Rozmaring

Herbarium Librum

   Árvacsalánfélék Családja

Rosmarinus officinalis

Rozmaring

A fűszernövények nagy részéhez hasonlóan, a rozmaring is a Földközi-tenger körüli európai és afrikai országokból származik. Dél-Európában és Nyugat-Ázsiában, valamint Észak-Afrikában őshonos, ahol még most is vadon él. Ezeken a helyeken számtalan típusa, változata alakult ki, melyek akár országonként is változhatnak. Nálunk vadon nem fordul elő, de az ország melegebb és védettebb területein a szabadban is áttelel. Az ókori görögök hittek abban, hogy a párna alá rejtett rozmaringág megóv a rémálmoktól, az ártó szándékú szellemektől, és jó alvást biztosít. Ezen kívül a kis zöld növény a tornác fölé lógatva távol tartja a tolvajokat, megtartja a házban az egészséget, és megakadályozza, hogy a különböző szellemek, koboldok vagy tündérek ellopják a csecsemőket. A görögök szerint a rozmaring nem csak a rontásokkal szemben volt hatásos, hanem az ész pallérozására is szolgált. Ősidők óta ismert fűszer- és gyógynövény, az ókori görögök szerint serkenti az agyműködést, ezért a diákoknál mindig volt egy-egy rozmaringágacska, később a diákok tanulás alatt a fülük mellé tűzve viselték. A rosmaring név már Dioskurides orvosbotanikai munkájában olvasható rosmarinum alakban. Az ókorban Arkhigenész már használta a rozmaringolajat. Sőt az ókorban már többféle célra használták. Columella kiváló méhlegelőnek mondja. Horatius egyik ódája szerint rozmaringgal és mirtusszal koszorúzták a házi istenek (penates) kis szobrait. Ovidius szerint ünnepre az ünneplők is vagy rozmaringgal, vagy rózsával, vagy ibolyával koszorúzták magukat. A díszkertekben, ahol a puszpáng már nem díszlett, rozmaringgal helyettesítették. Az ifjabb Plinius írja a tengerparton fekvő, Laurentium nevű villájának kertjéről, hogy az utakat csak a villa mögött szegélyezi puszpáng, ellenben a tenger felé eső oldalon, ahol a tenger párája és a szél erősen megviseli a növényzetet, rozmaringgal kellett pótolni a puszpángot. Ha a tömjén gyógyszer is volt, természetesen annak kellett lennie a szegények tömjénének, a rozmaringnak is. Erről a szerepéről Dioskurides és az öregebb Plinius bőven tudósítanak, s amit a rozmaringról, mint gyógynövényről írnak, később gyakran felújul az európai népek botanikai irodalmában. Diskurides a sárgaság ellen ajánlja: „A növény melegítő és a sárgaságot gyógyítja, ha vízben főzve testgyakorlatok előtt adják inni, azután, a beteg testgyakorlatot végez, lemossa magát és bort iszik. Az erősítő kenőcsnek és a mustkenőcsnek is alkatrésze.” Az 1300-as években von Villanova rozmaringból állította elő először az éterikus olajkivonatot. A rómaiak Aphrodité szent növényének tartották. Később talán éppen emiatt a szerelmesek hűségének a jelképe lett, s mint a hűség és a tisztaság jelképe, a mai napig az esküvői asztalok gyakori dísze. Sőt régen szokás volt a menyasszony ruháját, fejdíszét virágzó rozmaringgal ékesíteni. Az apró fehér rozmaringvirág a tisztaság jelképe, csak szűz leányok hordhatták. Latin elnevezése Rosmarinus, őshazájára, a párás tengerpartra utal, miszerint marinum=tenger, ros=harmat; így a név jelentése a „tenger harmata". A Kárpát-medencébe a rómaiak hozták, akik egész Európában, még a Brit-szigeteken is elterjesztették és népszerűsítették. A néphagyomány szerint, amikor Jézus anyja Egyiptomba menekült, egy rozmaringbokor előtt szőtte köntösét kék színű fonálból. Mikor a kereszténységgel a pogány kor szegény embere elindult világhódító és az emberiséget megváltó útjára, hozta magával a rozmaringot is. Láttuk, hogy a kolostorkert hivatalos növényei közé tartozott a középkorban s a Capitulare névjegyzékében, mint ilyen kapott helyet. Így hát a rozmaring hivatalos növénye volt a kolostorkerteknek és termesztését egy, a 8. század végén kiadott császári rendelet írta elő. Az európai országokban igazán csak az újkor első századaiban vált ismertté, amikor a különböző ,,illatos vizek" és gyógyító hatású ,,desztillált vizek" voltak divatosak. A honfoglaló magyarok a Pannóniában élt népektől vették át. A rozmaring hazai története Árpád-házi Szent Erzsébetig nyúlik vissza: a leveléből készült, a 17. és 18. században Európa-szerte népszerű illat- és gyógyszer, a „magyar királyné vize" (Aqua Regináé Hungáriáé) néven volt ismert, de ezt úgy is nevezték, hogy ungarisches Wasser, Eau de la Reine d'Hongrie. A rozmaringból előállított szer, vagyis rozmaringszesz, amit a francia királyi udvarban is használtak köszvényes betegek kezelésére. Az európai népek hagyományos gyógyászatában a növény leveleinek szeszes kivonatait reumaellenes és fájdalomcsillapító hatású bedörzsölőszerként, illetve hajhullás ellen is hatékony szerként tartották számon. Az ókori gyógyfüves és fűszeres borok is a desztillációs készülékbe kerültek idővel. Ezek között a rozmaringos bor is, amelynek, mint fentebb láttuk, még Lippay korában, sőt még a XVIII. században is nagy szerepe volt a házi orvosságok között. A rozmaringos borból desztilláltak a rozmaringszeszt, rozmaringvizet. Ki végezte el először ezt a lepárlást, ma már kikutathatatlan. Csak annyit tudunk, hogy a XIII. században jelent meg és már akkor gyógyszerkétn ajánlották. Ebben a században ismerték meg Európábana borszeszt is, amelynek a bázeli származású Vitalis de Furno kanonok ajánlott itt először orvosságnak. A rozmaringszeszről nemsokkal később a hánytvetett életű, nagy tudású Arnaldus Bachuone de Villanova De vinis című munkájában olvashatunk először. Villanova a XIII. században iskolát alapított s tanítványai között találjuk Raymundus Lullus-t, a spanyol bölcsészt és teológust, aki 30 éves korában elhagyta a nagyúri életet és belépett a ferences rendbe. Lullus használta először gyógyításra a rozmaringszeszt s ezzel elindította a rozmaringot olyan útra, amely az első alkoholos világparfűmhöz vezetett és a XVII. században teljesen háttérbe szorította a rózsavizet. A XVI. században világszerte elterjedt a lepárlás tudománya. Éppen 1500-ban jelent meg Hieronymus Brunschwyg gazdagon illusztrált könyve a lepárlásról Das Buch der rechten Kunst zu destillieren címmel. Ebben a szerző sokféle növényi anyag desztillációjáról ír s ettől kezdve a füveskönyvek végén vagy elején többnyire külön fejezet foglalkozik a desztillációval készülő orvosságokkal, a különféle „vizekkel”. Mennyire megkedvelték ebben az időben a házi lepárló készülékeket, bizonyítják kisgazdáink soha el nem ülő harcai a kis üstért, amely előbb a patikákban terjedt, később a magánházakban is és legnépszerűbb terméke lett a házi pálinka, a különféle gyümölcsszesz. Első nyomát Joannes Praevotius, páduai orvostanár munkáiban találjuk, amelyek Hannoverben jelentek meg 1666-ban. Ebben olvashatjuk egyebek között egy köszvénygyógyító szer receptjét s annak csodálatos történetét. A recept így hangzik: R. Aqua vitae quater passate part. 3. Summitatum et florum Rosmarini part. 2. Magyarul és röviden rozmaringszesz, előállítva két rész rozmaringból és három rész alkoholból. Ez tehát valóban nem újdonság. Annál újszerűbb a története. Praevotius ugyanis azt írja, hogy ezt a receptet egy breviáriumban (imakönyvben) olvasta, amely a Ciprus-szigetéről származó Podacatro nemesi család egyik tagjának, Ferenc-nek, volt tulajdona, kinek könyvei között 1606-ban látta meg az ügyes páduai orvos. A breviárumba a receptet sajátkezűleg írta „Sancta Elisabetha, Hungariae olim Regina”, aki maga is csodálatos úton jutott hozzá. „Én Erzsébet, – így hangzik magyar fordításban a szöveg – a magyarok királynéja, midőn 72 éves koromban kinos köszvényben fetrengék és ezzel az alább megírt orvossággal esztendőig éldegélnék, amelyre engem egy remete tanított volt, akit sem előbb sem utóbb soha többé nem láttam, csakhamar javulásomat éreztem, annyira, hogy minden tetemeimben megvidultam s mintegy egészen megifjodtam, arcomban megszépültem, úgyhogy még a lengyel király is megkéretett feleségül, midőn mindketten özvegységben élnénk; de ezt cselekednem az én uram Jézus Krisztushoz való buzgó szeretetem nem engedte, akinek angyalától, úgy hiszem, kaptam ezt az orvosságot.” Kétségtelen, hogy Praevotius munkájából szállott világgá a csodaszernek híre és hite. Neve bizonnyal Nicolas de Févre, XIV. Lajos francia és II. Károly angol király udvari gyógyszerészétől származik, aki ezzel a névvel örökítette meg Praevotius hagyományát. Kétségtelen, hogy a Magyar Királyné Vize Franciaországban készült, sőt adatok bizonyítják, hogy főként Montpellierben és környékén. Miként láttuk, a déli francia tengerpartokon természettől fogva honos a rozmaring, volt hát bőven növényanyag a desztillációhoz. Franciaországból Középeurópába, kivált Németországba is sok Aqua Reginae Hungariae került a XVII. század közepe óta. Johann Skreta a következőket írja 1685-ben Bericht von der allgemeinen ansteckenden Lagersucht című értekezésében: „gleicher gestalten kan man mit sonderbaren nuzen der gesundheit auch das jezund durch ganz Frankreich übliche, fürtreffliche Wasser der Königin aus Hungarn zu etlichen malen dess tags in die nase hineinziehen und Schnupfen”. Később külsőleg és belsőleg egyaránt használták s szinte általános gyógyszerré lett. Németországban gyakran röviden aqua Hungarica volt a neve és így jutott be a német hivatalos gyógyszerek közé is, sőt a XIX. század első felében már szinte minden állam gyógyszerkönyvében szerepelt. Csak éppen Magyarországon nem vettek róla sokáig tudomást. Nemcsak Lippay nem tud róla semmit, hanem a XVIII. század végének magyar füveskönyvei, a Csapó-é és a Veszelszki-é sem. Mikor végre megjelenik neve a magyar irodalomban, nem mint orvosságot és illatszert, hanem „oly becses magyari nevét” tárgyalják. Így kezdett vele foglalkozni Weszprémi István, a hírneves debreceni orvos, aki különös előszeretettel kutatta a magyar vonatkozású műveltségtörténeti kuriózumokat. Több a Magyar Királyné Vizére vonatkozó dolgozatában főként azt a kérdést tárgyalta, vajjon ki lehetett az a magyar királyné, akiről az Aqua Reginae Hungariae neve és Praevotius szerint recepje is származik. Végül 1795-ben Magyarországi öt különös elmélkedések című könyvecskéjében alábbi eredményre jut: „Minthogy ez a Magyar Királyné Vize – írja Weszprémi – minden nemzetek közt elannyira nevezetessé lett, hogy ritka az a patika egész Európában, melyben azt ne találtatnék; Franciaországnak kivált Lyon és Montpellier nevű fővárosaiban oly bőven szokott készíttetni, hogy azzal még hátos kalmárok is széjjel országszerte közönségesen kereskedést indítottak: azért nagy kivánság származott régtől fogva bennem annak megtudása iránt, melyik magyarországi királyné lett légyen az, akiről eképen kezdett legelőször neveztetni és minemű különös dolog szolgáltatott arra alkalmatosságot, hogy oly becses magyar nevét változtatás nélkül mind e mai napiglan e világon fentarthatta?” Eljutván a forráshoz, Praevotius már ismertetett köszvényreceptjéhez, Weszprémi megállapítja, hogy tehát valamelyik Erzsébet királynénkról nevezték el a Magyar Királyné Vizét. A magyar Erzsébet királynék közül végül Károly Róbert harmadik feleségét, Nagy Lajos anyját választja ki, aki ugyan nem volt szent, de hosszú életkort ért s így egyedül lehetett Praevotius Erzsébet királynéja. Hogy a lengyel király nem kérhette meg a megfiatalodott Erzsébet-et, mert akkor éppen saját fia, Nagy Lajos ült a lengyel trónon is, már elkerülte Weszprémi figyelmét s csak napjainkban Magyary-Kossa Gyula mutatott rá. Miként Magyary-Kossa Gyula és e könyv szerzője kimutattuk, mind Weszprémi, mind más kutatók, így Csaplovics, br. Prónhay Gábor és Tóth Béla, akik még tovább fonták az Aqua Reginae Hungariae romantikáját, amikor azt akarták bizonyítani, hogy ez tulajdonképen itt készült Magyarországon s a házaló tót gyógyszerárusok, az olajkárok árulták, – tévedtek. Tévedésük alakja az, hogy történetírói komolyságot kerestek Praevotius elbeszélésében, holott a ravasz talián orvos egyszerűen hasból találta ki az egész magyar királyné históriát s erre csak azért volt szüksége, hogy reklámot csapjon olyasvalaminek, ami akkor már évszázadok óta nem volt ismeretlen. Magyarországon annál kevésbbé készíthették nagyban a Magyar Királyné Vizét, mert itt sohasem lett volna elég rozmaring ehhez. Hiszen Magyarországon csak cserépben tarthatták a déli rozmaringot s ugyan hogy fizette volna ki magát ilyen módon termelni az Eau de la Reine d’Hongrie növényanyagát? És ha ilyen arányú rozmaringtermesztés folyt volna valaha Magyarországon, miért hallgat róla az egykorú történelem? Miért csak Weszprémi nyomán terjed el neve a magyar tudományos irodalomban? Nagyon kétes dicsőség az Aqua Reginae Hungariae magyarsága. Kétségtelen, hogy Praevotius csak azért költötte az egész reklámmesét „Szent Erzsébet” magyar királyné körül, hogy csodával származtathassa gyógyszerét s így jól megfizettethesse betegeivel. Remete, angyal, Szent Erzsébet, magyar királyné akkor nagyon alkalmasnak látszott erre, a magyar királyné mint exotikum, hiszen Magyarország akkor is olyan hihetetlen messze esett Franciaországtól, mint akár India vagy más valamely mesebeli ország. Az Eau de la Reine d’Hongrie ma már tulajdonképen mindenestől a multé. De ne higyjük, hogy nyomtalanul eltűnt. Sem mint orvosság, sem mint szépítőszer vagy illatszer. Azt a szerepét, amelyet mint általános gyógyszer játszott, most mentolos utóda, a sósborszesz tölti be. A menta könnyen termelhető az Alpoktól északra és Magyarországon is, ezért itt a mult században a borsmenta párlata került a rozmaring helyébe, amikor Németországban megidult nagyban a gyógynövények és illó olajok termelése. Ha ma a sósborszeszreklámokat olvassuk, mindig eszünkbe juthat a Magyar Királyné Vize, amely két századon át töltötte be ugyanazt a szerepet. Mint illatszernek, az Eau de Cologne az utóda. Ennek történetében is az olasz találékonyság és a francia dicsőség játszik főszerepet. A XVII. és XVIII. században Franciaország volt a kontinens leggazdagabb országa, közelébe igyekezett húzódni mindenki, aki felfelé törekedett. Így jutott Kölnbe 1709-ben bizonyos Johann Maria Farina, olasz kereskedő és ott közvetítő kereskedelmet folytatott gyarmatárúkkal és olasz illatszerekkel. Mikor aztán az élelmes talián, aki időközben unokaöccsét is maga mellé vette, összegyűjtott valamicskét a kereskedésből, gyárat alapított és maga kezdte gyártani az illatszereket. Az öreg Farina 1766-ban halt meg. A Johann Maria Farina cég akkor már világhírű volt és számos konkurenssel küzdött, ezért megkülönböztetésre a „gegenüber dem Jülichsplatz” jelzőt használja. A rozmaringszesznek mint Aqua Reginae Hungariae-nek hírneve akkoriban már sokakat csábított az utánzásra és a javításra. Igyekeztek más fűszeres növényeket is felhasználni s azok illó olajával tenni kellemesebbé a világhírű „vizet”. Így támadt az öreg Farina fejében is az a gondolat, hogy a francia udvar kedvenc virágának illatával javítja meg a magyar vizet, a narancsvirág olajával. A gyárából kikerülő „vízben” volt ugyan még némi rozmaringolaj, de a rozmaring kámforos illatát már nagy mértékben szelidítette a narancsvirág sokkal könnyebb illó olaja. Franciaországban ettől kezdve előtérbe lépett az Eau de Cologne s onnan csakhamar átvette a divatot az egész világ. A franciák a XVIII. század közepén, a hétéves francia háború idején, kezdték el az Eau de Cologne név használatát s innen kell számítani a kölni víz világhódító útját és a Magyar Királyné Vize hírének hanyatlását. De pontosan mit is takar ez a gyógynövény? A kámforra emlékeztető keserű, aromás fűszert az örökzöld bokor leveleiből kapjuk. A levelekben előforduló rozmarinsav (két kávésav észtere) gátolja a lipoxigenáz aktivitását s így gyulladáscsökkentő hatású. Kiválóan használható a reumás panaszok enyhítésére, idegzsábánál bedörzsölő vagy gyógyfürdőként, ajánlják alacsony vérnyomás, illetve a lábak keringési elégtelenségeinél is. Belsőleg önmagában nem vagy csak igen óvatosan használjuk, de a szélhajtó, illetve az emésztést elősegítő teakeverékekben igen jó hatású. Illóolaja a húsfélék tartósítását is kiválóan elősegíti amellett, hogy kellemes ízt is ad hozzá. Étvágyfokozó, illetve emésztést elősegítő hatását használják fel az ételkészítésnél, amikor a baromfi-, bárány-, vadhúsokat sütés előtt rozmaringlevéllel szórják be. Hasonló hatást érhetünk el, ha a burgonya, borsó, spárga, mángold főzőlevébe rozmaringágat dobunk. A XIX. századi nagy német természetgyógyász, Kneipp, a rozmaringot kedvenc gyógynövényei közé sorolta vérkeringést fokozó tulajdonságai miatt. A ma oly népszerű flekken- és roston sütésnél is egyre gyakrabban használják. A népi gyógyászatban görcsoldónak is használják, egyes helyeken a borok ízesítésében is szerepet játszik. Az alföldi tanyavilágban még a legszegényebb családoknál is volt legalább egy cserép rozmaring, melyből a búboskemence tetejére szórtak pár levelet, hogy kellemes illatú legyen a lakás. Hogy teljes legyen a kép, amelyet erről a növényről alkotni akarunk a következőkben olvashatjuk az összes összetevőjét: A pinén, arginin, aszkorbinsav, aszparaginsav, A terpinén, B1 vitamin, B2 vitamin, B6 vitamin, béta karotin, betulin, bór, borneol, cineol, cink, cserző anyagok, ecetsav, etanol, eugenol, fehérjék, fellandrén, fenilalanin, fenolsav, flavin, flavonoid, foszfor, glicin, glutaminsav, gyanta, hamu, heszperidin, hisztidin, illóolaj, izoleucin, kalcium, kálium, kámfor, karnozolsav, karvakrol, karvon, keserűanyag, koffeinsav, koleszterin, leucin, limonén, lizin, magnézium, mangán, nátrium, pantoténsav, pektin, pinén, prolin, réz, rozmarinsav, szalicilát, szaponin, szénhidrát, szerin, tannin, taraxaszterol, terpének, thujon, timol, treonin, triterpénsav, ursolsav, valin, vas. Azt pedig, hogy a mai kor tudománya szerint ezek az anyagok milyen hatással vannak a szervezetünkre azt a következőkben soroltuk fel, úgy mint: cukorbetegség, depresszió, dyspepsia, epebetegségek, fájdalmak, fáradtság, fejfájás, gyulladásos betegségek, hashajtó, hepatitis, idegi fájdalmak, influenza, kiütések gyógyítása, köszvény, légzési problémák, légzőszervi betegségek, májbetegségek, migrén, sebek kezelése, sebkezelés, szorongásos zavarok.