Népi hiedelmek LXXX..

Népi hiedelmek

LXXX.

Június 16.

Nyárkezdő napnak tartották sokfelé, merthogy a pásztorok tapasztalása alapján általában ilyenkor fordul meg az időjárás. Kunigunda szűz, Orsolya állítólagos útitársa, aki azonban rajnai hajózásuk idején megbetegedett, és így Basel mellett kénytelen volt kiszállani. A Rajnavidék hajdani kedvelt szentje, vakok és bénák oltalmazója. Nem azonos Kunigunda királynéval (márc. 3.). Hazai patrociniumáról nem tudunk. Tisztelete azonban a Szepességbe eljutott, ahova még Árpád-kori bevándorlók hozták magukkal, de szentünk ábrázolásait nyilván a Legenda Aurea is ihlette. Így Orsolya és más női szentek kíséretében föltűnik a bártfai Vir dolorum-oltáron (1510), továbbá az esztergomi Keresztény Múzeum két föltétlenül hazai táblaképén (1470, 1490) Magas (Vysoké) faszobrát (1390) a bártfai múzeum őrzi.

Népi hiedelmek LXXIX.

Népi hiedelmek

LXXIX.

Június 15.

Vid, másként Vitus, Vida ifjú ókeresztény vértanú, a középkor végének kedvelt pártfogója, a Tizennégy Segítőszent egyike. Mesébe hajló legendáját az Érdy-kódex mondja el. Már tizenkét éves korában megtagadja atyjának, hogy a bálványokat imádja. A fejedelem parancsára ütlegelni kezdik. A poroszlók, de az uralkodó keze is megbénul és csak Vid imádságára gyógyul meg. Vigasságtevők, szép leányzók hiába próbálják Videt hitétől eltántorítani, sőt utána angyalok szolgálnak neki. Angyal tanácsára tanítójával, Modestussal és dajkájával, Crescentiával elhajózik és egy lakatlan pusztában száll ki, ahol keselyű táplálja őket. A császár fiát ördög szállja meg és azt erősítgeti, hogy ki nem megy, amíg Vid ki nem űzi. Fölkeresik, csakugyan elfuta őtőle az gonosz szellet. A hálátlan császár mégis bálványimádásra akarja kényszeríteni, majd az ellenkező Videt börtönbe veti. Itt az éjszakai sötétségben a tömlöcöt nagy világosság árasztja el, a láncok pedig maguktól esnek le róla. Ezután a császár égő kemencébe, katlanba vetteti, mesterével együtt, ahol szurokban és ólomban főzik őket. Innen is épségben jönnek ki. Vid megharcol a sárkánnyal is. A császár megkínoztatja őket, mire hatalmas égiháború támad. A bálványok és templomaik elpusztulnak, sokan szörnyű halállal meghalnak, a császár eszét vesztve menekül. Videt és társait angyal ragadja el: és íme egy szép folyóvíz mellett vannak... és itt adák meg Úristennek ő drágalátos lelkeket. Ereklyéit Corvey apátságában őrizték (836). Népszerűsége innen árad szét az akkori katolikus Európába. A Pray-kódex misenaptára Modestussal és Crescentiával együtt már számon tartja. Egyik felső-magyarországi misekönyvünkben himnusza is olvasható. Vitus ujja ott volt a veszprémi székesegyház ereklyéi között (1544). Vítus közép-európai, így hazai tiszteletének új ösztönzéseket ad a prágai Szent Vid-székesegyháznak IV. Károly császártól szerzett ereklyéje (1355), amely a jámbor hagyomány szerint a szent vértanú feje. A kultusz újjászületéséhez az is hozzájárul, hogy mint mondottuk – a középkor végének jámborsága Vitust a Tizennégy Segítőszent közé sorozza. Számos betegségben, így vitustánc, nyavalyatörés, őrjöngés, hisztéria, kígyócsípés, kutyaharapás esetén kérték Vitus közbenjárását. Vid neve (Sanct Vit) véletlenül összecseng a fény, világosság ősi szláv istenének SwantovitCikószámos jószág (ló, marha) feláldozását szívós fáradozással megszüntette ugyan, így a fehérlő áldozatot hazánkban is, de küzdelme a baromfinál, báránynál, kecskénél már nem volt annyira eredményes. A szlovén parasztok Vid hajnalán a zabföldön harmatot húznak, kicsavarva üvegbe teszik és a fájós szemet ezzel mossák meg.^*Vidák, vagyis Vid tiszteletére. A szent majd kellő időben fölébreszti. A menyecske a Miatyánkot és a könyörgést fel is fogadta. Most már mindig szépen fölébredt, a napa is békén hagyta. A budaörsi, várgesztesi, vértessomlai, eleki, bólyiHeiliger Sankt Veit, weck' mich um die rechte Zeit,^* a Gergely-naptár életbelépésével Vid a néphagyományban olyan patronátusokra is szert tett, amelyek azelőtt Keresztelő Jánost, a nyári napfordulat szentjét illették. A szlovén nép ma is úgy tudja, hogy Vidé az esztendő legrövidebb éjszakája. Úgy véli, hogy a kezében tartott könyvet is a Keresztelőtől örökölte, az ő könyvén azonban nem bárány, hanem kakas látható. A vitustáncnak is eredetileg Szent János tánca volt a neve. Azé a táncé, amelyet a Szent Iván estéjén, éjszakáján gyújtott tűz körül jártak, hogy életük következő napjaiban egészségesek legyenek, a szerelmesek vágyai pedig teljesüljenek. Ez a kultikus körforgás azután valóságos táncepidémiát eredményezett, amelyet később már inkább Viddel hoztak kapcsolatba: chorea Sancti Viti, azaz vitustánc néven ismeretes az orvostudományban is. A kérdés egyébként még nem eléggé tisztázott, de nyilvánvalóan innen van, hogy nyugati országokban a táncosok, színészek, komédiások is Videt tisztelték védőszentjüknek. A pomázi németek kukoricaszár vágása előtt Vitushoz szoktak fohászkodni, hogy munka közben meg ne sértsék magukat. Szlovén hagyomány szerint Vid cseresznyével lakik jól, mert azon a tájon az ő napjára érik meg. Nem szabad most fára, főleg cseresznyefára mászni, eredeti meggondolás szerint ugyanis a gyümölcs, termés zsengéje őt illeti. Egyes helyeken cseresznyéből harangot kötnek és a főoltár fölé alvasztják. Vasárnapi mise után leveszik, elárverezik a templomi énekesek javára. Vitust a Vitis, vagyis szőlőtő szóval rokoncsengése miatt itt-ott a szőlőművesek is tisztelték. Napja ugyanis ott van a szőlő fejlődésének egyik döntő időszakában, mint Orbáné, Medárdé, Antalé. Talán ezzel függ össze az a hazai naptári hiedelem, amelyet a szegedi tanyák népe emleget: jó bortermés várható, ha Vid napjára a szőlő már el tud virágzani. A zsidányi horvát búcsúsok Velemben azért szoktak imádkozni, hogy e napon ne essék .az eső, mert akkor nem lesz jó szüret. A kiskanizsaiak, göcsejiek szerint Vid napjára szakad meg a gabona, lehet aratni. Így tartja Dusnok katolikus délszláv népe is. ZalaszentbalázsCsodák könyve egyik előttünk ismeretlen eredetű mondájára tudunk hivatkozni. Eszerint Corvey említett monostorában a szerzetesek Vitus napját nagy ünnepélyességgel ülték meg. E napon az erdőből két barna szarvas jött a csöndes kolostor kapujához, amelyet ezért a szerzetesek szarvaskapu néven emlegettek. Az egyik szarvast mindig elfogták, és húsát megsütötték. A másik visszatért az erdőbe, de a következő esztendőben mindig másodmagával tért vissza. A Weser folyón két szép kecsege úszott a kolostor melletti partokhoz. Az egyiket kifogták, a másik pedig eltűnt, de a következő évben szintén párosan jöttek vissza. Ami azonban ennél is különösebb volt, Vitus napján az oltár mögött forráskút eredt a falból és fölséges bor folyt belőle. Így ülték meg a kolostor lakói a szent ünnepét: ették a szarvas húsát, a kecsegét, a borból pedig Szent Benedek tanácsa szerint egy kupával ittak. Történt azonban, hegy egyszer nagyon sok vendéget hívtak meg az ünnepélyre: nemes urakat és főpapokat. A szerzetesek beszélgettek egymás között: ugyan miért ne tarthatnánk meg most egyszer mindkét szarvast, mindkét kecsegét, és miért ne ihatnánk több bort? Üljük meg egyszer az ünnepet kedvünk és kívánságunk szerint. Így is történt. Amikor a szarvasok újra a kapuhoz jöttek, mindkettőt megfogták, megölték. Így tettek a kecsegékkel is. Amikor pedig az oltár háta mögött a forrás újra fölfakadt, és az aranyszínű bor folyni kezdett, a szerzetesek kupát kupa után, egyik korsót a másik után merítgették, és hordozták föl. Így mértéktelenségükkel lealacsonyították, amit enyhítésül kaptak. Egy év múlva, amikor Vitus napja ismét eljött, és a szerzetesek várták a két szarvast, meg a két kecsegét, és lesték a bor-forrást, nem jött sem a szarvas a kapuhoz, sem a kecsege a parthoz, az oltár mögött is üres maradt a márvány medence. Talán ennek a mondának hiedelemszerű, göcseji nevével. Így történt aztán, hogy ennek szimbóluma, a kakas, Vidnek is ismertető jele lett. Ezért egyik kezében a hagyományosabb kazánnal, a másikban pedig könyvön álló kakassal is ábrázolják. Az azonosításnak további következménye lett nemcsak az északi szlávok: csehek, vendek, továbbá a déli szlovének között, hanem már német tájakon is, hogy névünnepén kakast ajánlanak föl főleg idegbajok ellen. A jószág a papé lett. Csehország északi részein névünnepén még a múlt század elején is elzarándokoltak az Elba hét forrásához. A férfiak fekete kakast, az asszonyok pedig fekete tyúkot vittek magukkal. A kakasokat az erdőben szabadon eresztették, a tyúkokat pedig vízbe fojtották, miközben térdepelve imádkoztak. Visszatérőben innen hoztak vizet magukkal és ezzel mosták meg odahaza a marhát. Eddigi ismereteink szerint hazánkban csak (Tolna) búcsújáróhelyünkön ismeretes a kakas felajánlása, de már nincs Vitus napjához kötve. A kultusz máig német jellegű, föltétlenül bevándorlók hozták a XVIII. században magukkal. Rudolf Kriss kutatásaiból tudjuk, de magunk is megerősíthetjük, hogy szem-fájásról, tehát a látás, világosság zavarai ellen fehér tyúkot szoktak itt fölajánlani. A beteg ezt magával hozza, majd könyörgése után szélnek ereszti. Mindezekhez nem árt tudnunk, hogy archaikus, már az ókorban élő felfogás szerint a kakas a hajnalnak, világosságnak hírnöke, amely elrettenti a sötét démonokat, így a betegség szellemeit is. A fekete tyúk pedig a gonosznak odavetett áldozat. Ezért kerül hazánk több magyar vidékén is az újonnan épülő ház alapjába. Gugitz helyesen jegyzi meg, hogy az egyház a Vidnek a régi írástudatlan világban – mint mondottuk – kínzásának egyik eszköze, a kezében tartott kazán volt az attribútuma. Ezért választották pártfogójuknak a rézöntők. Sajátos félreértésből született egyik furcsa, gyermekoltalmazó patronátusa: a kazánt éjjeliedénynek kezdték nézni és így az ágybavizelő gyermekek lefekvés előtt hozzá fohászkodtak, hogy idejében felköltse őket. A sokác menyecskének ura családjában valamikor keserves volt a dolga. Akárhogy is iparkodott, mindig belekötöttek. Egy ilyen fiatal mohácsi asszonytól a napa azt kívánta, hogy már hajnali két órakor fölkeljen és megállás nélkül fogjon munkához. Bizony megtörtént, hogy a fáradtságtól egyszer-máskor elaludt, nem ébredt föl. Ezért a napa mindig leckéztette, szidta. A szomszédasszony megsajnálta, és azt tanácsolta neki, hogy esténként mondjon el egy Miatyánkot németek este hozzá könyörögnek, ha korán akarnak kelni: vagyis: Szent Vid, kelts föl engem kellő időben! Baranyai németek még vonathoz készülődve, vásárra igyekezve, katonának indulva is. Gugitz helyes nézete szerint hagyománya szerint azt a kölest nem eszik ki a madarak, amelyet most vetnek. A Vitus személyéhez, illetőleg napjához fűződő hazai hagyományok még felkutatásra várnak. Egyelőre csak a csökevénye, hogy Vid napján a rákok kijönnek a folyó partjára.

Hársfavirág

HÁRSFAVIRÁG

A hársfavirág évszázadok óta a kamilla után a legnépszerűbb házi szerek közé tartozik. A hársfának a virágját használjuk, a murvalevéllel együtt.
Hatóanyagai között található flavonoid, illóolaj, nyálka- és cserzőanyag.

A hársfajok lombhullató fák, általános jellemzőjük a terebélyes, tojásdad korona, a magas növés.

Leveleik aszimmetrikusak, szíves vállal, fűrészes levélszéllel. Viráguk érdekes kelléke a tengelyhez nőtt világoszöld, hártyás murvalevél. Gyógynövényként több hársfaj virágát is gyűjthetjük: ezek a kislevelű hárs (Tilia cordata), a közönséges hárs (Tilia x vulgaris) és a nagylevelű hárs (Tilia plathyphyllos).

A hazánkban is honos és gyakran ültetett ezüst hárs (Tilia tomentosa) virágja nem alkalmas drognak.

A kislevelű hárs felismerhető a levél fonákján az érzugokban található rozsdavörös szakállas szőrképleteiről. A hársak közül a legkésőbb, júliustól virágzik. A közönséges hárs levelének fonákja fakó színű, az érzugokban lévő szőrök fehérek, míg a nagylevelű hárs nemcsak nagyobb leveleiről, hanem azok élénkzöld színéről is felismerhető, virágai korán, már június elején nyílnak. Az ezüst hárs leveleit, nevéhez hűen csillagszőrök borítják, amitől a levél fonákja ezüstösen nemezes. A szőrös levél allergiát okozhat, ezért nem ajánlatos erről a fáról bármit is gyűjteni.

Hogyan gyűjtsük a hársvirágot?

A virágokat a murvalevelekkel együtt szedjük, száraz, napos időben, a virágnyílás kezdetén. Ne gyűjtsünk forgalmas utak mellől vagy ipartelepek környékén. Szárítás előtt a növény más részeit (leveleket, hajtást) válogassuk ki, majd 6-8 cm vastagon terítve, huzatos, árnyékos helyen, gyakori forgatással szárítsuk ki. Csak a teljesen száraz virágdrogot tegyük el télire kartondobozba, textilzsákba vagy üvegbe; a fém tárolóedényeket kerüljük.

Hárs, a torok gyógyszere

A hársfavirágból készített tea meghűléses megbetegedésnél izzasztó, köptető és nyálkaoldó hatású, emellett enyhe nyugtató is. Vizelethajtó és gyomorerősítő teakeverékekben is fontos összetevő. A virágok főzetét a fürdővízbe öntve bőrápolóként használhatjuk. A hársfavirágból készült méz az egyik legértékesebb mézfajta, ugyancsak izzasztó, köhögéscsillapító és nyugtató hatású. De nem csak virágát hasznosítjuk, a hársfa fájának elszenesítésével készül az orvosi szén, amely bélfertőzés, hasmenés esetén bevált gyógyszer.

Kedvező tulajdonságai ellenére a hárs túlzott fogyasztása problémát is okozhat (felborítja hőháztartásunkat, szívdobogást idézhet elő), ezért mindenképp más teákkal felváltva fogyasszuk.

Népi hiedelmek LXXVIII.

Népi hiedelmek

LXXVIII.

Június 13.

Szent Antal hallatlan népszerűségét az is mutatja, hogy a franciskánus ihletésű jámborság a hét második napját egészen neki szenteli. Kedd a középkor elején még az angyaloké volt, hozzájuk, könyörögtek a hívek ezen a napon. A középkor alkonyán s az újkor elején viszont Szent Anna tisztelete vált e napon egyetemessé. Ő a Kedd Asszonya, akinek kultuszát népünk – mint látni fogjuk – sokfelé őrzi manapság is. A franciskánus barokk foglalta le a napot Szent Antal számára. Így született meg a kilenc kedd néven emlegetett fogadalmi ájtatosság, amely később, de nem általánosan ötvenkét kedd formában is virágzott. A moldvai Lécped csángó népe keddi napokon böjtölni szokott a jószág egészségéért. A jellegzetes legenda szerint Antal megjelent egy bolognai jámbor asszonynak (1617) és így szólt hozzá: „Látogasd meg kilenc kedden a franciskánusok templomában a képemet, imádkozzál, és így majd meghallgatásra találsz”. Az ájtatosságot szükség esetén odahaza, a szent képe előtt is lehet végezni. A kilenc keddi ájtatosságnak – tudomásunk szerint – legrégibb bizonysága Csíksomlyóról való, ahol a diákság kezdeményezte. Szokásba jött (1741), hogy Antal névünnepét megelőző kilenc kedden labarum alatt vonultak fel a hegyoldalban épült kápolnába. A jámbor példát a szomszédos faluk népe is csakhamar követtel A hagyomány századunkat is megérte. Az ájtatosság erdélyi magyar reformátusok között sem ismeretlen. Szent Antal tiszteletének első hazai nyoma IV. Béla családjában bukkan föl. Ezé volt az a diptychon, házioltár (1253), amelyen az Árpád-ház szentjei mellett Ferenc és Antal is látható. Ezt az együttest az magyarázza, hogy Béla király édestestvérét, Erzsébetet, a franciskánus harmadrend tagját, szinte egyidőben avatta az Egyház a rendalapítóval és Antallal egyetemben szentté. Szent Antal tisztelete azonban a magyar középkorban még nem vált általánossá. Képmását, legendáját a hazai gótika szárnyasoltárain, freskóin egyelőre hiába keressük. Kultuszát a XV. század folyamán kivirágzó franciskánus obszerváncia karolja föl. Erről még szólni fogunk. Magyar tükröződése az obszerváns Temesvári Pelbárt közvetítésével az Érdy-kódex legendája, amely azonban még nem ünnepli olyan szenvedéllyel, mint a barokk jámborsági irodalom. Antal tisztelete igazában a XVII. század folyamán bontakozik ki és válik hazánkban is szinte egyedülállóvá. Két forrásból, illetőleg irányból táplálkozik: egyfelől a Balkánról, hódoltsági területről, Antal apát hanyatló tiszteletéből, másrészt pedig a délnémet barokk ösztönzéseiből. Az Adria vidékén: Dalmáciában, Horvátországban, de főleg Boszniában, Albániában nemcsak a katolikusok, hanem a görögkeletiek, sőt a muzulmánok is versengenek egymással Antal tiszteletében. Kleinschmidt elmondja, hogy a török asszonyok bosnyák példára ügyeikben, bajaikban misét mondatnak a tiszteletére, majd a sekrestyében letérdelve a pappal magukra rázatják a miseruha porát. A török papok is ideküldözgetik híveiket, hogy a tiszteletére gyertyát gyújtva, Antal segítségét kérjék. Albániában a keddi Szent Antal-misékre a görögkeletiek és mohamedánok is eljárnak. Általános szokás a horvátoknál, bosnyákoknál, dalmátoknál, hogy a szülők beteges fiúgyermekeiket úgy ajánlják a szent különös oltalmába, hogy ferencrendi habitusba öltöztetik, és éveken át abban járatják őket. Remete Szent Antal ünnepénél már rámutattunk a bosnyák eredetű ferenceseknek arra a céltudatos, páratlan lelkipásztori sikerrel járó törekvésére, amely a névazonosságnál fogva Antal apát hanyatló, de nagy emberi érdekeket szolgáló kultuszának Páduai Szent Antal tiszteletébe olvasztására irányult. Ez a behelyettesítés egyébként szinte az egész franciskánus Európában megtörtént. Nem csoda tehát, hogy főleg a jószágnak hagyományos felajánlása és megáldása délvidéki ferences templomainkban, délszláv eredetű katolikus népűnk megható ragaszkodással tisztelt kultuszhelyein már a barokk időktől fogva napjainkig Páduai Szent Antal ünnepén és nevében történik. A vajszkai, bogyáni, plávnai, szontai sokácok – írja a franciskánus Unyi Bernardin – Bács, a bajmoki, ludasi, sándori, tavankúti, csikériai, palicsi s a többi tanyákon lakó bunyevácok Szabadka, a garai, bácsalmási, csávolyi, vaskúti, felsőszentiváni, bokodi, katymári, szentistvání bunyevácok a hercegszántói sokatokkal, a dusnoki s bátyai „rácokkal” Baja, a dályoki, izsépi, darázsi, hercegmároki, lőcsei, baranyabáni s versendi sokácok pedig Mohács franciskánus alapítású templomaiba mennek Szent Antal napjára. E vidékeken a sokácok és bunyevácok példájára, a magyarok s más nemzetiségű katolikusok is, tömegesen vesznek részt a búcsún, de mégsem a délszláv szomszédok rajongó hevületével. A búcsú egyik jellegzetessége, hogy „régente a sokácok és bunyevácok élő állatokat: csikót, borjút, bárányt, malacot s baromfit vittek ajándékba a ferences kolostoroknak. Tették ezt többféle okból. Először is ezekkel a természetbeli önkéntes adományokkal akarták leróni hálájukat a náluk működő és értük oly sokat fáradozó ferenceseknek, másodszor élő állataikra Szent Antal áldását remélték elnyerni minden állati betegség és vész ellen, ami abból is kitűnik, hogy a szabadkai bunyevácok a már felajánlott állataikat a zárdafőnöktől szabadáron visszavásárolják.” A felajánlott jószágból, ételből a barátok egyrészt megvendégelték a szegényeket, másfelől kolostoruk fenntartására fordították. A hívek úgy vélték, hogy a felajánlott, de visszavásárolt jószágokhoz különös szerencséjük lesz. Világos, hogy ez az állatkultusz még Antal apát tiszteletére megy vissza. A Mohácson egyidejűleg tartott búcsúvásáron a sokác lány régebben virágot tűzött a neki tetsző legény kalapjára. A hercegszántai sokác asszonyok évközben is állandóan visznek tojást a templomba, Szent Antal oltárára, hogy tyúkjaik jobban tojjanak. A tojás a szegényeket illeti. Székesfehérvárott is emlékeznek rá, hogy a külvárosok asszonynépe az ünnepen aprójószággal, tojással ajándékozta meg a helybeli barátokat. Szent Antal napját és nyolcadát a kunszigetiek fogadalmi ünnepként ülték meg. Ilyenkor nem fogtak be, csak tűzvész esetén, vagy ha papot, orvost kellett szállítani. A falu népe a templomból körmenetben vonult a kápolnához. Az útszélen a messze környék összesereglett koldusai térdepelve várták az alamizsnát. A szertartások után a gazdák meg is vendégelték őket. A kunszigeti jószágtartó családok esti imádságaikban külön is könyörögni szoktak Antalhoz a barom megtartásáért. Az ünnepen Magyarürög, Oroszló baranyai falukban nem szokták a jószágot befogni. Az embernép kaszált, szénát gyűjtött ilyenkor. Hosszúhetény gazdái sem fogtak be. Marháikat szentelésre ilyenkor a templom elé hajtották. Vittek sót is magukkal. A szentelt sóból a marhának minden héten adtak. Gyergyócsomafalva székelyei az istálló ajtaját olyan magasságban kötik át lánccal, hogy a havasra hajtandó marha könnyen átléphesse. Közben a gazda ezt mondja: legyetek erősek, mint a vas, tartsatok össze, mint a lánc, s Páduai Szent Antal őrizzen meg a vadállatoktól! Aligha vitatható, hogy ezek a hagyományok is a középkori Remete Szent Antal-kultuszra épültek. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a Szent Antal kenyere, másként szegények kenyere; Tápé népének ajkán szentantalcipó néven emlegetett és a nagyvárosi nyomor, éhezés felületi enyhítésére szánt modern egyházi, rendi kezdeményezés lényegében szintén Remete Szent Antal kenyérkultuszából sarjadt. 1890-ben a franciaországi Toulon kikötővárosban történt, hogy Bouffier Lujza kisasszony, akinek kis rőfösüzlete volt, egy ajtózárat az odahívott lakatos segítségével sem tudott kinyitni. Amíg a mester újabb szerszámokért ment, a kisasszony kenyeret ígért a szegényeknek, ha Páduai Szent Antal megsegíti, hogy az ajtó a feszítés következtében ne törjön össze. Ezután a kinyitás elsőre sikerült. Most hálából a bolt belső részében, raktárában Szent Antal szobrát állította föl persellyel, amely így csodatevő hírbe került. Sokan jártak ide a raktárba ájtatoskodni eléje, alamizsnáikat pedig a perselybe vetették. Az így befolyt összeget Bouffier kisasszony a szegények táplálására fordította. A dolognak híre ment. Akik személyesen nem tudtak elmenni, levelet írtak a szobornak vagy pénzt küldtek neki. Csak így: Szent Antalnak, Toulon. A jótékony kezdeményezés az egész katolikus világban elterjedt. A templomi Szent Antal-szobrok melletti persely hazánkban is a szegények táplálására, istápolására szolgál. Szeged-Alsóvároson és nyilván más helyeken is a hívek Szent Antal tiszteletére és ünnepére a kolostornak szoktak főleg kenyeret, kalácsot, lisztet, de egyéb élelmiszert is adni, hogy az ilyenkor odasereglő szegényeknek osszák ki. Az ünnepen a cipókkal a szent oltárát díszítik, utána kiosztják a szegények, legújabban a megjelent hívek között. Tápén szentantalcipó néven ismeretes a jószívűségből, nagylelkűségből nyújtott rendszeres támogatás is, így a szülőké házas gyermekeik életének megkönnyítésére, bár nem volnának már vele kötelesek. A Szent Antal tüze hazai németjeink ajkán Antonifeuer, az orbáncnak népszerű magyar neve, amely azonban eredetileg Antal apáttal, illetőleg az antonita rend működésével függött össze: anyarozstól megtisztított vetőmagról gondoskodott az emberek számára. Erről Remete Szent Antal ünnepénél bővebben szólottunk. A hagyományt népünk már emberemlékezet óta a páduai szent ünnepére és alakjára ruházta át. A betegség első általunk ismert, kolozsvári említése 1584-ből való. Kőmives Ferencné leányának megveszett a lába. Még a boszorkány ujjainak helye is látható volt rajta. Herczeg Andrásné erre ezt mondotta: Szent Antal tüze van a lábán és hol hallottam vala, hogy affélét szentelt gyertyával kéne megfúni. Azzal én magam fúvám meg. A Szent Antal tüzének megszüntetése a népi orvoslásban részben ráimádkozással, részben pedig rácsiholással történik. Akit a szegedi tájon a' Szent Antal tüze kiver, úgy gyógyítják, hogy olyan férfival csiholtatnak rá kovából tüzet, akinek Antal a keresztneve. Deszken ezt a szertartást három Antal nevezetűnek kell elvégeznie. Szatymazon Szent Antal napján elvezetik a gyerekeket olyan házhoz, ahol Antal nevű ember van. Ez hármat üt a talpukra, hogy elkerülje őket a Szent Antal tüze. Kisteleken a beteg arcára vörös kendőt terítenek, és erre csiholnak rá. Bócsa tanyavilágában lisztes zsákkal húzogatják, miközben imádkoznak. Adács hevesi faluban felfüstölik, aki Szent Antal tüzében szenved; majd három Antal nevezetű férfi a betegség elrettentésére ráugat. A név Szegeden szólássá is vált. Akinek bortól kipirosodott az arca, arra azt is mondják: kiverte a Szent Antal tüze. Kunszigeti szójárás szerint akinek a jóllakottságtól gyöngyözik, kipirosodik az arca. A két szent hagyományvilágának elegyedése magyarázza, hogy Szeged népe szerint nem jó lisztbe nyúlni, mert aki ezen a napon belenyúl, kiveri a Szent Antal tüze. Még rántást sem készítenek. Olyan ételt főznek, amelyhez nem kell liszt. Nem nyúlnak lisztbe a dúsnoki asszonyok sem. Adatainkat nem szaporítjuk tovább. Itt már nem szükséges felsorolnunk mindazokat az eljárásokat, amelyekből a szakrális mozzanat, Antal invokációja már kihullott. Nyilván Antal remete archaikus paraszti képzetköréből vette át Padova szentje a gyimesi csángóknál a vetések oltalmát is: térj meg sátán, térj meg! Menj el kősziklákra, oda, hol a fekete kókisok nem kikirilnek és az emberek nem járkálnak. Áldott Páduai Szent Antal, térítsd meg, s őrözd meg a határainkat, s a vetéseket az égiháborútól! Miután elmondta, fészivel (fejszével) keresztet húz a földre, és a fészit belévágja a kereszt közepébe. Olyankor szokták mondani, amikor nagy fekete föllegek gomolyognak, nyargalnak az égen, mielőtt a faluig elértek volna. Andrásfalvy Bertalan kutatásai és baráti előzékenységgel átengedett adatai hívták fel figyelmünket az újtűz tavaszi gerjesztésének Szent Antal alakjával, illetőleg ünnepével való összekapcsolására. A hagyomány Baranya északnyugati részén még a közelmúltban is általános volt. Mint mondottuk, a kutatás számára éppen Andrásfalvy tárta föl. Mi ebből a nagyértékű, dokumentációból – kívánva a teljes anyagnak mielőbbi megjelenését – csak annyit ragadunk ki, amennyi a jelenség rövid bemutatásához és a Szent Antal-összefüggések éreztetéséhez szükséges. A szokás lényege, hogy Páduai Szent Antalnak, mint a jószág patrónusának tiszteletére ünnepének hajnalán, napkölte előtt, fiatal, életerős férfiak fadarabok összedörzsölésével kint a faluszélen, esetlen harangláb mellett, Mecsekpölöskén a nagyhídon, Abaligeten a templomgyöpön, Magyarszéken Antal faluszéli keresztjénél, elvétve házak kapujában tüzet gerjesztettek, amelynek leginkább Szent Antal tüze, olykor csak újtűz volt a neve. Ezen a tűzön hajtották át elsősorban a disznót, de a marhát, sőt néha a lovat is, hogy egészségesek maradjanak. A falu házaiban aznap a szertartás előtt és alatt nem volt szabad tüzet rakni. Ennek végeztével a tüzet, parazsat széthordták. Minden háznak jutott belőle, és a gazdasszonyok erről gyújtottak alá a tűzhelyen. Tormás faluban a szent ünnepére a gémeskútnál dörzsöléssel gerjesztettek tüzet. Ki is dobolták, hogy a legények a munkában vegyenek részt. A szokás eredetéről Kovácsszénája öreg nemzedékei azt beszélik, hogy igen régi fogadalomból, elsősorban disznóvész ellen történt. E kultikus tűzgerjesztést ismerte még Mánta, Karácodfa, Kovácsszénája, Kishajmás, Szatina, Szentkatalin, Husztót, Mecsekpölöske, Mecsekszakál, Orfű, Baranyajenő, Bodolya, Abaliget, Budafa, Magyarszék népe. Tekeresen nemcsak Antal napján, hanem más alkalommal is gerjesztettek kovával, taplóval tüzet (Notfeuer), valahányszor disznóvész volt. Amikor leégett, a disznókat áthajtották a hamván. Utána 6–7 kéve vesszőt is elégettek rajta, kukoricát, árpát szórtak közé és a disznókkal föletették. Kisbattyán faluban hasonlóképpen. Itt a faszenet a kanász meg is etette a disznókkal. Mint látjuk, a szokás magyar és német falukban egyaránt ismeretes, viszont más vidékeken, szomszédos népeknél élő párhuzamairól még nem tudunk. Lehetséges, hogy helyi, baranyai fejleményről van szó, amely több elemből ötvöződött össze: egyrészt az archaikus tavaszi tűzgerjesztés ünnepélyes szertartásából, továbbá Remete Szent Antal egykorú jószágpatronátusából, egyúttal Szent Antal tüzének ezzel a kultikus tavaszi tűzgyújtással való összekapcsolásából, szinte azonosításából, és végül előfeltételül természetesen Páduai Szent Antalnak a baranyai franciskánus kolostoroktól olyan hévvel terjesztett kultuszából. Említsük meg, hogy éppen Andrásfalvy anyaga szerint a szokás néhány helyen Szent Iván tüzéhez, Ligeten pedig Sarlós Boldogasszony napjához kapcsolódik. Szent Antal tüze és Szent Iván tüze, tehát a tűz kultikus képzete szülte Nagybaracska újabb hagyományát: Antal estéjén gyújt tüzet és ugrálja át a fiatalság. A szökédiek szerint Szent Antal a gombát veti, ha napján az eső esik. Szent Antal a gyermekek barátja. Legendája elmondja, hogy egyszer egy úr házánál szállott meg. Lefeküdtek, amikor ennek úgy tűnt, hogy a szent szobájából nagy fényesség sugárzik. A kulcslyukon bekukucskált és Antal karján a Kis Jézust látta. Legtöbbször így is ábrázolják. A szegedi Dóm tér kútszobra, a szegedi származású Erdey Dezső szép modern alkotása (1944) azonban az archaikus Krisztus-jelképet, a halat tartja kezében. Ezzel az ősi tiszai városban, Antal halcsodájára is emlékeztet. Már utaltunk arra, hogy beteges délszláv gyermekeket úgy ajánlanak az ő különös oltalmába, hogy ferencrendi habitusban járatják, vegye mintegy a karjára őket is. Szinte kötelező ikonográfiai hagyomány az is, hogy a szent másik kezébe liliomszálat adnak, amivel angyalszerű ártatlanságára akarnak emlékeztetni. Így tűnik föl Búcsúszentlászló oltárán is. Homlokzatán jellemző párhuzamként az Angyali Üdvözletet látjuk: Gábor arkangyal kezében is liliom. Ebből érthető a szegedi tanyák népének ajkán a liliomnak szentantalvirág neve is. Ünnepe éppen a liliomnyílás idejére esik. Kézenfekvő volt, hogy a ferences templomokban ezt a gazdag szimbolikájú virágot az ő tiszteletére meg is szenteljék. Ez az áldás már régebben is virágozhatott, bár Kleinschmidt csak újabb időkből tud róla. Kétségtelen azonban, hogy Sümegen, a híres dunántúli franciskánus búcsújáró helyen (és talán másutt is hazánkban) a liliomszentelés már legkésőbben a múlt század elejétől fogva virágzik. Névünnepén Szent Antal oltárát liliommal díszítették föl. Asszonyok, lányok liliomszállal a kezükben szoktak részt venni a misén. A liliomot végül meg is áldják. Idősebbek manapság is foganatos szentelménynek tekintik. Ebből a kultuszhagyományból bontakozott ki századunk legelején XIII. Leó pápa szentesítésével a gyermekek liliomos körmenete, amely hazánk ferences templomaiban is általánossá vált: anyák sokszor karonülő vagy kocsiban tolt gyermekeikkel vesznek részt a liliom megáldásának szertartásán, amely a mezők liliomait és az ég madarait (Máté 6) idézve emlékeztet az Úr gondviselésére, Antal oltalmára. Utána következik a körmenet, legújabban csak bent a templomban. A gyermekek megáldásával végződik az ünnepség, amely a modern időkben is emlékeztetni akar a gyermekáldás értékére. Szent Antalhoz szoktak könyörögni az eladólányok is, hogy küldjön kérőt nekik. „Itt nálunk – írja a szegedi Tömörkény István – az alsóvárosi templomba szokás lejárni Páduai Szent Antalhoz pénteken (nyilvánvaló elírás kedd helyett) délelőtt tíz órakor. Aki ilyenkor megy, annak vőlegényt szerez bizonyosan még ezen a farsangon Szent Antal. Járnak elébe sokan mindenféle lányok, nemcsak éppen a paraszti nép, hanem az úri vér is.” Antal a szegedi dohánykertészek, paprikatermelők védőszentje. Általában erre a napra fejeződik be a palántaültetés, a murka legnehezebbje, most már csak áldás kell hozzá. Antal napját az idősebb szegedi parasztnemzedékek pirosbetűs ünnepként ülik meg, kint a földön, szőlőben semmiképpen nem dolgoznak. Nem lépnek be Gutorfölde göcseji faluban sem. Erre régebben a hegymester is vigyázott. Kaposvárott hasonlóképpen, de még a nyolcad alatt sem lehetett a hegybe lépni. Ügy vélekedtek, hogy akkor a tőke leragyásodik. A vasi Győrvár népe szerint sem jó Szent Antal napján a szőlőhegyen kapálni, mert a tőke elperzselődik, összesül, kiveri a Szent Antal tüze. Nem lép a szőlőbe, sőt a kemencébe sem fűt Tüzes Szent Antal napján Szécsisziget népe. Kallósdon is Tüzes Antal a neve. Itt sem szabad a szőlőben dolgozni. Szent Antal a reménytelen ügyek legtiszteltebb égi pártfogója, elveszett tárgyak nyomravezetője. Népszerűségében sem Szent Júdás (Tádé), sem újabban Rita nem fogható hozzá. Mezőkövesd matyósága szerint, amikor Antal a kis Jézust átölelte, a Gyermek megkérdezte tőle: mit kívánsz tőlem? Erre Antal így szólt: mindenféle ügyében segíthessek azon, aki engem kér: Ha valaki azóta a segítségét kéri, Antal kikönyörgi neki, csak imádkozzék hozzá kilenc nap és gyónjék meg. Szabó István, dávodi parasztember az elveszett holmikért így szokott könyörögni: Szent Antal segíts! Hozd vissza elveszett dolgaim, akár élő nagy holt tárgyaim. Érte hálás leszek. Szent Antal segíts közbenjárásoddal. A megváltó Jézus Krisztus áldását kérd számomra! Segíts, ha üldöznek, segíts, ha gyötör a gond, nélkülözés. Segíts utamon, segíts a munkában, hogy példádat Szent Ferenc követésével is cselekedhessem és méltó lehessek Isten és ember iránti szeretetre a Te közbenjárásod által. Szent Antal segíts! Légy velem, légy oltalmamra! Óvd meg minden tulajdonomat, jelen- és távollétem alatt, és minden gonosztól, veszélytől, elemi csapástól, minden bajtól. Óh segíts, légy velem Szent Antal, Szent Ferenc, ma és mindörökké, Amen. Hercegszántón láttuk, hogy az elvesztett olvasót, érmet, egyéb holmikat a megtaláló Antal templomi szobrának talapzatára helyezi, innen aztán elviheti a gazdája. Századeleje följegyzés szerint Apátfalván a gazdátlanul elhagyott olvasónak Szent Antal olvasója a neve. Ha valaki megtalálja, a templom Szent Antal-szobrára akasztja, hogy feledékeny gazdája ott majd ráleljen. Néha egész csomó rózsafüzér függ a szent lábánál, nem viszi el senki, mert nem az övé. Ha azután valaki olyan szegény hal meg, akinek még olvasója sem volt, akkor ezekből vesznek el egyet és ráfonják a halott ujjaira.

Népi hiedelmek LXXVII.

Népi hiedelmek

LXXVII.

Pünkösd

Pünkösd a moldvai csángóknál román jövevényszóval ruszáli.^* Minden népnél megtalálható valamilyen formában a tavasz megünneplése, elővarázsolása: a telet jelképező szalmabábot vízbe dobják, esetleg elégetik. Mégis legjellegzetesebb talán a pünkösdi király és pünkösdi királyné választása, akik a tavasz eljövetelét, a termést, szaporodást akarják titokzatos, részben már értelmük vesztett szertartásokkal biztosítani. Ezek az ősi tavaszi ünnepek az európai népek megkeresztelkedésével leginkább pünkösdhöz tapadtak. Az Egyház, ha nem is tudta teljesen kiirtani, keresztény tartalommal iparkodott megtölteni őket. A tavaszi virágzásban mintegy a Szentlélek ajándékát hirdette a híveknek. A húsvét utáni ötvenedik napon, vasárnap ünnepli a keresztény világ a Szentlélek eljövetelét és egyben az egyház megalapítását, azaz pünkösd napját. A pünkösd elnevezés a görög pentekosztész, azaz ötvenedik szóból származik, és minden évben május 10-e és június 13-a közé esik. Pünkösdöt a keresztény egyház születésnapjának is tartják. Piros Pünkösd napját ezer éve virággal köszöntik Európa sok országában. Jól tudták a régiek, ilyenkor meg kell állni egy pillanatra. A nagy nyári munkák előtt ünnepelni kell. Köszönteni az új életet, imádkozni a bő termésért, gyermekáldásért. A templomokban évről évre megemlékeztek erről a napról, a lángnyelveket a pünkösdi rózsa szirmaival helyettesítették, a Szentlélek jelképeként fehér galambot repítettek szabadon. A lányok és asszonyok bíborvörös ruhába öltöztek, befont copfjukat a hagyomány szerint a bal vállukra kanyarítva, a férfiak felöltötték ünneplőjüket es kezdődhetett a mulatság. Néhány faluban még ma is élnek a pünkösdi hagyományok, játékok, az Alföldön a Pünkösdölés, a Dunántúlon a Pünkösdi királyné járás. A pünkösdi király választás kezdetben vitézi szokás volt, a katonák maguk közül választottak egy évre királyt. Amolyan legényvirtus volt, lovas versennyel, tűzugrással, tekézéssel. Aki a legderekabbnak bizonyult, egy évig ingyen ihatott a falu kontójára és minden mulatságra hivatalos volt. A pünkösd az udvarlás, párválasztás ideje. Ilyenkor enyhültek a szigorú szabályok, a leányok bátran mutatkozhattak választottjukkal. A Pünkösdi királyné járáshoz a legszebb kislányt választották meg kiskirálynénak, ami nagy tisztesség volt. Mise után házról házra jártak jókívánságokkal, versekkel, énekekkel köszöntve a háziakat, virággal szórták be a szobát. A játék végén a háziak megkérdezték a lányokat: Hadd látom a királynétokat édes-e vagy savanyú? Fellebentve a díszes kendőt megcsiklandozzák a kislány állát. Ha a királyné mosolyog, de a fogát a világért sem villanthatja ki, megnyugszanak a háziak, mert jó lesz a termés. Ekkor a háziak almát, tojást, kolbászt, pénzt ajándékoztak a jót kívánóknak. Régi szöregi hiedelem szerint pünkösd éjszakáján a boszorkányok karikában szoktak táncolni. Ez a karika a boszorkányok tánchelye. A bűbájosok pünkösd hajnalán "harmatot húznak". Ez a boszorkányok vize. A zöld ágat, a tavasz jelképét, amelyre versezetünk is utal, sok helyen ki szokták tűzni pünkösd hajnalán; az egész háztájékot feldíszítik vele. A hagyomány nyilván még középkori. Szívósságára jellemző, hogy XVII. századi evangélikus zsinatok határozata értelmében megtartandó az a szokás, hogy a diákok pünkösdkor zöld gallyakkal ékesítsék föl a szent épületeket. Ez azonban ne lövöldözéssel, vagy más szertelenséggel történjék, hanem énekléssel^. A bánáti katolikus bolgárok is hajlékukat bazsarózsával (buzdur) és virágzó bodzaággal (trambaz) díszítik. Piros pünkösd hajnalán a szegedi táj népe – Tápé kivételével, amely úrnapján díszít – zöld ággal: fűzzel, de főleg bodzával ékesíti föl házatáját, különösen a kerítést, ablakot, de régebben a vízimalmokat, hajókat is. Ez a bodzázás, ami Ószentivánban a legények dolga és a lányosházakra is kiterjed. A szegedi tanyák népéből települt Csólyospáloson azért tűzik ki az ágakat, hogy – mint mondogatják – az Isten haragja, vagyis a mennykő elkerülje a házat. Az ünnepek után régebben ezeket a bodzaágakat eltették, és ha valakit szél, azaz szélhűdés ért, megfüstölték vele. Az újkígyósiak a pünkösd hajnalán szedett bodzavirágot foganatos orvosságnak tartják. A kiszomboriak a zöldágakat pünkösdkor nyíló virágokkal is megtűzdelik. Ugyancsak a kiszomboriak az ünnepen kenyeret szoktak elégetni. Hamuját a gabonaföldre szórják, hogy az aratás gazdag legyen. Szerencsés lesz, ki pünkösd hajnalán születik. Pünkösdi rózsát szoktak szórni ilyenkor a mosdóvízbe, hogy egészségesek legyenek. Apátfalván az öregek úgy tartották, hogy a pünkösdi bodza leveléből és virágjából főzött ital orvossága minden betegségnek. Az a göcseji szokás, hogy a pünkösdi rózsa levelét megszárítják és a beteg tehénnek adják, halavány nyoma a régi pünkösdi liturgiának. Székesfehérvár-Felsővárason a várandós asszonyok fürdővizébe szárított pünkösdi virágot, ágat szoktak tenni. Bátya „rác” öregasszonyai a bodzát szentképhez tűzik, ott megszárad. Ha a családban köhög valaki, ebből főznek teát. Zöld ággal díszítettek az erdélyi és szepességi szász legények is. Az előbbiek kalapjára a lányok virágkoszorút tettek. Aki a pünkösdi harmatban megmosdik, azon a palóc litkeiek szerint nem fog a nyári nap. Erre az örvendezésre emlékeztet az ország egyes vidékein (Szeged, Zenta) a húsvét és pünkösd közötti időszaknak zöldfarsang, bárányfarsang elnevezése is. Budaörsön hasonló: Lamplfasching. Ilyenkor már ismét szabad a menyegző. A liturgiatörténetből tudjuk, hogy a középkorban a szél zúgását, amely a Szentlélek eljövetelét megelőzte, úgy akarták utánozni, hogy a nagymise szekvenciája: veni Sancte Spiritus… előtt kürtöket és harsonákat szólaltattak meg. A tüzes nyelveket helyenként égő kócokkal jelképezték, amelyeket a templom padlásáról a hívek közé dobáltak. E veszélyes szokást sok helyen rózsának és a felhőt jelképező, természetesen szenteletlen ostyának hullatásával cserélték föl. Néhol galambokat eresztettek széjjel a templomban. Magyari István Az országokban való sok romlásoknak okairól elmélkedve, a még eleven szokást megörökítve, gúnyosan írja: az pünkösd napi fagalambnak mint ha mennyből Szentlélek jőne, alábocsátása. A székelyföldi Csíkdelne templomának középkori szentségházába régebben pünkösd napján fehér galambot zártak, amelyet mise alatt szabadon eresztettek. Somorja jámbor asszonyai még a közelmúltban is pünkösd hajnalán az egész templomot földíszítették piros pünkösdi rózsával, és amikor elkészültek, a templom ajtaját, ablakát sarkig kinyitották, hogy széljárás legyen az első pünkösdi szélvihar emlékezetére. Budaörs német népe pünkösd reggelén nyitva szokta tartani az ablakokat, hogy a Szentlélek átjárja a házat. A pünkösdi esővizet (Heiligengeistwasser) elteszik, és szemborogatásra használják. Jámbor szegedi öregek szerint a szél a Szentlélek szájából jön. Nem jó tehát szidni, mert a szél, azaz szélhűdés, guta szele éri, üti meg az embert. Számos Máriát dicsérő kegyhelyünknek, így Csiksomlyónak, Radnának, Mátraverebélynek, Máriakönnyének, Pálosszentkútnak, és még több másnak pünkösd is búcsúünnepe: a Szentlélek hét ajándékát az ő mátkája, az Apostolok Királynéja, közvetíti a hivő lelkekbe. Szegedi hiedelem, hogy aki tisztalelkű, az pünkösdkor meglátja a Szentlelket Pálosszentkút vizének tükrében. Orbán Balázs írja, hogy a Széphavas tetején egy kápolna romjai láthatók, amelyet a Szentlélek tiszteletére emeltek. Ide gyűlt össze régen, minden pünkösdkor a kilenc moldvai csángó falu lakossága fehér ruhában, aranyhímzésű fehér zászlókkal, ezt énekelve: Zeng az erdő, zúg a levele Mária örömére… Itt találkoztak csíki testvéreikkel. Zászlaikat összeérintve, együtt mentek a somlyai búcsúra. Visszatérőben az egész nép elkísérte őket a Széphavasig. Itt miséztek, mulattak, s jövő évre találkozást adva egymásnak, érzékenyen köszöntek el a távozó rokonoktól. 1744-ben a járványok miatt eltiltották a moldvai csángók hazajárását.