Szent János
napi borszentelés
Több ezer évvel ezelőtt is tudták az emberek, hogy a bor az
emberi boldogság egyik forrása. Fáradságos munkával ezért művelték
szőlőültetvényeiket, készítették a présházakban türelemmel, szorgalommal,
tudással a fehér- vagy vörösbort, ami „felvidítja az ember szívét, ahogyan a
Zsoltárok könyvében olvashatjuk. A színbor, „a szőlő vére, a mámorító ital”
ahogyan Mózes ötödik könyvében olvassuk, felszabadítja bennünk, halandó
emberekben a jóra való hajlamot, és a mértékkel fogyasztott mámorító ital
mindnyájunkat vidámmá, boldoggá teszi, képessé arra, hogy jól s jót
cselekedjünk.
A szőlőtő termésében összeforr az égi gondoskodás és az emberi munka. A hívő ember számára mély üzenetet hordoz a szőlőből átnemesült bor: Jézus Krisztus megváltó művének beteljesítése előtt, az utolsó vacsora asztalánál szeretetének és szenvedésének jelét, a kenyér mellett, bor színében hagyta örökül az őt követők számára. A János-napi borszentelés egy olyan áldott pillanat, amikor a Teremtő szentesíti azokat a nemes alkotásokat, melyeket az Ő segítségével a föld ereje és az emberi tudás, sok-sok verejték és a szeretet tesz utolérhetetlen, egyedi és felemelő „teremtménnyét”. A római egyház szertartáskönyve Szent János napjára, azaz december 27.-re, a karácsony utáni napra írja elő a bor megáldásának szertartását. De mi is ez a szertartás, amely ismét felfedezendőben van hazánkban. Egykor a kereszténység megjelenése előtt is léteztek már különféle italáldozatok, amelyet latinul libationak neveztek. Anyaga különféle lehetet, bor, víz, méz, tej, olaj. Ez akkoriban még azt jelentette, hogy ívás előtt pár cseppet áldozatul a földre, vagy az asztalra öntöttek. Abban az esetben, ha ez a szertartás halotti italáldozat volt akkor bort, mézet, vagy tejet öntöttek a sírra. Mint minden áldozat, az italáldozat is azt fejezte ki, hogy az étel-ital minden munkán túl ajándék is az ember számára az ő fölötte álló erőktől, az istenektől. Ez a pogány italáldozati szokás emléke élt tovább abban a kora középkori szokásban, hogy a szentek ünnepén tiszteletükre bort ittak a templomban, majd, hogy a szokás egyházi értelmezése még inkább kidomborodjék, alakult ki a Szent János-napi borszentelés, ami a 13. században Németországból terjedt el. Német neve „Johannisminne”, mert a pap e szavakkal nyújtotta át a bort híveinek: Igyátok Szent János szeretetét. A szertartás hozzánk is átkerült; főleg a Nyugat-Dunántúlon és a német lakosságú városokban volt általános. A pannonhalmi főapátságban régi időktől kezdve szokásban volt a borszentelés, s az újbort e naptól itták. A bort termő vidékeken a nép is szenteltetett bort, amit fül- és fogfájás, rontás ellen használtak, a boroshordókba öntöttek belőle, hogy a következő esztendőben is jó termés legyen. A középkorban szentelt borral kínálták meg azokat, akik búcsúzkodtak, útnak indultak, hogy Szent János áldása oltalmazza őket. A borivás áldás jellege természetesen oda illő énekkel a lakodalomban, majd a halottitorban is helyet kapott. A Nyitra vidéki magyar falvak lakodalmaiban vacsora után vagy a lakodalom napját követő reggel, mielőtt a vendégek hazamentek volna, énekelték a „Szent János áldása szálljon mireánk…” kezdetű lakodalmas dalt. Szegeden a halotti torban, Jászladányban az új ház felszentelésekor énekelték. A Győr megyei Nagyécsfaluban a borral együtt almát is szenteltettek s torokfájás ellen használták. A szentelt almából a vályúba is tettek s erről itatták meg az állatokat, hogy egészségesek legyenek. A búcsúzáskor megivott pohár bort is szokás Szent János áldása nevén emlegetni. Például Háromszéken: „Igyuk meg Szent János áldását!” Régebben a családok bort vittek a templomba. A pap megáldotta, a hívek meg úgy gondolták, hogy a szentelt bor nem fog megromolni, sőt majd beteg embereket gyógyíthatnak vele. Nem tudjuk, mit szólnának ehhez a mai modern pincészetek borászai, de a hagyományokat illik ápolni legalábbis itt a végeken. Ma már több népi hiedelem is kötődik e névhez és a borhoz. Például: a jánospohár, szentjánosáldás a borozgatás során, hazatérés előtt utolsónak kiivott pohár neve. Már a 11. században felbukkan, hogy lovagi udvarokban a búcsúzkodásnál, csatába indulásnál ürítették a jánospoharat. Haldoklókkal és halálraítéltekkel is itatták, mivel ők is olyan útra mentek, ahonnan nincs visszatérés. A Szent János-napi boráldás eredetét Magyarországon a 15. századig vezethető vissza, de előtte is ismert volt. Nagyon valószínű, hogy a keleti sztyeppei népek közvetítésével jutott el hozzájuk, nálunk és rokonaink között már régóta létezett ez az ősi köszöntési mód, Anonymus például aldumas néven emlegeti azt gesztájában. A kereszténységben a pap áldotta meg a bort, hogy azt követően a hívek illedelmesen fogyasszák a nedűt. Az áldomásból az érett középkor elejére szentelmény lett, amely az egyházi év istentiszteleti szertartásába is belekerült. Hazánkban az első egyházi központban, a pannonhalmi főapátságban is már a régi időktől fogva megáldották e napon az újbort, amelyet ettől fogva kezdték rendesen inni. A János napi borszentelés szigetszerűen az ország több részén, mégis inkább a borvidékeken máig él. A borszentelésnek van egy mágikus oldala is, a megszentelt nedűt gyógyításra is használják, sok helyen a betegeknek adják, máshol a vetőmagot hintik meg szentelt borral, hogy bőségesen teremjen tavasszal. Sok helyen a tehén tőgyét is megkenik vele, hogy elegendő tejet adjon. A keresztény vallásban fontos szerepet betöltő szőlő és a bor több mint 500x szerepel a Bibliában. Legenda szerint Aristodemus pogány főpap mondta azt Szent Jánosnak, hogy akkor hisz Krisztusban, ha megissza a méreggel teli boroskelyhet. A mérget két gonosztevővel is megitatták, akik azonnal meghaltak. János a bor megáldása után: megitta a bort és életben maradt. Köpenyét a két halottra terítette, és azok feltámadtak. A pogányok hittek és megkeresztelkedtek. Ma a szőlős, illetve borosgazdák ezen a napon bort szenteltetnek, s minden hordóba öntenek belőle egy pár cseppet, hogy boruk meg ne romoljon, a többit pedig elteszik gyógyítószerül.
A szőlőtő termésében összeforr az égi gondoskodás és az emberi munka. A hívő ember számára mély üzenetet hordoz a szőlőből átnemesült bor: Jézus Krisztus megváltó művének beteljesítése előtt, az utolsó vacsora asztalánál szeretetének és szenvedésének jelét, a kenyér mellett, bor színében hagyta örökül az őt követők számára. A János-napi borszentelés egy olyan áldott pillanat, amikor a Teremtő szentesíti azokat a nemes alkotásokat, melyeket az Ő segítségével a föld ereje és az emberi tudás, sok-sok verejték és a szeretet tesz utolérhetetlen, egyedi és felemelő „teremtménnyét”. A római egyház szertartáskönyve Szent János napjára, azaz december 27.-re, a karácsony utáni napra írja elő a bor megáldásának szertartását. De mi is ez a szertartás, amely ismét felfedezendőben van hazánkban. Egykor a kereszténység megjelenése előtt is léteztek már különféle italáldozatok, amelyet latinul libationak neveztek. Anyaga különféle lehetet, bor, víz, méz, tej, olaj. Ez akkoriban még azt jelentette, hogy ívás előtt pár cseppet áldozatul a földre, vagy az asztalra öntöttek. Abban az esetben, ha ez a szertartás halotti italáldozat volt akkor bort, mézet, vagy tejet öntöttek a sírra. Mint minden áldozat, az italáldozat is azt fejezte ki, hogy az étel-ital minden munkán túl ajándék is az ember számára az ő fölötte álló erőktől, az istenektől. Ez a pogány italáldozati szokás emléke élt tovább abban a kora középkori szokásban, hogy a szentek ünnepén tiszteletükre bort ittak a templomban, majd, hogy a szokás egyházi értelmezése még inkább kidomborodjék, alakult ki a Szent János-napi borszentelés, ami a 13. században Németországból terjedt el. Német neve „Johannisminne”, mert a pap e szavakkal nyújtotta át a bort híveinek: Igyátok Szent János szeretetét. A szertartás hozzánk is átkerült; főleg a Nyugat-Dunántúlon és a német lakosságú városokban volt általános. A pannonhalmi főapátságban régi időktől kezdve szokásban volt a borszentelés, s az újbort e naptól itták. A bort termő vidékeken a nép is szenteltetett bort, amit fül- és fogfájás, rontás ellen használtak, a boroshordókba öntöttek belőle, hogy a következő esztendőben is jó termés legyen. A középkorban szentelt borral kínálták meg azokat, akik búcsúzkodtak, útnak indultak, hogy Szent János áldása oltalmazza őket. A borivás áldás jellege természetesen oda illő énekkel a lakodalomban, majd a halottitorban is helyet kapott. A Nyitra vidéki magyar falvak lakodalmaiban vacsora után vagy a lakodalom napját követő reggel, mielőtt a vendégek hazamentek volna, énekelték a „Szent János áldása szálljon mireánk…” kezdetű lakodalmas dalt. Szegeden a halotti torban, Jászladányban az új ház felszentelésekor énekelték. A Győr megyei Nagyécsfaluban a borral együtt almát is szenteltettek s torokfájás ellen használták. A szentelt almából a vályúba is tettek s erről itatták meg az állatokat, hogy egészségesek legyenek. A búcsúzáskor megivott pohár bort is szokás Szent János áldása nevén emlegetni. Például Háromszéken: „Igyuk meg Szent János áldását!” Régebben a családok bort vittek a templomba. A pap megáldotta, a hívek meg úgy gondolták, hogy a szentelt bor nem fog megromolni, sőt majd beteg embereket gyógyíthatnak vele. Nem tudjuk, mit szólnának ehhez a mai modern pincészetek borászai, de a hagyományokat illik ápolni legalábbis itt a végeken. Ma már több népi hiedelem is kötődik e névhez és a borhoz. Például: a jánospohár, szentjánosáldás a borozgatás során, hazatérés előtt utolsónak kiivott pohár neve. Már a 11. században felbukkan, hogy lovagi udvarokban a búcsúzkodásnál, csatába indulásnál ürítették a jánospoharat. Haldoklókkal és halálraítéltekkel is itatták, mivel ők is olyan útra mentek, ahonnan nincs visszatérés. A Szent János-napi boráldás eredetét Magyarországon a 15. századig vezethető vissza, de előtte is ismert volt. Nagyon valószínű, hogy a keleti sztyeppei népek közvetítésével jutott el hozzájuk, nálunk és rokonaink között már régóta létezett ez az ősi köszöntési mód, Anonymus például aldumas néven emlegeti azt gesztájában. A kereszténységben a pap áldotta meg a bort, hogy azt követően a hívek illedelmesen fogyasszák a nedűt. Az áldomásból az érett középkor elejére szentelmény lett, amely az egyházi év istentiszteleti szertartásába is belekerült. Hazánkban az első egyházi központban, a pannonhalmi főapátságban is már a régi időktől fogva megáldották e napon az újbort, amelyet ettől fogva kezdték rendesen inni. A János napi borszentelés szigetszerűen az ország több részén, mégis inkább a borvidékeken máig él. A borszentelésnek van egy mágikus oldala is, a megszentelt nedűt gyógyításra is használják, sok helyen a betegeknek adják, máshol a vetőmagot hintik meg szentelt borral, hogy bőségesen teremjen tavasszal. Sok helyen a tehén tőgyét is megkenik vele, hogy elegendő tejet adjon. A keresztény vallásban fontos szerepet betöltő szőlő és a bor több mint 500x szerepel a Bibliában. Legenda szerint Aristodemus pogány főpap mondta azt Szent Jánosnak, hogy akkor hisz Krisztusban, ha megissza a méreggel teli boroskelyhet. A mérget két gonosztevővel is megitatták, akik azonnal meghaltak. János a bor megáldása után: megitta a bort és életben maradt. Köpenyét a két halottra terítette, és azok feltámadtak. A pogányok hittek és megkeresztelkedtek. Ma a szőlős, illetve borosgazdák ezen a napon bort szenteltetnek, s minden hordóba öntenek belőle egy pár cseppet, hogy boruk meg ne romoljon, a többit pedig elteszik gyógyítószerül.
