Népi hiedelmek LXXIX.

Népi hiedelmek

LXXIX.

Június 15.

Vid, másként Vitus, Vida ifjú ókeresztény vértanú, a középkor végének kedvelt pártfogója, a Tizennégy Segítőszent egyike. Mesébe hajló legendáját az Érdy-kódex mondja el. Már tizenkét éves korában megtagadja atyjának, hogy a bálványokat imádja. A fejedelem parancsára ütlegelni kezdik. A poroszlók, de az uralkodó keze is megbénul és csak Vid imádságára gyógyul meg. Vigasságtevők, szép leányzók hiába próbálják Videt hitétől eltántorítani, sőt utána angyalok szolgálnak neki. Angyal tanácsára tanítójával, Modestussal és dajkájával, Crescentiával elhajózik és egy lakatlan pusztában száll ki, ahol keselyű táplálja őket. A császár fiát ördög szállja meg és azt erősítgeti, hogy ki nem megy, amíg Vid ki nem űzi. Fölkeresik, csakugyan elfuta őtőle az gonosz szellet. A hálátlan császár mégis bálványimádásra akarja kényszeríteni, majd az ellenkező Videt börtönbe veti. Itt az éjszakai sötétségben a tömlöcöt nagy világosság árasztja el, a láncok pedig maguktól esnek le róla. Ezután a császár égő kemencébe, katlanba vetteti, mesterével együtt, ahol szurokban és ólomban főzik őket. Innen is épségben jönnek ki. Vid megharcol a sárkánnyal is. A császár megkínoztatja őket, mire hatalmas égiháború támad. A bálványok és templomaik elpusztulnak, sokan szörnyű halállal meghalnak, a császár eszét vesztve menekül. Videt és társait angyal ragadja el: és íme egy szép folyóvíz mellett vannak... és itt adák meg Úristennek ő drágalátos lelkeket. Ereklyéit Corvey apátságában őrizték (836). Népszerűsége innen árad szét az akkori katolikus Európába. A Pray-kódex misenaptára Modestussal és Crescentiával együtt már számon tartja. Egyik felső-magyarországi misekönyvünkben himnusza is olvasható. Vitus ujja ott volt a veszprémi székesegyház ereklyéi között (1544). Vítus közép-európai, így hazai tiszteletének új ösztönzéseket ad a prágai Szent Vid-székesegyháznak IV. Károly császártól szerzett ereklyéje (1355), amely a jámbor hagyomány szerint a szent vértanú feje. A kultusz újjászületéséhez az is hozzájárul, hogy mint mondottuk – a középkor végének jámborsága Vitust a Tizennégy Segítőszent közé sorozza. Számos betegségben, így vitustánc, nyavalyatörés, őrjöngés, hisztéria, kígyócsípés, kutyaharapás esetén kérték Vitus közbenjárását. Vid neve (Sanct Vit) véletlenül összecseng a fény, világosság ősi szláv istenének SwantovitCikószámos jószág (ló, marha) feláldozását szívós fáradozással megszüntette ugyan, így a fehérlő áldozatot hazánkban is, de küzdelme a baromfinál, báránynál, kecskénél már nem volt annyira eredményes. A szlovén parasztok Vid hajnalán a zabföldön harmatot húznak, kicsavarva üvegbe teszik és a fájós szemet ezzel mossák meg.^*Vidák, vagyis Vid tiszteletére. A szent majd kellő időben fölébreszti. A menyecske a Miatyánkot és a könyörgést fel is fogadta. Most már mindig szépen fölébredt, a napa is békén hagyta. A budaörsi, várgesztesi, vértessomlai, eleki, bólyiHeiliger Sankt Veit, weck' mich um die rechte Zeit,^* a Gergely-naptár életbelépésével Vid a néphagyományban olyan patronátusokra is szert tett, amelyek azelőtt Keresztelő Jánost, a nyári napfordulat szentjét illették. A szlovén nép ma is úgy tudja, hogy Vidé az esztendő legrövidebb éjszakája. Úgy véli, hogy a kezében tartott könyvet is a Keresztelőtől örökölte, az ő könyvén azonban nem bárány, hanem kakas látható. A vitustáncnak is eredetileg Szent János tánca volt a neve. Azé a táncé, amelyet a Szent Iván estéjén, éjszakáján gyújtott tűz körül jártak, hogy életük következő napjaiban egészségesek legyenek, a szerelmesek vágyai pedig teljesüljenek. Ez a kultikus körforgás azután valóságos táncepidémiát eredményezett, amelyet később már inkább Viddel hoztak kapcsolatba: chorea Sancti Viti, azaz vitustánc néven ismeretes az orvostudományban is. A kérdés egyébként még nem eléggé tisztázott, de nyilvánvalóan innen van, hogy nyugati országokban a táncosok, színészek, komédiások is Videt tisztelték védőszentjüknek. A pomázi németek kukoricaszár vágása előtt Vitushoz szoktak fohászkodni, hogy munka közben meg ne sértsék magukat. Szlovén hagyomány szerint Vid cseresznyével lakik jól, mert azon a tájon az ő napjára érik meg. Nem szabad most fára, főleg cseresznyefára mászni, eredeti meggondolás szerint ugyanis a gyümölcs, termés zsengéje őt illeti. Egyes helyeken cseresznyéből harangot kötnek és a főoltár fölé alvasztják. Vasárnapi mise után leveszik, elárverezik a templomi énekesek javára. Vitust a Vitis, vagyis szőlőtő szóval rokoncsengése miatt itt-ott a szőlőművesek is tisztelték. Napja ugyanis ott van a szőlő fejlődésének egyik döntő időszakában, mint Orbáné, Medárdé, Antalé. Talán ezzel függ össze az a hazai naptári hiedelem, amelyet a szegedi tanyák népe emleget: jó bortermés várható, ha Vid napjára a szőlő már el tud virágzani. A zsidányi horvát búcsúsok Velemben azért szoktak imádkozni, hogy e napon ne essék .az eső, mert akkor nem lesz jó szüret. A kiskanizsaiak, göcsejiek szerint Vid napjára szakad meg a gabona, lehet aratni. Így tartja Dusnok katolikus délszláv népe is. ZalaszentbalázsCsodák könyve egyik előttünk ismeretlen eredetű mondájára tudunk hivatkozni. Eszerint Corvey említett monostorában a szerzetesek Vitus napját nagy ünnepélyességgel ülték meg. E napon az erdőből két barna szarvas jött a csöndes kolostor kapujához, amelyet ezért a szerzetesek szarvaskapu néven emlegettek. Az egyik szarvast mindig elfogták, és húsát megsütötték. A másik visszatért az erdőbe, de a következő esztendőben mindig másodmagával tért vissza. A Weser folyón két szép kecsege úszott a kolostor melletti partokhoz. Az egyiket kifogták, a másik pedig eltűnt, de a következő évben szintén párosan jöttek vissza. Ami azonban ennél is különösebb volt, Vitus napján az oltár mögött forráskút eredt a falból és fölséges bor folyt belőle. Így ülték meg a kolostor lakói a szent ünnepét: ették a szarvas húsát, a kecsegét, a borból pedig Szent Benedek tanácsa szerint egy kupával ittak. Történt azonban, hegy egyszer nagyon sok vendéget hívtak meg az ünnepélyre: nemes urakat és főpapokat. A szerzetesek beszélgettek egymás között: ugyan miért ne tarthatnánk meg most egyszer mindkét szarvast, mindkét kecsegét, és miért ne ihatnánk több bort? Üljük meg egyszer az ünnepet kedvünk és kívánságunk szerint. Így is történt. Amikor a szarvasok újra a kapuhoz jöttek, mindkettőt megfogták, megölték. Így tettek a kecsegékkel is. Amikor pedig az oltár háta mögött a forrás újra fölfakadt, és az aranyszínű bor folyni kezdett, a szerzetesek kupát kupa után, egyik korsót a másik után merítgették, és hordozták föl. Így mértéktelenségükkel lealacsonyították, amit enyhítésül kaptak. Egy év múlva, amikor Vitus napja ismét eljött, és a szerzetesek várták a két szarvast, meg a két kecsegét, és lesték a bor-forrást, nem jött sem a szarvas a kapuhoz, sem a kecsege a parthoz, az oltár mögött is üres maradt a márvány medence. Talán ennek a mondának hiedelemszerű, göcseji nevével. Így történt aztán, hogy ennek szimbóluma, a kakas, Vidnek is ismertető jele lett. Ezért egyik kezében a hagyományosabb kazánnal, a másikban pedig könyvön álló kakassal is ábrázolják. Az azonosításnak további következménye lett nemcsak az északi szlávok: csehek, vendek, továbbá a déli szlovének között, hanem már német tájakon is, hogy névünnepén kakast ajánlanak föl főleg idegbajok ellen. A jószág a papé lett. Csehország északi részein névünnepén még a múlt század elején is elzarándokoltak az Elba hét forrásához. A férfiak fekete kakast, az asszonyok pedig fekete tyúkot vittek magukkal. A kakasokat az erdőben szabadon eresztették, a tyúkokat pedig vízbe fojtották, miközben térdepelve imádkoztak. Visszatérőben innen hoztak vizet magukkal és ezzel mosták meg odahaza a marhát. Eddigi ismereteink szerint hazánkban csak (Tolna) búcsújáróhelyünkön ismeretes a kakas felajánlása, de már nincs Vitus napjához kötve. A kultusz máig német jellegű, föltétlenül bevándorlók hozták a XVIII. században magukkal. Rudolf Kriss kutatásaiból tudjuk, de magunk is megerősíthetjük, hogy szem-fájásról, tehát a látás, világosság zavarai ellen fehér tyúkot szoktak itt fölajánlani. A beteg ezt magával hozza, majd könyörgése után szélnek ereszti. Mindezekhez nem árt tudnunk, hogy archaikus, már az ókorban élő felfogás szerint a kakas a hajnalnak, világosságnak hírnöke, amely elrettenti a sötét démonokat, így a betegség szellemeit is. A fekete tyúk pedig a gonosznak odavetett áldozat. Ezért kerül hazánk több magyar vidékén is az újonnan épülő ház alapjába. Gugitz helyesen jegyzi meg, hogy az egyház a Vidnek a régi írástudatlan világban – mint mondottuk – kínzásának egyik eszköze, a kezében tartott kazán volt az attribútuma. Ezért választották pártfogójuknak a rézöntők. Sajátos félreértésből született egyik furcsa, gyermekoltalmazó patronátusa: a kazánt éjjeliedénynek kezdték nézni és így az ágybavizelő gyermekek lefekvés előtt hozzá fohászkodtak, hogy idejében felköltse őket. A sokác menyecskének ura családjában valamikor keserves volt a dolga. Akárhogy is iparkodott, mindig belekötöttek. Egy ilyen fiatal mohácsi asszonytól a napa azt kívánta, hogy már hajnali két órakor fölkeljen és megállás nélkül fogjon munkához. Bizony megtörtént, hogy a fáradtságtól egyszer-máskor elaludt, nem ébredt föl. Ezért a napa mindig leckéztette, szidta. A szomszédasszony megsajnálta, és azt tanácsolta neki, hogy esténként mondjon el egy Miatyánkot németek este hozzá könyörögnek, ha korán akarnak kelni: vagyis: Szent Vid, kelts föl engem kellő időben! Baranyai németek még vonathoz készülődve, vásárra igyekezve, katonának indulva is. Gugitz helyes nézete szerint hagyománya szerint azt a kölest nem eszik ki a madarak, amelyet most vetnek. A Vitus személyéhez, illetőleg napjához fűződő hazai hagyományok még felkutatásra várnak. Egyelőre csak a csökevénye, hogy Vid napján a rákok kijönnek a folyó partjára.