Népi hiedelmek XII.

Népi hiedelmek

XII.

Február 5.

Szent Ágota napján, február 5-én már a lassan csak-csak közelgő tavaszi munka előkészületeire összpontosult a gazdaember figyelme. Ennek első lépéseként igyekeztek rendet teremteni a portán, körülsöpörték a házat, az ólakat, hogy elűzzék a házi férgeket, a Szent Ágotához címzett imádságos cédulák pedig a tűz ellen nyújtottak védelmet.

Az Érdy-kódex a Legenda Aurea nyomán szól^* dicsőséges Szent Ágota asszonynak szent innepéről, és elmondja, hogy a nemes szűz Karthago – helyesen Catania – városában élt. A tiszttartó feslett életre akarja csábítani és kényszeríteni próbálja, hogy tagadja meg Jézust, és hogy áldozatot mutasson be a pogány isteneknek. Ágota ellenáll. A helytartó válogatott kínzásokkal gyötri és börtönbe vetteti. Itt hal meg (253). Mint kedég eltemették volna, egy szép, bársonyban és szép öltözettel ékesült ifjú többen hogy nem mint század magával odajöve mindeneknek látására, kik mind Úristennek szent angyalai voltak. És tén egy szép fejér márványkőből szerzett táblát az koporsónak fejéhez, mindeneknek szeme látására elenyésze. Vala kedég az táblán ellyen írás megírván: szent elméje, szabad akaratja Istennek tisztességet és hazájának szabadulását. Melly írás ezenképpen értetik: szent elméje, azaz tiszta szíve, lelke volt. Ennen magát szabad akarattal adta az mártíromságra, Istennek mindenben tisztességet adott és hazájának szabadulást tett.

Egy esztendő múlva nagy sebes tűzláng fakada ki az hegyből és az várasra kezd jőni, azonban az Ágota koporsajáról levették a velumot, azaz fátylat és kifüggesztették a tűz ellen. A láva megállott és az Etna nem pusztította el a várost.

Ezekből érthető, hogy az európai katolikus középkorban, így hazánkban is, főképpen tűz ellen kérték Ágota oltalmát. Kis papírlapra a következő könyörgést írták: MENTEM SANCTAM † SPONTANEAM † HONOREM DEO † ET PATRIAE LIBERATIONEM IGNIS A LAESURA PROTEGE NOS AGATHA PIA. Tartalma: dicsőség Istennek és könyörgés Ágotához tűz ellen. Ezt a cédulát az Egyház Ágota napján megszentelte, a hívek pedig házaik kapujára szögezték. Feltűnő a haza szabadságáért való könyörgés. A feliratot a híres Jób érsek is rávésette az esztergomi bazilika Porta Speciosa néven emlegetett hajdani főkapujára. A könyörgés egyébként harangokon is szerepel, amelyekkel tudvalevőleg tűzvész idején a népnek jelt adtak.^*

Nem kétséges, hogy a Sopronban emlegetett Szent Ágota kútja (1403) vizének tűzvész idején különös foganatosságot tulajdonítottak.^*

Nyoma van, hogy az ország több vidékén Ágota napján kenyeret szenteltek. Ez az áldás Franz szerint^* Németországban csak a XVI. századtól kezdve terjed. Franciaországban is csak a lyoni egyházmegyéből említi. Keletkezésének körülményei tudomásunk szerint még tisztázatlanok.

Nyilván e napon szentelt kenyeret tesz a háztető alá a privigyei szlovák nép, hogy a tűzvészt elkerülje.^* A följegyzésben ugyan Ágnes szerepel, de világos, hogy ez vagy a gyűjtő elírása, vagy a népet zavarta meg a két név hasonlósága.

Az alföldi Nagykörű falu magyar népe még a század elején is kenyeret szenteltetett Ágota napján a templomban. A hozzákapcsolódó hiedelemvilág itt azonban nem a tűzhöz, hanem a vízhez, a nagypénteki kenyér képzetköréhez csatlakozott. Úgy tartják ugyanis, ha az Ágota-napi kenyérből egy darabkát a vízre tesznek, megmutatja, hogy hol van a vízbefúlt, így aztán ki tudják fogni.

Ágota tisztelete a barokk időkben, egy nagyszombati iskoladrámát (1635) nem számítva, lassan elenyészett és a Flórián-kultusz váltotta föl. Talán még az ősi hagyomány maradványa, hogy Hercegkút fogadott ünnepe Ágota napja.^* Jászladányi egyedül álló hagyomány, hogy Ágota napján gonoszűző célzattal körülsöprik a házat és az ólakat,^* talán, hogy a hajlékot megoltalmazzák, elszigeteljék a tűzvésztől.

Az időjárást illetően ismert ugyancsak a jugoszláviai magyarok körében az alábbi regula: „Ágota még szorítja, de Dorottya majd tágítja”.

Sokfelé tartotta magát az mondás is, ha az Ágota-napi kenyérből egy darabkát a vízre tesznek, megmutatja, hogy hol van a vízbefúlt, így aztán ki tudják fogni.

Népi hiedelmek XI.

Népi hiedelmek

XI.

Február 4.

Veronika, moldvai csángó alakjában Viron,^* legendabeli asszonyalak, aki a középkori jámbor néphagyomány, majd nyomában a keresztúti ájtatosság hatodik állomása szerint kendőjét nyújtja a kereszthordozástól verejtékező Jézusnak: a kendőn rajtamaradt az Üdvözítő képmása.

A kései legenda a vérfolyásos asszonnyal (Máté 9, 20), nyugaton néha Mártával, keleten pedig a Nikodémus apokrif evangéliumában feltűnő Kananeus Berenikével azonosítja, amelyből a verum ikon (= hiteles képmás) szóval való összecsengése következtében a Veronika név alakult ki. A legenda még azt is tudni véli, hegy a nagybeteg Tiberius római császár hall egy judeai csodatevőről, Jézusról, és már csak tőle vár gyógyulást. Ezért követet küld Jeruzsálembe, aki azonban már csak akkor érkezik meg a szentvárosba, amikor Jézust keresztre feszítik. Megismerkedik Veronikával, aki egy kendőn Jézus képmását őrzi. Meg akarja vásárolni. Veronika nem válik meg tőle, de kész arra, hogy a császárt fölkeresse. Tiberius a kép láttára meggyógyul, erre a kincset drága foglalattal látja el.

A legenda más változata szerint a Tiberiust meglátogató Veronika Péter és Pál római környezetébe került. Halálos ágyán a később Veronika kendője néven híressé vált képmást Péter utódára, Kelemen pápára hagyta.

Az Egyházban több ilyen ereklye ismeretes, amelyek valamennyien csak a XII. században tűnnek föl, és nyilván összefüggésben vannak a kereszteshadjáratok lelki élményeivel. Ezek a képek vagy egy ismeretlen őstípusra, esetleg a Simon-Juda napjánál méltatott Abgar-képre mennek vissza, vagy átköltése egyik a másikának. A kérdés további fejtegetése a mi néprajzi és kultusztörténeti érdeklődésünkön már kívülesik.^*

A római Szent Péter templom nagyhéten fölmutatott ereklyéjét (sudarium) Szent Brigitta látomása nyomán a jámbor hagyomány azzal a kendővel azonosítja, amellyel az Olajfák hegyén verejtékező Jézus megtörölte magát. Más „hitelességet” igénylő Veronikakendők: S. Silvestro in Capite, S. Maria Maggiore (Róma), S. Bartolommeo degli Armeni (Genova), Jaän, Montreuilles (Franciaország).^* Hazánkban a genovai változat selyemre nyomott, bekeretezett másolatai bukkannak föl hellyel-közzel parasztnépünk századeleji hajlékaiban.

A Veronika-kultusz a középkor végén bontakozik, ekkor tűnik föl hazánkban is. A garamszentbenedeki apátság Szentvér-ereklyéjét Sudarium Veronicae sacrae néven is emlegették. Dankó József régebbi kiváló liturgiakutatónk Prosper Gueranger, a nagyhírű Solesmes-i bencés apát kérdezősködésére összefoglalta^* a hazai Veronika-tisztelet liturgikus nyomait. A missa Sanctae Veronicae hoc est de facie Jesu Christi különös módon kéziratos kódexeinkben még nem fordul elő, de már több XVI. századbeli nyomtatott esztergomi Ordinarius tartalmazza. Először 1508-ban bukkan föl. Ez pontosan, szinte évszámszerűen érzékelteti a kultusz meghonosodását.

Veronika alakját olykor Jeruzsálem síró leányainak egyikével is azonosítják a passio képciklusai, passiójátékok, később pedig a franciskánus kezdeményezésre bontakozó keresztúti ájtatosság. Nyilván ezek hatására lett kedvelt női nevünk.

Veronikát a váci varrólányok védőszentként tisztelték. Előttünk csak egyetlen Veronika napjához fűződő néphagyomány ismeretes: a kiszombori édesanyák ilyenkor vízben oldott tojásfehérjével mossák meg és törlik le kisgyermekük ábrázatát, hogy mindig szép tiszta legyen.

Szil rábaközi faluban Veronikáét tartják a tél leghidegebb napjának.

E nap éjjelén álmodják meg a lányok, hogy ki lesz a mátkájuk, ha ezen a napon valamennyi legény ingét a párnájuk alá teszik, azt a legényt egészen magukhoz tudják bolondítani.

Népi hiedelmek X.

Népi hiedelmek

X.

Február 3.

A szent legendája alapján mindenfajta torokbetegség gyógyítójának tartották. E napon volt szokásban az ún. Balázs-áldás vagy balázsolás, amikor a katolikus pap a gyermek álla alá két gyertyát tesz keresztbe és imát mond. Almát is szenteltek ilyenkor, abban a hitben, hogy a torokfájás ellen alkalmas gyógyszer. Jászladányon torkoskodás, Dunántúl egyes helyein toroknyomás, Sükösdön gudurázás. Balázst ugyanis ősidőktől fogva tiszteli a nép mint a torokbajok csodálatos orvosát.

A Legenda Aurea nyomán az Érdy- és Debreczeni-kódex elmondja,^* hogy Balázs mentette meg egy özvegynek a fiát, aki halszálkát nyelt és már fuldoklott. Az asszony a börtönbe jutott püspöknek hálából ételt vitt és egy szál gyertyát. Erre a szent arra buzdította az asszonyt, hogy ezentúl évenként ajánljon föl az ő tiszteletére gyertyát. Ígérte, hogy így majd mindig jól megy a dolga. Innen eredt volna tehát a gyertyáknak Balázs tiszteletére való felajánlása, amiből a XVI. század táján, nyilván Gyertyaszentelő Boldogasszony naptári szomszédsága miatt is templomi szentelmény lett.^*

Az áldásnak sajátos népi fejleménye, hogy Apátfalván akiket a templomban megbalázsoltak, azoknak is megsimogatják a torkát, akik otthon maradtak, hogy nekik se fájjon. Honti gyerekek nekivetkőzve, bent a szobában a Balázs táncát járták.^*

Hercegszántó sokác asszonyai Balázs napján gyermekeik nyakába több színes, összesodrott szálat kötnek, a szentelt gyertya viaszával is megdörgölik. Torokgyík ellen szokták viselni egészen az első tavaszi égzengésig. Amikor meghallották, meghemperegtek a füvön, majd leszakították és most már nem hordták tovább.

Balázs püspök a kora középkorban Európa-szerte nagy tiszteletnek örvendett. Legendája nyomán a jószág, majd a nyiladozni kezdő vegetáció egyik kedvelt védőszentje. Az ünnepén szentelt víz (aqua Sancti Blasii) betegség és állatvész idején népszerű szentelmény volt.^*

Hazai fejlemény a Balázs napi almaszentelés (benedictio pomorum fin festo Sancti Blasii Episcopi et Martyris contra dolorem gutturis), amelyet már az Agendarius megörökített, és a Rituale Strigoniense napjainkig őriz.^* A Rituale Wespremiense szövege (benedictio panis, vini, aquae et fructuum contra gutturis aegritudinem in festo Sancti Blaii Episcopi et Martyris) is egyezik vele.

Zalabaksán e szentelt almával a torokfájóst meg szokták füstölni.^* Parádon a Balázs napján szentelt almának héját parázsra vetik, és füstjét torokfájásról belélegzik.^*

Szentsimon, továbbá Somodi^* faluban is megvan a szentelés: az alma egy-egy szeletét itt is torokfájásról nyelik. Csutkáját, magját tűzbe vetik. A balázsalma kedvelt szentelmény Mezőkövesden, Bélapátfalván is. Nemcsak a család tagjainak, de a jószágnak is jut belőle.

A veszprémi formulát idéző borszentelésre – tudomásunk szerint – csak a szombathelyi egyházmegyéhez tartozó Vásárosmiske népe emlékezik. Ez annak bizonysága, hogy a jánosbor mellett, a balázsbor is népies szentelmény volt.

A szentelmény nyilvánvalóan a középkori magyar liturgia hatására a horvátoknál is máig él.^*

Láttuk, hogy Balázst régebben az állatok patrónusául is tisztelték. Legendája szerint egy asszonynak egyetlen malacát elragadta a farkas, de a szent kényszerítette a vadat zsákmánya visszaadására. Szkhárosi Horváth András bizonyára élő hazai hagyományra utal, amikor gúnyolódva megjegyzi, hogy a kanász a pásztorságot... Szent Balázsnak farkas ellen adja.^*a madarak hordnak vala enni, és a vadak, kik megkórulnak vala, hozzája menvén, egészségöt vesznek vala ő érdöméért. Legendája azt is elmondja, hogy amikor Balázs a pusztában élt és kőlyukban lakott,

Balázs ezek szerint parancsol az ég madarainak is. Ebből érthető, hogy Algyő (Csongrád) öreg szőlősgazdái szőlejük négy sarkából egy-egy vesszőt szoktak metszeni Balázs napjának hajnalán, majd a négy szál vesszővel a birtokot körüljárják. Úgy vélik, hogy ezzel Balázs megvédi termésüket a madaraktól.^* A göcseji Valkonya faluban^* Balázs hajnalán a szőlőnek négy sarkában szintén megmetszenek egy-egy tőkét, hogy ősszel majd a madarak a fürtöket ne bántsák. Akinek szőleje szélről van, ezen a napon megkerüli, hogy éréskor a madarak rá ne essenek. Föltételezésünk szerint ezeket a vesszőket hajdanában még a Balázs vizével áldották meg, és úgy vitték ki a szőlőkbe. Az elnépiesedett hagyomány erre enged következtetni.

Úgy véljük, hogy ez a Balázshoz és a madarakhoz fűződő, már igen elszigetelődött képzetkör még a kora középkorból való, és megelőzi a franciskánizmus természetkultuszát.

A XVIII. század békésebb viszonyai között, az iskoláztatás lassú föllendülésével a hagyomány is újjászületik. Iskolamestereink érthető okoknál fogva a műveltebb Felső-Magyarországról származnak. Innen ered az említett gyanítás, hogy a szokás szlovák eredetű. Bolond dolog – írja (1711) az evangélikus Bárány György^* – „a mi magyaraink közt a tót mester uraimék által behozatott Balázsnapi ugrálás a szalonnás nyárs körül, amelyet ki nem nevetnek és improbálna az igaz keresztyének közt. De vagynak közöttünk több efféle gonosz szokások.”

A balázsjárás az ostyahordással és gergelyjárással egyetemben hozzátartozott a mester alkalmi jövedelmeihez,^* amelyet sok helyen a díjlevélben is biztosítottak neki.

A számos, leginkább a hajdani királyi Magyarországnak a hódoltságtól kevéssé bolygatott területén, tehát Dunántúl nyugati megyéiben, Szigetközben, Csallóközben és a Zoborvidéken följegyzett játékok közül^* elégséges kettőt idéznünk.

„A koloni iskolás gyermekek – mondja^* a múlt század derekáról szóló Zobor vidéki tudósítás – sajátságosan ünneplik meg e napot, midőn mesterök meghagyásából, gondos felügyelők kíséretében, régi szokás szerént, minden házba különféle ugrándozás közt beköszöntenek, mikor is ünnepiesen fel vannak öltözködve, bokrétázva és szalagozva, s a szoba közepén egyik közölök letűzi a vas nyársat, ezt a többiek karikába veszik, s mint fürge méhecskék szende hangon egész szabatossággal éneklik a mesterök által betanított következő dalocskát:

Föltűnő a balázsjárásnak keverék, magyar-latin szövegezése. Miután a játék legrégibb hazai emléke még a XVII. századból való, s ez is már régi szokásként emlegeti, bizonyosra vehető, hogy kialakításában és elterjesztésében a középkori clerici vagantes, vándor diákok igen nagy szerepet játszottak. E vidám kéregetés, rekordáció érdekes példája annak az európai néphagyományban nem szokatlan jelenségnek, amikor a magas egyházi műveltségnek játékos megnyilatkozásai népi jelleget kezdenek magukra ölteni, sőt a helyi környezethez is iparkodnak alkalmazkodni.

Népoktatásunk lassú bontakozásával és a tanítómesternek eleinte bizonytalan társadalmi és anyagi helyzetével könnyen megmagyarázhatjuk a balázsjárás fejlődésének azt az újabb, bizonyára csak a XVIII. században általánossá váló mozzanatát, hogy egyúttal a tanító számára való adománygyűjtést is szolgálta. A sillabizálás a gyerekeknek az olvasásban való előmenetelét, mint a tanító buzgalmának bizonyságát szeretné bemutatni.

Egyik-másik játékban a hajdani verbung hatása is fölcsillan, hiszen itt voltaképpen új deákokat toboroznak az iskola számára.

Népi hiedelmek IX.

Népi hiedelmek

IX.

Február 2.

Február másodikáról, Gyertyaszentelő napjáról, több népi hiedelem is ismert. Az egyik a felénk gyakran előforduló barnamedvére hivatkozik, és azt állítja, hogy ezen a napon a téli álmot alvó medve felébred, kitekint a barlangja bejáratán, hogy megnézze, milyen az idő. Ha derült az ég és szépen süt a nap – meglátja a saját árnyékát –, akkor visszamegy és folytatja az alvást.

Tudja (érzi?), hogy még nincs vége a télnek, mert havas förgetegek, csikorgó hidegek lehetnek. Ha viszont hideg, téli időt talál, kinn marad, mert érzi, hogy hamarosan vége a télnek, rövidesen megenyhül az idő.

Régebben pálfordulás napján - január 25-én -, ma már csak gyertyaszentelő napján érdekli az embereket, kijön-e a medve a barlangjából. Tudnunk kell, hogy e szokás gyökerei Erdélyben találhatók, de a szálak onnan is tovább vezetnek, egyenesen Jókai Mórhoz. Sokak szerint a nagy mesemondó fantáziájában született meg az időjós medve máig élő alakja.

Jókai Mór Az új földesúr című regényben így ír: „Van aztán egy napja a télnek, aminek gyertyaszentelő a neve. Miről tudja meg a medve e nap feltűnését a naptárban, az még a természetbúvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy gyertyaszentelő napján a medve elhagyja odúját, kijön széttekinteni a világban. Azt nézi, milyen idő van! Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék, ostoba cinkék elhamarkodott himnuszokat cincognak a képzelt tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból, melyen ők megulgulnak; ha lágy, hízelgő szellők lengedeznek, akkor a medve - visszamegy odújába, pihent oldalára fekszik; talpa közé dugja az orrát, s még negyven napot aluszik tovább; - mert ez még csak a tél kacérkodása; mint a régi rendszer minisztériuma szabadelvű program mellett.

Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rút, zimankós förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai, s a lóbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varjúsereg, mintha mondaná: reszkessetek, sohasem lesz többet nyár; a tél megígérte nekünk, hogy mármost örökké fog tartani; mi kivettük árendába a szelet, fújatjuk, amíg nekünk tetszik; a nap megvénült, nincs többé semmi ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! - Ha jégcsap hull a fenyők zúzmarázos szakálláról; ha a farkas ordít az erdő mélyén: akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza többet odújába, hanem nekiindul elszánt jókedvvel az erdőnek. Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd fújjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön: minél jobban erőlteti haragját, annál hamarább vége lesz. S a medvének mindig igaza van.”

Bizony. A medve télvégi időjósló nézelődéséről alkotott hiedelmünk Jókai Mór lelkén szárad. Az érdeklődő kutatók már a 19. században utánanéztek, mi igaz a szóbeszédből, mert a 17. századtól ismeretes a mondás, hogy ha gyertyaszentelőkor megcsordul az eresz, még visszajön a tél. Tehát eleink azt kívánták, inkább legyen e napon farkasordító hideg, s legyen vége a dermesztő télnek minél előbb! Azt, hogy honnét vette Jókai a kárpáti medvék időjós hírét, nem tudjuk. Nem valószínű, hogy ismerte volna a Volga középső folyásánál élő cseremiszek jövendölését, akik valami hasonlót hisznek. Szerintük, ha a medve Prokov ünnepén a barlangjába megy, hideg lesz a tél, de ha Prokov ünnep után megpillantjuk a mackó lábnyomait a hóban, enyhe tél fog következni. A két jövendölés között csak látszólag van összefüggés, mert a cseremiszek medvéje az elkövetkezendő telet és nem a tavaszt jósolja meg.

Németprónaiak szerint Gyertyaszentelőkor a nap már egy pásztorugrással hosszabb.

Kevés olyan katolikus paraszthajlék akad, ahol manapság is még ne volna szentelt gyertya. Régebben a sublót vagy láda fiában tartották, vagy felöltöztetve, szalaggal átkötve a falra akasztották. Főképpen vihar idején gyújtották meg és imádkoztak mellette. Lucska (Lučka) gömöri faluban a család a Mindenszentek litániáját végezte ilyenkor. Ezt gyújtották meg a vízkereszti házszentelésnél, továbbá ha beteg családtaghoz a pap a Szentséget kihozta.

A szegedi táj idősebb népe úgy tartja, ha szenteléskor nem alszik el a gyertya, akkor jó méztermés lesz. Ez utalás a gyertya viaszára. Kiszombori méhészek ezen a napon végigsöprik a kaptárokat, hogy méheik bőségesen mézeljenek. Kiszombori asszonyok a szentelésről hazaérve, a gyertyából egy csipetnyit a kilincsre szoktak tenni, hogy mindig békesség legyen a háznál. Megveregetik vele a gyümölcsfákat is, hogy szépen teremjenek.

A régi szegedi öregek különösen foganatosnak tartották a hétszer szentelt, továbbá a kilencedös, azaz kilenced, novena alkalmával, esetleg kilenc kedden meggyújtott gyertya gonoszűző erejét. A majsai földre vándorolt szegedi parasztnép szerint a világ végén három napig sötétség lesz, csak a hétszer szentelt gyertya fényeskedik majd. Hasonlóképpen vélekedik a zempléni Hercegkút német, Bátya délszláv eredetű népe is. Ilyen gyertyát szoktak égetni Dombrádon a ravatalon fekvő halott mellett.

Göcsejben^* a dagadt, felpuffadt gyomrú beteg számára a szentelt gyertyából egy égő darabot levágnak, és azt köldökére téve, üvegpohárral leborítják. Az ekként kialvó gyertyavilág hitük szerint kiszívja a betegséget. Némelyek torokfájás ellen nyelnek le belőle egy darabot. Baján a szentelt gyertyatekercs szintén torokfájás orvossága.^* Ez a hiedelem valószínűleg a következő napi balázsáldással keveredett.

Csornán a régi öregek a faggyúból készült mécsesbe egy darabka szentelt gyertyát is beleolvasztottak, hogy amikor régebben még az istállóban világítottak vele, tűz ne támadjon. A piricsei görögkatolikus gazdasszony tehén ellésekor égő szenteltgyertyát visz az istállóba.

Tápén az új ház fundamentumába nagyboldogasszonyi füvet, szentelt gyertyát raknak, sót szórnak. A gyertyát régi szegediek az épülő házba falazták.

Kelebián valamikor olyan gyertyát is szenteltettek, amelynek oldalába az apostolokat jelképező tizenkét viaszkorona volt szúrva. Otthon a szoba falára került. A hagyomány nyilván bunyevác eredetű.

Privigyei (Prievidza) szlovák hiedelem szerint a kisgyerek hamar megtanul beszélni, ha ünnepkor szentelt gyertyából egy picinyke darabot a nyelve alá tesznek.

A szentelt gyertya végigkíséri, oltalmazza a hivő embert egész életén át.

Bácskai hagyomány szerint, amíg a keresztelés meg nem történik, a kisded pólyájára olvasót kell kötni, a fejénél meg Gyertyaszentelő Boldogasszony napján szentelt gyertyának kell világítania, nehogy a pogánykát a gonoszok kicseréljék.^* Szülés és keresztelés között régebben égő szentelt gyertya világított éjjel-nappal abban a szobában, ahol a szegedi gyerekágyas asszony magzatával feküdt.

Az egyházkelő, szokottabb népi nevén avatás (introductio puerperae in ecclesiam)^*beavatta. A szertartás után pénzt szokott a perselybe dobni, a koldusokat pedig megajándékozni. Odahaza szűkebb családi körben a Boldogasszony pohara, alkalmával a régi szegedi, tápai anya gyermekével, kezében égő gyertyát tartva, körüljárta az oltárt, majd a pap megáldotta, vagyis meghitt áldomás következett.

Telek József egyik Gyertyaszentelőkor elmondott, halálraváltak gyertyája című beszédében^* olvassuk: élő szemeitekkel látjátok esztendőnként, hogy a vitézkedő anyaszentegyház e mai napon, szentelt égő gyertyák világosságával szokott búcsút (körmenetet) járni... a szent fiát bémutató Szeplőtelen Szűznek tiszteletére. Azért mikor a szentelt gyertyát kezeitekben tartjátok, és a szokott búcsút járjátok, arra emlékeztetlek Benneteket, hogy talán ma vagy holnap, mint Simeon, Ti is e halandó élettől búcsúzni fogtok. Talán ma vagy holnap szükségtek lészen a halálra váltak gyertyájára. Óh, mely boldogok volnátok, ha akkor mint Simeon mellett, Ti mellettetek is jelen lenne az a halál setétségét széllesztő tiszta gyertya, a Szeplőtelen Szűz Mária...

Padányi Bíró Márton így beszélt^* a gyertyáról: szoktunk mi keresztény katolikusok és közönséges római igaz hiten lévő pápisták a haldokló embereknek kezében égő gyertyát adni, és égettetni. Akarván ezzel jelenteni, egyszersmind kívánni is, hogy az eő lámpájuk olajjal, avagy hitek jóságos cselekedetekkel légyen felékesítve. Hogy így már kiköltözvén ez árnyékvilágbul, mintegy égő lámpással... menjenek bé az örök életnek mennyegzőjébe...

Sok évszázados hagyományról van tehát szó, amikor a haldokló kezébe országszerte égő szentelt gyertyát adnak, hogy az ördög ne tudjon rajta győzedelmeskedni. Körül is járják az ágyát, meg is kerekítik a testét vele, mintegy elzárják a leselkedő gonosz elől. Ha a háznál halott van, sokfelé akkor is meggyújtják, hogy másvilági útján fényeskedjék előtte.

Hansági, fertővidéki népünk gyertyakultuszát Lajtha László örökítette meg.^* Bő, Osli asszonyai szerint a gyertya fénye mutatja a haldoklónak a mennyei utat, füstje pedig elűzi, távoltartja a lélektől a gonoszt. Osliban a szenteltgyertyával körbejárják a haldokló ágyát, néha félóráig is. Akkor várnak és imádkoznak. Ha nem halt meg, újra kerülik, amíg a lélek el nem száll a testből. Az egyekiek szerint azért kell a gyertyát a haldoklóval fogatni, hogy világossággal költözzék az örök életbe.

Hetény János is észrevette, hogy Mária halálát ábrázoló középkori képeinken hasonlóképpen égő gyertyát adnak a Szűzanya kezébe, vagy tartják a fejénél.

Temesvár régi német polgársága még századunk első évtizedeiben is minden családtag számára szenteltetett gyertyát: Ezt adta elsőáldozó gyermekei, illetőleg halottjai kezébe, olvasóval körülfonva. Mint mondogatták, a másvilágon ne járjon úgy, mint az evangéliumi balga szüzek. Megemlítjük, hogy házukban volt még egy nagy színes radnai szentelt gyertya is, amelyet veszedelem háború, betegség, rossz előérzet, nehéz álom esetén gyújtottak meg. Ennek fényénél imádkozott azután az egész család.

Budaörsön^* a szentelt gyertyára kötött piros szalagot a keresztszülő imádság közben ótvaros keresztgyermekének nyakába akasztja. A műveletet háromszor is megismétli.

Várgesztes és Vértessomló német népe tekercselt viaszgyertyát (Wachsstöckel, Wochssteickl) visz a szentelésre. Ha elhalt családtagért mondatnak gyászmisét, elviszik a templomba, és mise alatt a padon maguk előtt égetik. Mindenszentek délutánján sírjaikra is kiviszik és meggyújtják. Újabban már kisebb gyertya is helyettesítheti.

Hercegszántó sokac asszonyai a gyertyával együtt összesodrott piros, fehér, fekete fonalat is szoktak szenteltetni valamikor. Odahaza egészségoltalmazó szándékkal gyermekeik nyakára kötötték. Megmondták nekik, hogy nagyon vigyázzanak rá. Csak első tavaszi égzengéskor szakították le.

A mohácsi sakacok egy köteg gyertyát szenteltetnek, minden esztendőben hozzátesznek egyet. Odahaza egy szálat kihúznak, piros és fekete cérnával átkötik, majd meggyújtják. A lángját odatartják a gyermekek fejéhez, hogy ne fájjon. Utána a cérnát egy napra a gyerekek nyakára kötik.

A bánáti bolgárok a templomba vitt gyertyák kötőszalagját (hanceta jardancita) gyermekeik ingébe fűzik, hogy a betegségtől így is oltalmazzák őket. Sok keskeny szalagot is tesznek a szentelésre váró gyertyák mellé, hogy az áldás szava ezeket is érje. Velük szokták összefűzni a fehérneműket, amikor még a gomb nem járta. Vingán fiúgyerekek nyakára, lányokénak hajába, kezükre, ujjaikra, továbbá csikók és bárányok nyakára kötik. Egészen nagyszombatig viselik, utána elégetik.^*

E hiedelmek nyilvánvaló háttere, hogy amint a szentelésnél a szalag, zsinór körülfogta a világ világosságát, Krisztust, most övezze föl, oltalmazza a gonosztól azokat is, akik az ő erejében bizakodnak.

Népi hiedelmek VIII.

Népi hiedelmek

VIII.

Február

Február a rómaiaknál a legősibb időkben az utolsó hónap volt, záró napja pedig Terminus, tehát a végzés, a befejezés ünnepe. Ez magyarázza, hogy részben a halállal, részben a termékenységgel kapcsolatos kultuszok fűződnek ehhez az időszakhoz, és általában az engesztelés hónapjaként tartották számon az ókorban. Ovidius a Római naptárban részletesen leírja a februári ünnepeket és a velük kapcsolatos mitológiát. A hónap nevének eredetére is magyarázatot ad: februa néven neveztek minden olyan anyagot, amellyel a tisztító szertartásokat végezték. Háromszor fordult elő a történelemben február 30-a.
A hónap latin neve, Februarius a klasszikus szerzők szerint a szabin februm, "tisztulás" szóból ered. Való igaz, a február már az antik Rómában is a decemberi, januári vígságra következő testi-lelki purgálás idejének számított. A február eredetileg hiányzott a régi tízhónapos római évből, Numa Pompilius függesztette hozzá.

A csíziók könyve szerint "felkészülünk a tavaszi munkákra, ha az olvadás beáll, a víznek szabad folyást nyitunk. A gyümölcsösben az egymást sikló ágakat lemessük, hernyófészkeket irtjuk. Tehenek borjadzásakor gyakran és bőven kell almozni. Ha Gyertyaszentelő Boldogasszony napján fénylik az idő, hideg lészen, de ha keményen fagy, vége a télnek. Ugyanígy Üszögös Péter és Mátyás napján."

Február régi magyar (katolikus) neve Böjtelő hava, jelezvén a farsang utáni és húsvét előtti időszakot. A meteorológusok Télutó-ként tartják számon, a régi Székely-Magyar naptár szerint Jégbontó havának nevezik, eleink pedig (az Avisura szerint) Szarvastor havának nevezték februárt. A Nap a Halak jegyébe lép.

Hagyományosan februárra esik a farsang időszakán belül a legtöbb bál, mulatság, lakoma.

Rigóvári Kékfrankos Rozé 2009.

Rigóvári Kékfrankos Rozé

2009.

Száraz rozé bor

Második állomás

A kereszt

Chapel of Flagellation. Az Ómarija mohamedán iskolával szemben található a Flagellatió Jézus megostorozásának kolostora, mellette a megostorozás kápolnája, az oltárt Pál apostolnak szentelték. A kápolna helyén ostorozták meg Jézust, majd nyomták a fejébe a töviskoronát. A kolostor udvar bal oldalán látható az Elitélés temploma. A templom helyén kellett Jézusnak a vállára vennie a keresztet. Az Ece Homo ív a római uralom megmaradt jelképe az Aelia Capitolina hármas diadalkapujának maradványa, A késő középkor keresztény hagyomány szerint, itt mutatott Pilátus a töviskoronás Jézusra, mondván: „Ecce homo! – Íme az ember!” , A Notre Dame de Sion-nővérek zárdájában -Sisters of Sion- látható az Ecce homo-boltív folytatása, az egykori diadalkapu oldalíve. A Sion –nővérek templomában a bíborpalástot , és töviskoronát viselő Jézus-szobor nádszálat tart a kezében – az ábrázolás a katonák gúnyolására utal: „üdvözlégy zsidók királya!” A zárda pincéjében a római katonák ostábla vonalakat karcoltak a padlóba. Az ostábla- sebes- a Közel-Keleten ma is nagy közkedveltségnek örvendő játék. . A keresztény hagyomány úgy tartja, hogy a római katonák itt sorsolták ki egymás között kockán Jézus ruháit.

Megroncsolt testtel, homloka tövisben,
Indul az útnak az elítélt Isten,
Vállán a kereszttel.
A kezemet, Uram,
Jaj, a kezemet soha ne ereszd el!

Hát én is immár idáig elértem!
A teljeskorig most lett, hogy megértem:
Jön, jön felém már a kereszt,
Elment előttem a Fájdalmas Ember
A nagy kereszttel és azt mondta szemmel:
Itt van: szeresd!

Érzem, hogy nő ki vállamból keresztem.
Én nem kívántam, ó én nem kerestem:
Ha fölsejlett a fájdalom,
A színétől is félve oldalogtam,
És dideregve bűnbánón vacogtam,
Hogy nem bírom.

És mostan imhol megtermett magától.
A reggeltől-e, vagy az éjszakától?
Mindennap újra megterem.
Még álmomban sem láttam eddig arcát,
És mégis-mégis: énnekem faragták,
Megismerem.

Kérjük-e bor utunkon Szent János apostolt a borászok és borok védőszentjét, hogy utunkon áldásos védelme legyen rajtunk, hogy amit elfogyasztunk az ne kárunkra, hanem épülésünkre és egészségünkre váljék!

Köztudottan nem vagyok egy kékfrankos boros típus, de talán csak azért, mert korábbanról rossz élményeim voltak ezzel a borral kapcsolatban. Ezért ekkor még önállóan vörös bort nem akartam készíteni belőle, de egy rozéval azért megpróbálkoztam. Október 26.-án szedtem Szabó komám kékfrankosából és mielőtt azt házasítottam volna a cabernet franccal engedtem le belőle színlevet rozénak. Műanyag tartályban, de még oxidatív módon erjesztettem meg, némi cukorral felerősítve. A forrás rendben lezajlott és így le is zártam az edényt, hadd pihenjen a nedű. December 16.-én fejtettem meg először közepes kénnel. Szent János napján borszentelésben részesült. Februárban másodszor is megfejtettem közepes kénnel. Elvittem a bátai borversenyre márciusban és bronzérmet sikerült az oxidatív technológia ellenére rá kapnom. Feleségem nevén benevezett bor ma is jó élményt nyújt nekem italával, feleségemnek pedig az első boros oklevelével. Ezután a derítés következett áprilisban. Ennek ellenére harmadszor is megfejtettem a bort a nyár folyamán, majd szeptember végén be is palackoztam színstabilizáló szerek segítségével, és némi szénsav hozzáadásával. Alkohol tartalma a palackozás előtt 16-st mutatott, amely alapján erős bornak számít, de mégis savaiban, beltartalmában igen kellemes itala van.

Jó egészséget minden borhoz!

Vince napi borkostoló

Vince napi borkóstoló
2011.


Úgy tartja a népi hiedelem, hogy Vince napján, ha sok bort iszunk, akkor a következő évi szőlőtermés jó lesz és a pince ismét megtelik borral. Nemcsak ennek apropóján, de ezt is figyelembe véve tettem erre a napra az idei év első borkóstolóját. A 2010. évi borok már megtisztultak és érésnek indultak a hordókban és a tartályokban. Eddig csak Szent János napján nyitottam fel őket, hogy mindegyikből egy-egy palackkal Isten oltárára helyezzek és ott megszenteltessem, hogy azt utána visszaöntve a hordóba, vagy tartályba az összes többit is megszentelje, és aki ezekből iszik azoknak betegséget ne okozzon. Most azonban a borkezelésben lassan tovább kell lépni, ezért ajánlatos megízlelni őket. Erre az alkalomra nyolc boromat vonultattam fel és barátaimat kértem fel, hogy arról véleményt alkossanak. A kóstolást egy kis almapálinka elfogyasztásával vezettük be, de került az asztalra zsíros kenyér is. A nyolc féle borban 3 fehér, 2 rozé és 3 vörös bor szerepelt. Mindenki 3 féle poharat kapott, egy pálinkást, egy fehérborosat és egy vörösborosat. Kancsó is rendelkezésre állt arra az esetre ha valaki kiakarta volna a kóstolás után önteni a maradék bort. Az asztal közepén gyertya világított a borszínének vizsgálatához. A kóstolásra a két komám Szabó Péter szőlős és borosgazda Mg. vállalkozó, valamint Német Attila komám bátaszéki állomásfőnök szintén szőlős és borosgazda, végül, de nem utolsó sorban jóbarátunk Madarász József nyugdíjas villanyszerelő, bődei szőlős és borosgazda jött el. A bírálatot Szabó komám komoly szakértelemmel vezette és igen kritikus észrevételeivel, tanácsaival sokat segített az adott borok kezelésének irányvonalába. Borhibát nem sikerült felfedezniük és kezelési gondokat sem. A szüret idejének megválasztását látták kicsit problémásnak, amivel a beltartalmat lehetett volna még fokozni. Ennek ellenére a kóstoló bora a 2010. évi Szürkebarátom lett. Ezt azóta is kérték már tőlem, de én hét lakat alá helyeztem a továbbiakra nézve. Éjszakába nyúló vidám beszélgetés mellett még az almaboromat is megkóstoltuk, sőt még Szabó komám két borát is mustra alá vettük. Az este olyan jól sikerült, hogy bizony nehezünkre esett abbahagyni és megválni egymástól, de a folytatásban már ekkor megállapodtunk.