Népi hiedelmek
VIII.
Február
Február a rómaiaknál a legősibb időkben az utolsó hónap volt, záró napja pedig Terminus, tehát a végzés, a befejezés ünnepe. Ez magyarázza, hogy részben a halállal, részben a termékenységgel kapcsolatos kultuszok fűződnek ehhez az időszakhoz, és általában az engesztelés hónapjaként tartották számon az ókorban. Ovidius a Római naptárban részletesen leírja a februári ünnepeket és a velük kapcsolatos mitológiát. A hónap nevének eredetére is magyarázatot ad: februa néven neveztek minden olyan anyagot, amellyel a tisztító szertartásokat végezték. Háromszor fordult elő a történelemben február 30-a.
A hónap latin neve, Februarius a klasszikus szerzők szerint a szabin februm, "tisztulás" szóból ered. Való igaz, a február már az antik Rómában is a decemberi, januári vígságra következő testi-lelki purgálás idejének számított. A február eredetileg hiányzott a régi tízhónapos római évből, Numa Pompilius függesztette hozzá.
A csíziók könyve szerint "felkészülünk a tavaszi munkákra, ha az olvadás beáll, a víznek szabad folyást nyitunk. A gyümölcsösben az egymást sikló ágakat lemessük, hernyófészkeket irtjuk. Tehenek borjadzásakor gyakran és bőven kell almozni. Ha Gyertyaszentelő Boldogasszony napján fénylik az idő, hideg lészen, de ha keményen fagy, vége a télnek. Ugyanígy Üszögös Péter és Mátyás napján."
Február régi magyar (katolikus) neve Böjtelő hava, jelezvén a farsang utáni és húsvét előtti időszakot. A meteorológusok Télutó-ként tartják számon, a régi Székely-Magyar naptár szerint Jégbontó havának nevezik, eleink pedig (az Avisura szerint) Szarvastor havának nevezték februárt. A Nap a Halak jegyébe lép.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése