja meg, hogy itt a húsvét. A hagyomány nyilván Szent Tamás legendája is színezte. Az apostolt egyébként a görögkatolikusok tamásvasárnap, a latinok fehérvasárnap ünneplik.
