Az Úr 2015. esztendejének szeptember 20. napjának vasárnapján
Sok idő telt el azóta, hogy az első ember valahol a vadonban leszakította az első vadszőlő fürtöt, és azt ízlelgetve alaposan összehúzta a szemét és száját, talán el is hajította a kezében tartott fanyar gyümölcsöt, és más ízletesebb táplálék keresése után indult. Nem csoda hát, hogy a sok ezer év távlatából milyen más napokra, és érzékelésekre ébredhet fel az ember fia. Igaz még mindig az első férfi, Ádám bűnét magunkkal hordva, de már a feltámadás, és örök élet reményében, a vadszőlőből kinemesített fajta szőlőkből keresztény templomainkban napról-napra átváltoztatják a papok annak levét, a Megváltónk, Jézus Krisztus Vérévé. Valami hasonló összehasonlítással élve ugyanezt elmondhatnánk a búzáról is, ahogyan a vasárnapi oltár felett felmutatják az abból készült eucharisztiát, mint Megváltónk, Jézus Krisztus Testét. Persze most sokan csodálkozhatnak, hogy miként is illenek e fenti gondolatok egy pincészet lapjaira. Pedig nagyon egyszerű a képlet. Sokan és sokszor szeretnék azt hinni, hogy rajtunk embereken múlnak a dolgok történései, pedig, ahogy ne mi döntjük el, hogy mikor, és hova születünk, úgy azt sem dönthetjük el, hogy mikor és hol halunk, majd meg. E rövid összefoglalás eredményeként kimondhatjuk bátran, hogy van az ember felett, valami, ami meghatározza itteni tartózkodását, és ez semmi esetre sem lehet, a testünk, hanem valami bennünk a Teremtő által elrejtett nem emberi szikra, amelyet nyugodt lelkiismerettel nevezhetünk, így már Léleknek is. No, szóval, hogy gondolataimba ne gabalyodjak gazdaember létemre az én napjaimat is azért a Teremtőhöz való viszonyulásom határozza meg. Ezért hát a hét nálam is a vasárnappal kell, hogy kezdődjön, és ha vasárnap, akkor nem elsősorban a munka, hanem a lelki felkészülés áll az előtérben, amely alól azért ilyenkor szüret tájékán szoktak kivételek is akadni. A mai nap azonban nem lett kivétel és erről maga a Teremtő is gondoskodott azzal, hogy az éjszaka és a hajnal folyamán esőt küldött e kis "Tündérkert" fölé, ahogyan az író is megírta egykor faluvá zsugorodott mezővárosunkról.
A jó gazda, elsőként a jószágait ellenőrzi, és látja el, csak aztán gondoskodik saját testi szükségleteiről, hiszen az éjszaka sötétjében sok minden megeshetett volna velük, hiszen a tolvaj sem nappal jön, hanem abban az órában, amikor nem is számítunk rá. Virrasztani azért meg egy egész életen át még sem annyira lehetséges, mint azt mi szeretnénk. Jószágaim már nem lévén, mégis az én első utam is a pincébe, és a présházba vezetett, ahol nem csak éppen boraim erjednek, hanem cefréim is átalakulóban vannak, jó kis pálinkás itókává. Belehallgatok az erjesztőtartályokba, ahol folyamatosan duruzsolnak a munkában lévő élesztőgombák, és a cefréimet is megcsömiszölöm, hogy azok káros ártalmakat ne szenvedjenek az oxigén hatására. Eddig a jó érzésű ember napja még jól is indul, de aztán érkeznek a hírek a hazából, a nagyvilágból és ettől aztán el is mehetne az élet kedve Ádám fiának, ha nem jutna eszébe újra és újra a pincéjében rejtező italok sokasága, és a belőlük fakadó jókedv, amely fényre deríthet minden közélettől megcsömörült embert is. A másik hely, ahol a pincén kívül igazán jól és nyugodtan érezheti magát Ádámnak fia az a Klastrom-hegy, és a templom, a mi Templomunk a Szent Vér Kegytemplom. Ugyan az elkövetkezendő hetekben ott is kicsit fejére áll, majd a világ, hiszen 600 éves ünneplésre készülödünk, amely során a fél országot vendégül akarnak látni, ami nem biztos, hogy feltétlenül szükséges lenne. Imáimba megemlékezem a tízezer kilométerre elvetődött leányunkról is Patríciáról, aki a Japán Kyotóban folytatni egyetemi tanulmányait. Be is mutatta a modern technika segítségével új ismerőseít, kikből, majd nyilván néhányan barátokká is előlépnek az idő múlásával, de bizony elgondolkodva állapíthattam meg, hogy nagy részük mohamedán vallású. No, ezzel aztán a mi Hun magyarjainknak is napjainkban meggyűlt a baja, mert nemes egyszerűséggel megállapítva egy modern megszállásnak lehetünk a tétlen szemlélői. Ha, pedig összekötöm kicsiny hazánkat a távoli Japánnal és mindkét helyen felellem nagy számban növekvő muzulmán embereket, amelyek már megtöltötték nyugat-európát is, akkor bizony át kell alaposan értékelnem azt, amit a mi Urunk, Jézus Krisztus mondott az idegenek befogadásáról. Ezeken a gondolatokon gőzölögve fogyasztotta el családunk tradicionális vasárnapi ebédjét a kupica pálinkától, az utolsó korty vörös borig bezárólag, no persze közte egy kis tyúkpörkölttel. A nehéz étkek és könnyű borok után azért jól esik egy kis relaxálás, amelyet ezen a hétvégén előbb egy kis technikai sporttal kezdtem meg, majd kedvenc futball csapataim mérkőzéseinek megtekintésével fejeztem be. Közben azért nem szűntem meg pálinkás, boros szakértőnek lenni, mert nemcsak emailben történő megkeresésekre, vagy éppen telefonos hívásokra válaszolva, hanem személyes beszélgetésekkel is próbáltam meg osztogatni mások számára is filozófiámat, amellyel azokra a gyümölcsökre tekintek, amelyek éppen olyan teremtményei ennek a világnak, mint mi. Nem feledve természetesen azt a tényt egy pillanatra sem, hogy csak olyan gyümölcsöt veszek le a fáról, amelyet én Ádám fia szakítok le, és nem olyanba harapok bele meggondolatlanul, amit Éva lánya nyújt át nekem a kígyó hamis tanácsára. Nyugodalmas jó éjszakát kívánok, és aktív munkával kellemes munkásnapokat. Nem feledve azt azt az örök tényt, hogy a ma verejtéke homlokunkon, a holnap gyümölcsét eredményezi. Ámen!
