Még mindig pálinka szentelés.

Még mindig pálinka szentelés.

Egy dologban igaza van a kereskedelmi főzdéknek, és ez pedig az, hogy pálinkából, vagy párlatból mindegy hogyan is nevezzük, hiszen ugyan arra gondolunk, sok van kicsire szűkült Hazánkban. Egyes számítások alapján manapság egy kereskedelmi főzde napi 2 cent pálinkát képes értékesíteni, és ebből kell megélnie. Ha ez így van, akkor minden elismerésem az övék, mert már régen csődbe kellett volna jutniuk. Értékesítéseik növekedésének legfőbb akadályában pedig a legalizált magánfőzést látják. Nem igazán látható a kettő közti összefüggés számomra, de ez lehet, hogy csak az én szűklátókörűségem okán van így. Ahogy én látom a világ sokkal egyszerűbb. Az a magyar ember, aki tud valódi halászlét főzni, ha étterembe megy sohasem választ az étlapról halászlét, mert az úgy sem lesz olyan, mint a sajátja. Ugyanígy, aki egyszer már életében ültetett gyümölcsfát, vagy szőlőtőkét magának, gondozta azt, kivárta míg termőre fordul, majd leszedte a gyümölcsét, nagy gonddal lecefrézte azt, majd saját maga ledesztillálta, kóstolta az első cseppjétől, az utolsóig, azaz ember nem vesz pálinkát többet bármilyen kiváló is az üzletben. Mert ez számunkra olyan, mint a családunk, büszkék vagyunk rá, szeretünk dicsekedni vele, akár a jó tanuló gyerekeinkkel, takaros feleségünkkel, gyors autónkkal. A pálinkakészítés egyfajta életérzés, a szabadság jelképe. Az ember mindig is Istent akarja utánozni, még ha ez csak kicsiben is sikerül, de az alkotás egyfajta önkifejezés, amely nekünk az italainkban nyilvánul meg. Éppen emiatt a gyümölcs születésétől kezdve, a párlat palackba kerüléséig megpróbálunk egy fajta rítust felépíteni. Hiszen meg van az ideje a metszésnek, a permetezésnek, a kaszálásnak, a szüretnek, a csömiszőlésnek, és a desztillálásnak is. Mindezeknek a csúcsán hinni akarunk abba, hogy a gyümölcs lelke, amelyet elővarázsoltunk a palackba a javunkra válunk, ezért visszük el borainkat Szent János napján, pálinkáinkat Szent Miklós napján a templomba. Ezért amikor vendéget fogadunk elsőként pálinkával kínáljuk meg, és amikor a vendégünk távozik, a búcsú poharat is saját párlatunkkal töltjük meg. Nem maga az ital az áldás, hanem az életforma, amely életre hívja szokásainkat, egyedivé teszi életünket, megtart bennünket ott, ahol élünk, mert a pálinka elsősorban a magyar vidék itala, és ettől lesz Hungarikum!