Népi hiedelmek LII.

Népi hiedelmek

LII.

Húsvéthétfő

Húsvét másnapja, egyes vidékeken vízbevetőhétfő, másként húsvét másnapja már a profán emberi örömnek, elsősorban a fiatalságnak ünnepe. A világias jellegű öntözés, locsolkodás bemutatása voltaképpen kívülesik könyvünk magunkszabta keretein, így csak röviden, egy-két adalékkal utalunk rá. Archaikusabb jellegű tájainkról idézünk, ahol a szilaj szokást még a közösség paraszti formakészsége szabályozta. Az erdélyi Nyárád mentén a múlt század végén minden valamirevaló székely legény kötelességének tartotta, hogy húsvét napjára virradóra kedvesének kapujára vagy más feltűnő helyre szép fenyőágat tűzzön. Ha a falunak nem volt fenyvese, elmentek érte a negyedik, ötödik határba is. Ha pénzért vagy szép szóért nem kaphatták meg, ellopták. Két-három fenyőágat szépen összekötöttek, és papírszalagokkal, tojásokkal díszítették föl. A legjobb táncosoknak vőfély volt a neve, az ő feladatuk volt húsvéthétfőn a hajnalozás.emmausjárás a határjárásnak egyik, régebben bizonyára a liturgiába is beleépült változata, amely az aznapi emmausi tanítványokról (Lukács 24, 13-35) szóló evangéliumból is merített indítást. Ez is a húsvéti szent örömnek túláradó, de már elvilágiasodott megnyilatkozása, szinte áldomása. Sajnos, az Emmaus-ünneplés középkori hagyományairól nincsenek hazai följegyzéseink. Ismerve azonban az egykorú középkori európai gyakorlatot és népi fejleményeit (Németország, Lengyelország), nekünk is kellett hasonló szokásrendünknek lennie. Mindenesetre föltűnő, hogy egyik szepességi falunak, Arnótfalvának (Arnutovce) Emaus a német neve. Ez föltétlenül a kultusz egykori hazai virágzásáról tanúskodik. Világos, hogy a Schwäbische Türkei, azaz Baranya, Tolna, illetőleg Veszprém német faluiban (Bóly, Véménd, Babarc, Erdősmárok, Máriakéménd, Feked, Villány) élő Emmaus a régi hazából hozott hagyomány, és nem folytatása a föltételezhető hajdani magyar Emmaus-kultusznak. E faluk apraja-nagyja, öregje, fiatalja húsvét másnapján délután, de olykor már nagymise után is, amelyet Bólyban most a Kálvárián mutat be a pap, szentelt ételekkel és egyéb finomságokkal megrakodva fölkerekedik, és kimegy a faluszéli borospincékbe, ahol reggelig tartó mulatságot csap. Mindenki örül, ha még vendéget, akár idegent is kaphat. Akinek nincs pincéje, azt a szomszéd hívja meg. A lányok, legények kint a szabadban labdáznak, hancúroznak, az öregek pedig bent a pincében borozgatnak. Esti lakoma után körültáncolják a pincét és megkezdődik a táncmulatság, amely hajnalig tart. Német szomszédjai példájára máig hasonlóan ünnepel Mohács sokác népe is. A budai hegyek német faluiban is él még az emmausjárásra (Emmausgehen) való emlékezés. Így nevezik Budakeszin azt a szokást, amikor húsvéthétfőn részben helybeliek, részben szomszédos faluk rokonsága kölcsönösen meglátogatják egymást: Emmausba mennek. Leányvárott a jámborabb hívek korán reggel napkölte előtt szoktak kimenni a szabadba (Emmausgehen) és az olvasót imádkozzák. Imádkozva mennek a szomszéd falukba Pula asszonyai is. Minden házba, ahol fenyőágat találtak, bementek a legények, és a lányokat derekasan megöntözték. Azt mondogatták, hogy ez azért történt, hogy a ház virágszála el ne hervadjon. Az öntözés kétségtelenül a tavaszi lustratio egyik erotikus célzatú változata, amelynek eredete még nem egészen tisztázott. Mindenesetre keresztény hagyományok is szövődnek bele, hiszen hajdan a vízbemerítéssel, leöntéssel történő keresztelés húsvét táján volt. Amikor az egyház már az esztendő bármelyik napján keresztelt, az ősi gyakorlatot a nép tartotta fönn, alkalmazván a maga sajátos szemlélete és igényei szerint. A húsvét hétfőjén felbukkanó

Egyelőre kevés laikus magyar hagyományt tudunk idézni. Öreg vásárosmiskeiek, amikor húsvéthétfőn kimennek a szőlőhegyre, ezt mondogatják: kimegyünk Emmausra! Az evangéliumi történetre már nem gondolnak. Így Bozsok népe is. Szil rábaközi faluból is mennek Emmausba: a szomszédos községekben rokonokat, ismerősöket látogatnak, egyúttal a fiataloknak alkalmat adnak az ismerkedésre. Somogyszobi hagyomány a húsvéti rét: a fiatalság délután kiment az uradalmi rétre labdázni. Ott volt különben az egész falu. A leányvári hagyományt már láttuk. A budaörsi Legények húsvéthétfőn kora hajnalban, már három óra tájban kilovagoltak a rétre, és a harmatos füvön megjáratták a lovaikat. Ilyenkor a falu gulyásának és kanászának is ki kellett hajtania a fűre a jószágokat. A hegyen lakók a bár előtti füves térségre, vagy a pincék zöldellő tetejére hajtották ki malacaikat és kecskéiket. Az Emmausreiten Bonorri Jenő szerint még Piliscsabán, Budakalászon, Békásmegyeren, Ürömön, Solymáron, Budafokon, Torbágyon, Etyeken is élt. A székesfehérvári Csutora-temető kápolnájának Emmaus a titulusa, amely talán még régebbi liturgikus hagyomány fejleménye. A kápolnát a helybeli születésű Kálmán János felsővárosi plébános emeltette (1862). A hívek egészen áldozócsütörtökig minden vasárnap, kora hajnalban a Szentháromság-szobor körül szoktak gyülekezni. Innen a dicsőséges olvasót imádkozva, vonulnak a kápolnához. Megérkezve, a Feltámadt Krisztus e napon éneklésébe fognak, majd egész reggelig énekelnek, imádkoznak. A hagyománynak napjainkig élő egyházias maradványa, hogy hittudományi főiskoláinkon, így Kalocsán, Szegeden a szép, de fárasztó nagyheti, ünnepi liturgikus szolgálat után húsvét keddjén a kispapok, tehát a leendő tanítványok szabadnapot kapnak és kirándulnak, Emmausba mennek. Hallottuk azt is, hogy a Collegium Germanico-Hungaricum végzett papnövendékeit valamikor éppen Emmaus ünnepén eresztették vissza hazájukba. A szokásnak előttünk ismert legrégibb említése Kiss Ferenc győrvári plébánosnak a vasvári dominikánusokat invitáló levele (1741): régi dicséretes szokás szerént Emmaus itt vagyon számotokra és én – amint tudástok van róla – szívesen töröm meg nektek az utolsó kenyeremet is. Sajátos soproni barokk hagyomány volt, hogy húsvét másnapján a franciskánusok és jezsuiták a korai mise után együttesen mentek növendékeikkel és a hívekkel Bánfalvára és az ünnepi istentiszteletet ott tartották meg. Sümegen a XVIII. század derekán elevenítette föl Dadányi Bíró Márton püspök az Emmaus-hagyományt. Mint Darnay Kálmán emlékezik, Somoskert nevezetű gyümölcsösében látta vendégül Emmausra, egy kis testi jóra a híveit. „A hevenyészett sátor alatt a nemesurak, táblabírák együtt szórakoztak a pázsiton tanyázó jobbágyokkal.” A szokás később is élt, de a püspök halála (1762) után az ökörsütés már elmaradt, és így lacikonyhások látták vendégül a népet, komédiások is voltak. A sümegiek ma már a hírére sem emlékeznek. Szintén a barokk időkből örökítette meg Dugonics András a budai, tavaszi népünneppé vált hagyományt: „A Magyaroknak ama játékos beszédgyekről is híres szent Gellér högye, hogy itt a boszorkányok gyülekezetet tartanak minden éjszaka. Híres mostanában arról is, hogy minden esztendőben, húsvétnak második napján délután Pestnek és Budának lakosi temérdek nagy csoporttal fel szoktak menni, amint ők szokták mondani: Emausra. Pattogatják a puskaport, elnézik a világot, kibeszéllik magokat, esznek-isznak, ha van mit, végtére haza széllyelednek.” A múlt század közepén még virágjában volt az a kecskeméti szokás, hogy a nép húsvét másnapján a város szélén álló Mária-kápolnához vonult ki, ahol mulatsággal, vendégeskedéssel, játékkal, lóversennyel töltötte el az időt. A hagyományban különösen a lófuttatást tartjuk jelentősnek. Ez ugyanis bizonysága, hogy a lovon való húsvéti határkerülés a magyar népnél is járta. Ennek már csak külföldi, illetőleg hazai, de nem magyar párhuzamait ismerjük. Emmaus hazai ikonográfiájához egyelőre csak kevés emléket tudunk említeni. Ilyen a soproni bencés, továbbá az egervári, nagybörzsönyi, vámosmikolai templom tabernákulum ajtaja, Tolna szószékének domborműve, a bágyogi templom barokk sekrestyeszekrényének Emmaus-faragása. Ilyen továbbá az a szintén barokk táblakép, amely Gyöngyöspata templomának sekrestyéjében függ, és nyilvánvalóan e jeles szőlővidék föltételezhető régi Emmaus-kultuszának hírmondója. A feltámadt Jézus a két emmausi tanítvány között ülve a kenyérre és borra mutat. A hazai Emmaus-ünnepnek tudomásunk szerint egyedülálló, céhlakozássá, meghitt polgári mulatsággá vált szegedi sarjadékát a múlt század derekán Varga János jegyezte föl.^* A komakulacs emlegetése a fehérvasárnap, vagyis az ország más vidékein máig élő mátkálóvasárnap képzetkörére utal. A komakulaccsal rendesen vőfélyviselt legények járnak házról házra vendéghívogató komolysággal, ha valamelyik tehetősebb gazdának eszébe jut, hogy jó barátait terített asztalához húsvétkeddre vagy a legelső vasárnapra, azaz fehérvasárnapra Emmaus-ba beinvitálja. Ez annyit jelent, hogy aki ivott belőle, az eljön Emmausba. Aki pedig nem ér rá, az ne igyék. A legény ujján vagy a botján rovással számolja, hány teríték legyen az asztalon. Az emmausi vendégek aztán bor és kalács mellett eldarvadoznak. Most tehát a legöregebb vendég köszönt tele pohárral, majd a gazda mondja el az éneket. A második szakasznál azonban a házigazdára szót mindig valamelyik vendége nevével helyettesíti. Az emmausi pohár, azaz a gazdára éneklés és áldomásivás valamennyi vendégnek kijár. Varga János még megjegyzi, hogy a szokás már az ő idejében is erősen hanyatlóban volt. Nem lehet vitás, hogy az ünnepnek helybeli, azóta elenyészett szász Emmaus-hagyományoktól ihletett és népszokássá színesedett sarjadéka élt és talán még máig is él Brassó bolgárszegi románjai között. Orbán Balázs így örökítette meg: „húsvét első napján a legények az egyházi hatóság felügyelete alatt elöljárókat (vatáf) választanak, akik amint a fiatalság minden mulatságait, a húsvéti népünnepeket is rendezik. Ez ily rendben folyt le: az alsótemplom előtti téren, az úgynevezett porondon az összesereglett nép előtt a legények eljárják a buzogánytáncot ily módon: előbb körbefogódzva táncolnak, rendre aztán mindenik beugrik a kör közepére s egy tíz-tizenkét fontos ónos buzogányt háromszor dob fel, úgy, hogy leestében elkaphassa. Aki elejti, amellett, hogy kinevetik és kigúnyolják, minden elejtésért pár krajcárt fizet a vatáfoknak. A buzogánytáncot aztán más, nőkkel közösen járt táncok követik. Ez az ünnep másodnapján ismétlődik. Húsvét harmadnapja reggelén a fiatalság többnyire lóháton cifrán felvirágozva, felaranypillézve, az aranypillés fenyőágakat vivő vatáfok vezetése alatt nagy néptömegtől kísérve, kivonul a Salamon köveihez. A vatáfok előre állást foglalnak a Puskaporos patak hídjánál, a felmenőktől vámot szedendők. Ebből és a buzogányejtés bírságából vendégelik a népet és fizetik a zenészeket. E napon a Salamon kövének magányos környéke a kisereglő nép ezreitől megnépesedik. A legények itt újból eljárják a buzogánytáncot. Azután nagy tüzek mellett a húsvéti bárányokat sütik. Esznek, isznak, mulatoznak estvefeléig, mikor a vatáfok a lovasokat sorakoztatva kezükben tartott fenyőágakkal ünnepélyes levonulást tartanak a Lópiac-kapuhoz. Onnan megfordulva lövöldözések és ujjongatások között a Szentlélek-kapu felé a porondra húzódnak. Itt szétoszlanak, hogy a zöld ágakat a vatáfok és a leányos házak kapujára föltűzzék.” A példaképül szolgáló hajdani szász hagyományt szintén Orbán Balázs ismerteti: „Húsvét másodnapján a fiatalság egybegyűlt a templom előtt. Itt egy gyümölcsökkel, cifra cafrangokkal, aranyos csecsebecsékkel fölépített fenyőágra arany pillével beraggatott fehér kakas köttetett föl. Ekkor ének- és zeneszóval kivonult a fiatalság a Szent Márton-hegyre és ott elénekelt egy alkalmi, Krisztus föltámadását tárgyazó éneket, melynek kezdő verse ez volt: Surrexit Christus hodie. Ezután föltűzték a fenyőfát a kakassal, s nyilakkal célba lőttek rá. Ki a kakas életét eloltó legszebb lövést tette, az volt a nap hőse, s az áldozat tanaival fölékítve díszmenettel vezették be az iskolába, hogy gyümölccsel vendégelje meg tanulótársait. Ezen ünnepély 1719-ben tiltatott be.” A kakas-ütés hajdani neve kukeslon. A hétfalusi és apácai (Apata) csángók, továbbá a szakadáti (Sacadate) szigetmagyarság húsvéthétfői; egyébként teljesen profánná vált kakasünnepére alkalmasabb összefüggésben Gál napján utalunk.