Köszöntés

Istenhozta virtuális oldalamon! Vegyen részt a valóságban is egy rendhagyó barangoláson a borok, a pálinkák, a likőrök világában! Minden pénteken este pálinka kóstolói tréninget tartok, várom a jelentkezéseket. Ha tetszett, amit itt látott, keressen fel e-mailban: willhar@citromail.hu, vagy telefonon: 06-70/3387-165 Immár a Facebookon is elérhetők vagyunk a https://www.facebook.com/Muthpince oldalon. Jelöljenek ismerősnek bátran.

2011. április 23., szombat

Népi hiedelmek LI.


Népi hiedelmek

LI.

Nagyszombat

Ezen a napon napközben semmilyen szertartás nincs, a nagyszombati liturgia kifejezés téves. A katolikus időszámításban ősi zsidó alapokra hagyományozva szombat este a sötétedés után már vasárnap van, ezért a szombat esti misét vasárnap vigíliájának nevezik. Húsvét vigíliája az év legszebb, de legbonyolultabb szertartása. A pap az öt részből álló szertartást fehér öltözékben végzi. Nagyszombaton véget ér a 40 napos böjt, és újra megszólalnak a harangok. Legjelentősebb eseményei a nagyszombatnak a víz- illetve tűzszentelés. Katolikus templomokban a gyertyát a megszentelt tűz lángjáról gyújtják meg. Az új tűz gyújtása a remény szimbóluma is. Jellegzetes szokás még a feltámadási körmenet szombat estéjén. Húsvét vasárnapján a kereszténység legnagyobb ünnepét, Jézus feltámadását ünnepli. Ünneplése a VIII. század körül vált általánossá, bár már a III. századból vannak adatok, melyek húsvét vasárnap megünneplésére utalnak. Az újtűz nagyszombati kultuszát előmozdította a pogány szakralizmus hagyatéka is. A germánok isteneik tiszteletére tavaszi tüzet gyújtottak, hogy elégessék a tél, sötétség, pusztulás démonait, és így földjeiknek termékenységét biztosítsák. Bonifác, a németek apostola, ezt az ősi szokást a nagyszombati tűzszenteléssel, és annak egyházias értelmezésével helyettesítette. Az egyházi szimbolikában a kialvó, majd újra fellángoló tűz jelképezi Krisztust. Más magyarázat szerint a kovakő, amelyből tüzet csiholnak: Krisztus, a tűz pedig: a Szentlélek, amelynek útját, kiáradását a Megváltó előkészítette. A liturgikus gyakorlat ma is él: a gyertyát, a feltámadó Krisztus jelképét megszentelt tűz lángjánál gyújtják meg. Ez általában úgy történik, hogy a tavaly szentelt barkára tüzet csiholnak, és ennél gyújtják meg a gyertyákat, illetőleg az örökmécset. A templomi hagyománynak sajátos népi fejleményeként az istensegítsi asszonyok pimpóval, vagyis virágvasárnap szentelt ággal gyújtanak tüzet az elkészítendő húsvéti eledelek alá. Ezen a napon a reggeli mosdóvízbe sok helyütt piros tojást tettek, ennek egészségvarázsló szerepet tulajdonítottak. Női munkákat tiltó nap volt, nem szabadott seperni, főzni és mosni sem. Az állatokat sem fogták be ezen a napon. A húsvéti szertartásokhoz kapcsolódik az ételszentelés szokása. A sonkát, bárányt, tojást, kalácsot a templomban megszenteltették, ezután mágikus erőt tulajdonítottak neki. A morzsából vittek az állatoknak is, hogy jól szaporodjanak, egészségesek maradjanak. A sonka csontját a gyümölcsfára akasztották vagy a földekre vitték a jó termés reményében. Ősi néphagyomány, a Húsvét hajnalára virradó Jézus-keresés, amely szokás keveredik a határkerülés mozzanatával. Székelyföldön a búzába rejtett Krisztus-szobrot kellett megtalálni a keresőknek. Néhány vidéken éjjel vonultak ki a keresők, mert úgy hitték, majd amikor felkel a nap, abban megpillanthatják a húsvéti bárányt, Jézust. A Zöldágjárás szép szokása tipikus tavaszi, a természet megújhodását ünneplő énekes játék. A lányok kettes sorban állva, felemelt kezükből sátrat formálva, énekelve haladtak végig a falun (Bújj, bújj zöld ág...). Bizonyos vidékeken szokás a vasárnapi napfelkeltét valamely magaslaton nézni, hiszen a felkelő nap is a feltámadás szimbóluma. A tisztasággal volt kapcsolatos a féregűzés is, melynek nagyszombat volt az ideje. Jászdózsán nagyszombaton reggel, mikor először szólaltak meg a harangok, a gazdaasszony kiabált, miközben söpörte a ház falát: „Kígyók, békák távozzatok!”. Volt, ahol a fazekakat összeütögetve még nagyobb zajt csaptak, és a férgeket jelképező szemetet söpörték ki a kocsiútra. Gyerekjátékként is fennmaradt a nagyszombati féregűzés. Haranggal, csengővel a nyakukban szaladták körbe a házat: Csépán úgy vélték, hogy nagyszombaton a ház körülseprésével a boszorkányokat is elhajtják. A ma is gyakorolt és közismert húsvéti nagytakarítás többnyire meszeléssel, mázolással egészült ki. Így ír erről visszaemlékezésében Vankóné Dudás Juli Galgamácsáról: „A lányok mázolták, meszelték, tapasztgatták a falakat, a padot, mely az ablak alatt állt egész nagyhéten. Ez a padka földből volt, az ablak alatt, közvetlen a fal tövében”. Nagypéntekről nagyszombatra virradó éjszaka sokfelé ismert volt a más ünnepnaphoz kötődő házasságjósló szokás: A leány egész napi böjt után megmosdott, de nem törülközött meg, a törülközőt a párnája alá tette, az a legény, aki álmában letörli az arcát, úgy vélték, az lesz a jövendőbelije. Hajdan évenként egyszer, nagyszombaton szítottak új tüzet. A szentelt tűz maradványának különféle praktikákban nagy szerepet tulajdonítottak, például kivitték a szántóföldre, szőlőbe, hogy a termést ne érje jégverés, hogy a föld termékeny legyen. Máshol, így Göcsejben, továbbá Babarc, Elek, Rezi, Vásárosmiske, Kunsziget, Nagykörű faluban a harangozó, esetleg a ministráns gyerekek régebben összeszedték a temető korhadt fakeresztjeit. Ezeknek tüzét szentelték meg, és róluk gyújtották meg a gyertyát, örökmécsest. A gyerekek a csíptetővel kiemelt parazsat poharakba, ibrikekbe tették és siettek vele haza. A hamut jövő hamvazószerdára tették el. Említettük, hogy számos helyen a temetőből összehordott korhadt keresztfák tüzét szentelte meg a pap. Parazsából a hívek vittek haza és eltették. Az így keletkezett faszénből Szent György és István vértanú napján adtak a jószágnak. Mindezeknél gondoljunk arra, hogy valamikor a templom és temető (cinterem) egymás szomszédságában volt: a tűzszentelésnél, vagyis a lumen Christi fényénél a küzdő, szenvedő és diadalmas egyház találkozott egymással. Rábagyarmaton a falu gyerekei leszedték a ház gerendáin, faereszein képződött mohát, taplót. Ebből gerjesztették az újtüzet, majd a parazsát hazavitték. Megfüstölték vele a jószágokat, meg a méheseket is. A sajátos szokásnak szlovén párhuzamai is vannak. Nagykér (Milanovce) nyitrai magyar faluban a keresztelésnél, utolsókenet föladásánál használt és esztendő folyamán félretett vattát a nagyszombati tűzben, de még szentelés előtt szokás elégetni. A műveletnek júdáségetés a neve. A szentelt tüzet a pap, illetőleg diakónus a templom szentélyébe viszi, majd az előírt szertartások során meggyújtja a hatalmas gyertyát, amelyet áldozócsütörtökig minden ünnepi misén szintén meggyújtanak. Ezt a szokást Szent Bonaventúra kezdeményezte a franciskánus templomokban, majd (1607) a pápa az egész Egyházban előírta. Fényességénél ezután az Exultet éneklése következik. Egyelőre csak kevés néphagyományt ismerünk, amely a húsvéti gyertyához (cereus paschalis) fűződik. Aki a papnak először fizet reá, annak családja Csanytelek szegedi eredetű népe szerint szerencsés lesz, mert Krisztus gyertyája világít bele az életébe. A gyertyamaradványnak Krisztus öt sebét jelképező tömjénszeméből Gyöngyöspatán kérnek egy darabkát a harangozótól és cérnára fűzve sírós, szemmel megvert csecsemő nyakába akasztják. Lehetséges, hogy itt még a fehérvasárnap említendő Agnus Dei elfeledett kultuszának utóéletéről van szó. Szkhárosi Horvát András később idézendő gúnyversét nem számítva, csak a XVIII. század végéről (1792) jegyezte föl a hazánkban járó Seipp Kristóf, hogy Pestbudán nagyszombaton az emberek a templomok kapui előtt famáglyát gyújtanak meg. Amikor a fa már csaknem szénné égett, jön a pap kíséretével, és az izzó faszenet szenteltvízzel hinti meg, miközben elmormol néhány szót. Most a tűzre vizet öntenek és eloltják. A pap ezt a néma szenet is megáldja. Végül a nép a széndarabokat széthordja. Úgy tartja, hogy a villám nem üt az olyan házba, ahol ilyen faszenet őriznek. Az elcsodálkozó följegyzés egyúttal a felvilágosodás korának a szimbólumok iránti érzéketlenségét is jellemzi. A tűznek ez a Hazahordása ilyen vagy olyan formában hazánknak több vidékén még manapság is megtalálható. Kerekegyházán nagyszombaton addig nem akarják a tüzet meggyújtani, amíg a másik háznál nem füstöl a kémény. Már kora reggel járkálnak az utcán és nézegetik a kéményeket, hogy hol ég már a tűz. Ez a füstnézés azoknak az időknek elhomályosodott emléke, amikor a szentelt tüzet házról házra vitték, vagy esetleg az egyik szomszéd adott a másiknak belőle. Emlékeznek rá, hogy Sümegen a szentelt parázson rakták meg a tűzhelyen a nagyszombati új tüzet. Búcsúszentlászlón a gazdasszony az elszenesedett parazsat összetörte és a ház helyiségeinek, istállóinak négy sarkát fölhintette vele. Rezi már említett gyerekei csíptetővassal szedték a parazsat pohárba, ibrikbe, és sietve vitték édesanyjukhoz haza. Pápán edényekkel szoktak állani az asszonyok a tűzszentelés körül, hogy parazsat vihessenek haza. Szakcs tolnai faluban szintén ilyen parazsat vetve a tűzre, főzték meg a húsvéti eledeleket. Bakonyszentivánon a hamut is elviszik és kiszórják a földre, hogy jó termés legyen. Bársonyoson a szentelt tűz szenét kiviszik a szántóföldekre és szőlőkbe és ott elültetik, hogy a termést vagy szőlőt jégverés ne érje. Mások a föld négy árkába ássák le, hogy semerről se érje a földet veszedelem. Lázi faluban régebben szokás volt, hogy a szentelt tűz szenét elvitték haza, kivitték utána a szántóföldekre, hogy termékenyek legyenek. A szenet a libák itató edényébe is beleteszik, és erről itatják meg a jószágokat, hogy egészségesek legyenek. Vihar idején a szenet tűzbe teszik, hogy a villám elkerülje a házat. Székesfehérváron a barátok templomában osztogatták a szentelt parazsat azoknak, akik kérték. Akinek már nem jutott, a tűz helyén maradványokat koport, keresgélt. Égiháború idején tűzre, gyertyalángra vetettek belőle. Az esztergomi nép még századunk elején is lámpában vitte haza a szentelt lángot. Ezzel gyújtottak tüzet, amelyet nagycsütörtökön este oltottak el. A soproni Hegykő faluban régebben a szentelt tűz szenével otthon úgy gyújtottak be, hogy a virágvasárnapi barkát és a széndarabot keresztben tették egymás fölé. Napjainkban megszentelt parazsat és a szentelésből megmaradt tömjénszenet Gyertyaszentelőkor szentelt gyertyára teszik, és a házban gonoszűző célzattal körülhordozzák. Mohácson a sokac gyerekek a tűzszentelésre fazekakban, vödrökben vizet is vittek, hogy az áldás ezt is érje. Vittek haza szentelt parazsat is. A vele gerjesztett tűznél a hazahozott „szentelt” vízben főzték meg a sonkát, tojást. Vetettek bele egy-két szentelt barkaszemet is. Közbevetőleg említjük meg, hogy Nagyróna (Velké Rovné) szlovák asszonyai a nyilván hasonló eredetű vízben megfőtt sonka levével marhavész ellen teheneik száját és körmét szokták megmosni. Bátya katolikus délszláv asszonyai az elszenesedett parazsat a bölcsőbe tették magzatuk feje alá. Dusnokon a ház bejáratát, vagyis a konyhaajtót keresztezik meg vele, de a tűzre és a sonka levébe is vetnek belőle. Hercegszántó öreg sokácai a parazsat közé tették annak a tűznek, amelyet addig otthon már meggyújtottak. Volt olyan is, aki taplót gyújtott a szentelt tűznél, mert ennek parazsa hazavitel közben tartósabb volt. Hajós német faluban a gyerekek dróttal rúdra erősített fanyársakat szoktak a szentelt tűz lángja fölé tartani. Egy-egy fiúnál 8-10 nyárs is volt. Kissé meg is üszkösödtek. Hazafelé menet olyan házakba is betértek, ahol nem volt maguk fajta gyerek. A gazdasszonynak egy nyársat átnyújtottak. Tojást vagy pénzt kaptak érte ajándékba. A szentelt nyársat eltették és vihar idején tűzbe tartották villámcsapás ellen. Szaniszló német eredetű szatmári faluban hazulról hozott hosszú karókat szoktak máglyaszerűen a tűz fölé rakni, majd éppen tűzvész ellen házuk ereszébe szúrni. Így a budaőrsi és környékbeli, továbbá szigetcsépi németek is. Ők azonban égiháború idején is égetnek belőle. Nagymányok németjei a megpörkölődött karót tűzvész elhárítására a padlás szarufái közé dugják. Égiháború idején lehozzák és villámcsapás ellen a tűzhelyen meggyújtják. A babarci németek Judas, a kakasdiak pedig Jud néven emlegetik. A következőkből föltehető, hogy mindez eredetileg szőlőkaró lehetett. Pécsváradon csakugyan abból is hozzák. Kormával itt az istálló falára három keresztet vonnak, majd a padlásra viszik. Móron a szentelt karóból két szilánkot lehasítanak, és a szőlő két végébe szúrják. Aba hajdani magyar hagyománya szerint a tűzszentelésre szintén szőlőkarókat vittek. A lángokba tartották, majd otthon eltették. Ha haldokló volt a háznál, és készült a szentségek fölvételére, a házbeliek néhány szilánkot vágtak le belőle, és a tömjénező parázsra vetették. Várgesztes, Vértessomló német ministráns gyerekei a temető kidőlt fakeresztjeiből gerjesztettek tüzet (Kreuzweihung, Judvapreina). Szentelés után a gazdák a parazsat, illetőleg megszenesedett fadarabot szántóföldjükön szétszórták. A szentelt tűz maradványát a bukovinai Andrásfalva székelyei Júdásszén névvel illették. Disznózsírral keverték össze és sebet kentek vele. Gyöngyös szőlősgazdái a szentelt parazsat a szőlő négy sarkába ásták el, egyben megmetszették a négy sarki tőkét. Felnémet hagyománya: a tűzbe tartott, vinege néven emlegetett venyigét a szőlő négy sarkába szúrták. Szeged-Alsóvároson a hívek még századunk elején is szőlejükből szoktak vinni vesszőket, amelyeket szertartás alatt vagy ők, vagy megbízott koldusok tartottak a tűzbe. Az így megszentelt venyigéket aztán a szőlőnek, esetleg szántóföldnek négy sarkába ásták el. Ebből érthető, hogy Sopronban a Sióagárdon legalább jelképesen nagyszombat délelőtt szőlőt szoktak metszeni, az előzmények már feledésbe merültek. Ácsteszéren a jószág megrontása ellen a nagyszombati szentelt tűz elhamvadt parazsával az istálló ajtajára írják: Názáreti Jézus, a zsidók királya. Hasonló Szulimán (Somogy) hagyománya is. Kiskanizsán az elszenesedett parazsat az istállóban rejtik el, hogy a jószágnak ne legyen baja. Csanádpalotán a jószág itató vizébe vetik. A német Mecseknádasdon a hozott faszénnel az istálló, ól ajtaját megkeresztezik. Foganatosnak tartották tehénrontás ellen is. A tűzbe régebben favéget tartottak, hogy több keresztet is lehessen vele írni. Erdősmárok németjei csillagjelet írnak a tűzszentelésről hozott szénnel az istálló, borospince szemöldökfájára. Göcsejben a nagyszombaton égetett keresztfának szenét fehér nyárfa ágával és keserű gombával a szántóföldekre viszik, nagyszombaton szentelt vízzel meghintik. A szentelt szénből egyébként három szemet a kemencébe vetnek, hogy ne legyen jégeső. Böhönyén hosszabb, Júdást jelképező fadarabot vetnek a tűzre. A megszentelt parázsból visznek haza, hogy a házról minden olyan veszedelmet elhárítsanak, amit a tűz okozhat nekik. A szentelt szenet elteszik. Ha kisgyerek megijed, egy pohár vízbe beletörnek belőle és ezzel itatják meg. Vásárosmiske öregasszonyai emlékeznek rá, hogy a szentelt parázs eltett hamuját a múlt században égiháború idején tűzre szórták. Kaposszekcső leányegyház mivoltával, tehát a nagyszombati szertartások hiányával, laikus helyettesítésével magyarázható az a sajátos helyi hagyomány, hogy az édesanya virradat előtt az utcán tüzet rak, majd gyermekeit felkölti, hogy melegedjenek mellette. Hasonlóképpen a közeli Vázsnok faluban is, amely szintén fília. A középkorban, a Pray-kódex tanúsága szerint a nagyszombati próféciák éneklése alatt volt a gyermekek hitoktatása az első szentáldozásra. Régebben, Szent István idejében talán a felnőttek megkeresztelése is. Ez magyarázhatja a keresztszülők és keresztgyermekek között máig élő, jórészt már laikussá vált húsvéti hagyományokat is, melyekről később szólunk.* Már itt megemlítjük, hogy a bozsoki keresztanya ruhát vesz keresztgyermekének. Ez nyilván a keresztelőing hagyományaihoz tartozik. Jellegzetes népi hagyományok kapcsolódnak a vízszenteléshez, vagyis a plébániatemplom keresztvizének liturgiájához is. A Rituale Romanum,Rituale Strigoniense (1909) és a Rituale Agriense (1815) azonos házszentelési szövegei (benedictio domorum in sabbato sancto paschae) tudomásunk szerint már régóta nem élnek a hazai lelkipásztori gyakorlatban. Eszerint a pap karinget és fehér stólát öltve magára, a keresztkútból a szentolaj belevegyítése előtt merített vízzel elindult a lakóházak megszentelésére. A házszentelés emlékezetét több helyen őrzi a hívő nép, főleg a székelység. Csíkdelnén (Delnita) a szentelt vízzel hintik meg az udvart, hogy a békák, férgek ne járják. Csekefalván (Ciucani) a lakószobát és a gazdasági épületeket szentelik meg vele, sőt még az ivóvízbe is töltenek belőle. A fejfájós embert meghintik vele, a beteg jószággal pedig itatják. Csíkszentgyörgyön (Šangeorgiu) a jószág legelőre kicsapása előtt keresztalakban megmossák vele. Kászonfeltízen a gyermekek piros tojásért hordják a szenteltvizet a házakhoz. Csíkménaságon (Armaseni) a pap a templom udvarán csöbrökben odakészített vizet megszenteli. Ebből mindenki merít és hazaviszi. Otthon a pimpóval, vagyis a virágvasárnapi szentelt barkával a családbeliek hintik meg a jószágot, udvart, gazdasági épületeket. Nagybetegnek ebből a szenteltvízből adnak inni a felépülés reményében. Klézse csángói megkerülik a templom előtti nagy kutat, isznak a vizéből, utána meg a templomot kerülik meg. Borzsován (Birzava) csak e szenteltvízzel való mosakodás után foghatnak a szentelt elköltéséhez. Zagyvarékason a család iszik belőle, és csak azután nyúl a húsvéti eledelekhez. Kereszt alakban a kútba is öntenek belőle: Uram, Jézusom, tartsd meg, aki iszik ebből a vízből, egészségben: jószágunkat, meg magunkat is. Megszentelik a házat, istállót, ólat is. Ki mit tud, azt mondja hozzája: őrizzen meg a jó Isten minden szerencsétlenségtől. Vagy: négy evangélista álljon a négy sarkára, hogy a gonosz sátán meg ne kísérthesse. Akit a húsvéti szenteltvíztől először keresztelnek meg, annak keze, Jánoshida népe szerint, áldásos lesz. Zagyvarékason ivott belőle mindenki, mielőtt az ünnepi eledelekhez nyúlt volna. A szenteltvíznek újvíz a jellemző hangonyi Lendvavásárhelyen a gazdasszony az ismét megszólaló harangok hallatára vizet, eredetileg nyilvánvalóan ezt a húsvéti szenteltvizet öntötte a háztetőre tűzvész ellen. Kálló népe harangszóra a patakban mosdott meg. Somodi faluban is leszaladtak a gyerekek, fiatalok a patakra, és ott szoktak megmosdani, hogy szeplősek, betegek ne legyenek. A hagyomány itt nagypénteki mozzanatokkal vegyült. Litkén déli harangszókor mennek a húsvéti kocsonyavízért. Ipolyi Arnold örökítette meg azt a hiedelmet, hogy az ilyenkor merített víz borrá változik. Sióagárdon kinyitják az ablakokat és megrázzák az almafákat. Göcsejben ilyenkor temetőárkot szoktak tisztogatni. A bánáti bolgárok, akik katolikusok, a harangszóra kútvízben mosakodnak, arcukat pedig szentelt vízzel hintik meg, hogy jól lássanak és ne legyenek szeplősek. Szeplő ellen mosakodtak ilyenkor hazai németjeink is (Budavidék, Németpróna, Gölnicvölgy). NémetprónánBácskában a harang szavát meghallva, szintén friss vízben mosdanak, illetőleg egy vödör vizet öntenek tűzvész ellen a háztetőre. A nagyszombati szenteltvíznek szentelményként való felhasználása régebben bizonyára egyetemesebb volt. További feltárásával talán még nem késtünk el egészen. A bukovinai Andrásfalva húsvéti előkészületeihez hozzátartozott a madarka készítése is. Kifújt tojásba legyezőszárnyakhoz hasonlóan, színes papírt dugtak, majd a tisztaszoba mennyezetére erősítették. Egész éven át ott függött. Ismeretes, hogy napjaink liturgikus reformja előtt a nagyszombati szertartások jórészét – az alkonyati feltámadási körmenet kivételével a papság még a reggeli órákban elvégezte. A hívek az ünnepi előkészületek miatt alig vettek rajta részt. Amikor azonban a harangok ismét visszatértek Rómából, vagyis az ünnepi nagymise Glóriájára valamennyien újra megkondultak, akkor – még a közelmúltban is – nagy lármát csapott a gyermeknép, a felnőttek pedig legalább jelképesen valami munkához fogtak. A szegedi tájnak különösen színes a hagyományvilága. Alsóvároson rossz bográcsot verve, a ház minden zegét-zugát gyorsan beszaladozva, a gyerekek ezt kiabálták: kényók, békák szaladjatok, mögszólaltak a harangok! Varga János a mondókának a múlt század derekáról még bővebb változatát jegyezte föl: kígyók, békák szaladjatok, mögszólaltak a harangok. Tücskök, férgek, bogarak, soha itt ne lássalak. Kígyók, békák szaladjatok, itt tovább nem maradhattok, mögszólaltak a harangok. A tápai gyerekek még a századfordulón is csengő- és kolomprázással kerülték meg a házat, miközben mondogatták: kényók, békák szaladjatok, húzik a mönnyei harangot! Kálmány Lajos följegyzése szerint a terjániak viszont ezt szekták mondani: Szent János vére fusson körül a ház környékin, hogy ne ártson semmiféle veszödelöm. Az újkígyósi és veszprémvarsányi asszonyok ilyenkor szokták gyorsan kisöpörni a ház helyiségeit, hogy megszabaduljanak a férgektől. Miskén Bácskában, Szerencsen, Nyitranagykéren, a német Budaőrsön a harangszóra meg szokták a fákat rázni, hogy majd sok gyümölcs teremjen rajtuk. Kerekegyházán az idősebb asszonyok ilyenkor vetik a babot, borsót, mert akkor majd bőven terem. Magyarbánhegyes Bocs palóc faluban amikor a harangokat ismét meghúzzák, az udvart szép tisztára szokták kisöpörni, hogy béka ne legyen benne, a gyümölcsfák törzsét pedig késsel körülkopogtatják a férgek ellen. EgervidékiAmikor Nagyoroszi harangjai ilyenkor megszólalnak, akkor a falubeli pásztorok tülkölni kezdenek. Az Ipoly felső vidékén a harangszóra mosakodnak, amely azonban csak addig hasznos, amíg a harang szól. Valamikor a harangozót külön megjutalmazták, ha ilyenkor hosszút húzott. A nagyszombat este tartott feltámadási körmenet szakrális célzatai mellett nyilvánvalóan egy archaikus tavaszkezdő szokásnak, a határjárásnak átmentése, az ember közvetlen életterének: otthonának és mezejének, a zsendülő határnak mágikus körbe foglalása, vagyis a gonoszok ártalmának kizárása a közösség világából. Ebben a szemléletben gyökerezik egyébként a búzaszentelő és úrnapja hagyományrendje is. E hit szerint a feltámadt Krisztus hatalmát megjelentik a földeknek, mintegy megfenyegetik és megszégyenítik vele a gonosz szellemeket, amelyektől a természeti csapások erednek. Látni fogjuk, hogy ez a körmenet a középkorban húsvét hajnalán történt. Laikussá vált, gazdagabb fejleményeivel már csak a Székelyföldön találkozunk. Ezekről később bővebben is szólunk. középkor végén egész fuvar szőlővenyigét készítettek elő a templom mellett. Nyilván, hogy mindenkinek jusson belőle. nyomában a neve. Itt is úgy tartják, hogy szerencsés lesz az a gyerek, akit ebben keresztelnek. A göcseji a harangszóra patkányűző célzattal kulcscsomót rázogatnak. E szokásnak az a magyarázata, hogy a zajjal a gonoszokat elriasszák. Ezek most, amikor Krisztus sírjában fekszik, különös hevességgel, ádáz haraggal törnek az emberek megrontására. Az újra megszólaló harangszó, Isten hatalmának, a föltámadt Krisztus dicsőségének hirdetője segít az elűzésben, és így a gonosznak, ártalmasnak meg kell szégyenülnie ez ünnepélyes pillanatban. Amikor a harangok ismét megszólaltak, a mohácsi sokác édesanya vagy nagyanya vízzel, eredetileg nyilván a most szentelt vízzel telt tányérba tojást tett. A gyerekek ebből mosdottak, de törülközniük nem volt szabad. Utána a tojással dörgölték meg az arcot. Az is ennek a szentelménynek elnépiesedett sarjadéka, hogy századvégi följegyzés szerint a nagylány, vagy gazdasszony söprűjével futvást körüljárja a házat. Szlovák versikéjének magyar fordítása: „kifelé kígyók, kifelé békák, mindenféle csúszómászó. Kifelé egerek, patkányok, ki a mi házunkból!” csanádi községben a harang hallatára kinyitják a ház ablakait, hogy beszálljon rajtuk az áldás. Az a szokás is élt itt, hogy a gazdasszony összefutkosta az egész házat, kezében kulcsokkal, kolompokkal, hogy elűzze mindazt, ami a családnak ártalmára lehet. elnépiesedett hagyomány szerint a harangszóra a kútból vizet kell húzni, benne megmosdani. Így majd minden szeplő elmúlik az arcunkról.


2011. április 22., péntek

Népi hiedelmek L.


Népi hiedelmek

L.


Nagypéntek


Nagypéntek a csíki székelység ajkán itt-ott hosszúnap, az északi csángókén aszupéntek, ősi egyházi hagyomány nyomán nagyszombattal együtt a böjt és gyász napja. Mégsem piros betűs ünnep: Krisztus nem a Kálvárián, hanem húsvét hajnalán dicsőült meg. Viszont kálvini felfogás szerint a megváltást már Krisztus kereszthalála meghozta. Ezért a református egyház nagypénteket tekinti legnagyobb ünnepének. Nagypénteknek a hívő katolikus néphagyományban több egymással állandóan vegyülő, újabbnál újabb változatokat termő megnyilatkozása van. Természetesen a passió, népiesen pársió, pásió emelkedik ki, vagyis Jézus kínszenvedése és kereszthalála, továbbá a keresztnek és az arma christi néven összefoglalt kínzóeszközöknek legendában, énekben, elmélkedő imádságban épületes szándékkal való számbavétele. Igen jelentős a passiónak a misztériumjátékokban, felvonulásokban, Mária-siralmakban való fölidézése, elsiratása is. Mindezeket legtöbbször már nem a kánoni evangélium, hanem az apokrif hagyomány, legenda és látomás ihlette. Kívül kerül a liturgia kötelékén, bár nem szakad el tőle. A kínszenvedésről való ájtatos megemlékezés természetesen nincs kötve a nagyböjthöz, nagyhéthez, nagypéntekhez, bár ez az időszak szentesíti. Alkalomszerűen sorra kerül pénteki napokon, a Szentkereszt és a Hétfájdalmú Szűzanya ünnepein, továbbá búcsújáró helyeken végzett ájtatosságokon, halotti virrasztásokon, mindennapos magánáhítatban is. Nagypéntek, Jézus kínszenvedésének és kereszthalálának a napja. A keresztények körében a bűnbánat, a mély gyász és a szigorú böjt napja. A templomokban az oltárokat letakarják, a harangok némák. Nagypénteken Igeliturgia van, áldoztatással. A pap a szertartást piros vagy lila öltözékben végzi. A papság és a segítők teljes csendben vonulnak be a templomba, s az üres oltárszekrény (tabernákulum) előtt leborulnak. Ezt követi az Igeliturgia: Isten szenvedő szolgájáról szól az olvasmány, a szentlecke, és János evangéliumából olvassák fel a passiót. Ezután jön az évente egyszeri tisztelgés a kereszt előtt, a Kereszthódolat. Az igeliturgia teljes csendben áldoztatással ér véget. Nincs áldás, nincs elbocsátás. Ezen a napon a passiojátékok, élőképes felvonulások világszerte ismert szokások. Rómában minden évben a Pápa közreműködésével elevenítik fel a keresztút (Via Crucis) stációit. A kereszt a keresztény ókor és koraközépkor jámborságában és művészetében győzelmi jel, az üdvösség fája, amelyen Krisztus királlyá dicsőül. A keresztesháborúk Szentföld-élménye nyomán, főleg franciskánus értelmezésben inkább Istenemberre emlékeztet.

A Kálvária ábrázolása is visszatükrözi az áhítat korszakait.* Eleinte csak azok jelennek meg a keresztfa alatt, akiket a kánoni evangéliumok említenek: a Szűzanya, János, Mária Magdolna. Később, a román kor Krisztus királyának szimbolikus és allegorikus alakok hódolnak, hangsúlyozván a dogmát: a megtestesülést és a kereszthalállal való megváltás misztériumát. Egyes ábrázolásokon nyilvánvalóan a Grál-legenda ihletésére angyalok is föltűnnek, amint az Úr kicsorduló vérét kehelybe gyűjtik. Ez a fogalmazás misekódexekben, korai nyomtatott misekönyvekben is sűrűn előfordul.
Ez a nap szintén nem mentes a babonás hiedelmektől. Tiltották az állattartással, földműveléssel kapcsolatos munkákat, nem sütöttek kenyeret (mert kővé válik), nem mostak (mert a ruha viselőjébe villám csapna), nem fontak. A víznek, mint ősi pogány tisztulás szimbólumnak mágikus erőt tulajdonítottak. A lányok, akik még szebbek akartak lenni, napfelkelte előtt, a patak vizében - az ún. aranyvízben - mosakodtak. Ez védett a betegségek ellen is. Az állatokat is kihajtották a patakhoz itatni, és le is fürösztötték őket, hogy ne legyenek betegek. Szokásban volt a határjárás, határkerülés is. Ilyenkor a férfiak a templom előtt gyülekeznek, csoportosan mennek a határba, ahol zajkeltéssel, kerepeléssel űzték el az ártó erőket a földekről.
Számos étkezési szokás is kötődött nagypéntekhez. A férfiak, tartván a szigorú böjtöt, reggelire csak kenyeret ettek, és hogy majd nyáron a kígyó a hasukba ne másszék, pálinkát ittak rá. A Szeged környéki falvakban csak hideg ételeket ettek, azt is csak akkor, amikor a templomi szertartásból hazaértek. A katolikus vallás tiltja a húsevést és csak egyszer szabad jóllakni a nap folyamán. Így a nagypénteki böjt idején nem főznek, sütnek zsírral. Ezen a napon az emberek felkeresik a temetőket, meglátogatják halottaikat, megtisztogatják a sírokat. Nagypéntek emlékére a katolikus templomokban már nagycsütörtökön elnémulnak a harangok, ettől kezdve húsvétig harangozás helyett kerepelnek, s a jószágokról is leszedik a kolompot, csengőt. Amikor újra megszólalnak a harangok a gyerekek csapatokba verődve csengőznek, vagy kolompolnak, elsősorban azért, hogy elűzzék a férgeket, vagy a faluból elriasszák a békákat. Ez utóbbi célt szolgálja az a szokás is, hogy a ház körbeseprésekor mindig a ház falától elfelé söpörnek. Számos vidéki helyen, de elsősorban a Hortobágyon dívott (és dívik ma is) a nagypénteki mosakodás. A férfiak azért tisztálkodnak meg alaposan, hogy ne legyenek ragyásak, az asszonyok a szeplőt mossák le az arcukról. A fürdetésből a gyerekek sem maradnak ki. Az állatok közül elsősorban a lovakat fürösztik meg alaposan (ha mód van rá, meg is úsztatják őket), hogy ne legyenek rühösek, egészségesek maradjanak. A mosdatási ceremóniák eredete az a hollóval kapcsolatos hiedelem, mely szerint nagypénteken mossa a holló a fiát. Ebből következik, hogy az embereknek meg kell mosakodniuk, s a lovaikat is meg kell mosdatni. Elsősorban a protestánsok körében ismert nagypénteki népszokás a Pilátus-verés, égetés, kergetés vagy pancilusozás. Ennek során gyerekek, fiatal fiúk óriási lármát csapva dorongokkal, botokkal döngetik a földet, vagy a templom elé hordott deszkákat, esetleg a templompadokat, s teszik mindezt abban a hitben, hogy ezzel Pilátust verik agyon, aki Jézust halálra ítélte. A nagypéntekről nagyszombatra virradó éjszaka különösen alkalmas a szerelmi jóslásokra, melynek eredményeként a hajadon lány megtudhatja, ki lesz a jövendőbelije. Az egész napos böjt után, az esti mosakodást követően a lány a fésűt és a szappant egy törölközőbe csavarja, és a párnája alá teszi. Ha férjhez akar menni, a mosakodást követően nem szabad megtörölköznie, mert a hiedelem szerint, az a férfi lesz a párja, aki álmában megtörli a leány arcát.

Nagypénteken tilos volt a szántás, ha mégis sürgősen el kellett végezni, akkor az igavonó állatnak a „Ne péntek, ne!” szavakat kellett kiabálni. A tilalom csak a munkavégzésre vonatkozott, a jószágot nagypénteken is muszáj volt etetni, itatni és rendben tartani. A népi hiedelem szerint, ha a nagypénteken születő gyermeket húsvét vasárnapján keresztelik meg, felnőttként a gyógyítás képességével fog rendelkezni. Ha a gyermek fiú, akkor a lelkészi hívatást kell választania. Nagypénteken nem szabad mosni, mert hamarosan meghal valaki a családban. Aki viszont nagypénteken vágja, vagy vágatja le a haját szerencsés lesz, mert a következő évben nem fog fájni a foga. Hasonlóan kedvező ilyenkor a körömvágás is, mellyel a fejfájás előzhető meg. A hiedelem úgy tartja, hogy a nagypénteken tojt tojás sohasem zápul meg. Az angolok pedig azt hiszik, hogy a nagypénteki tojás tűzbe dobva képes elfojtani a lángokat. Dési hagyomány szerint mikor Krisztust fel akarták feszíteni, alkalmas fát kerestek, hogy kiácsolják. A tölgy keményen ellenállott. A fűzfa jobbra-balra hajlongott, hogy ne tudjanak hozzávágni. A fenyő a szurkával védte magát. De a nyárra nem hederítettek, vágni kezdték. Rengett belé minden levele. Ma is folyvást reszket, mert fél, hogy megint ráakasztanak valakit.

Mikor a zsidók Jézust ostorozni vitték, egy fűzfáról vágtak fiatal ágakat és azzal ütötték őt. Senki nem sajnálta Jézust, inkább vadul csúfolták és szidalmazták. Az Úr most a fűzfához szólt: szomorkodjál fűzfa! És mikor Jézus elesett a hóhérok csapásai alatt és a fűzfavesszők pirosak lettek vérétől, a fa ágai szomorúan a földig hajoltak. Amit tehát fájdalmában parancsolt az Úr a fának, azt hűségesen megfogadta. Csepel régi német hívei a szentsír díszítésére hat nagyobbacska üveggömböt állítottak föl. A ministráns gyerekek nagycsütörtökön kétkerekű kocsin két kis hordót húztak végig a falun, és a szőlősgazdáktól bort kértek. Az egyik hordó piros, a másik fehér borral telt meg. A szentsír előtt álló üveggömbökbe váltakozva fehér és piros bort öntöttek. Mindegyik mögött gyertya égett, amely átvilágította az üvegeket. A kimaradt bor a papot illette. A többi alighanem alkalmi szentelmény volt, de fölhasználására már nem emlékeznek. A hagyomány nyilván a szőlőprésben szenvedő Krisztus tiszteletével függ össze. Erről a szentvér ünnepénél szólunk bővebben. A nagypénteki szentségimádással legtöbbször az előtte fekvő szentkereszt előtti hódolat is együtt jár. A keresztfa nemcsak száraz, elhalt lignum, hanem eleven arbor is. A liturgia is különbséget tesz közöttük. Egyszer: ecce lignum crucis, máskor: crux fidelis, arbor una nobilis. Ilyenkor pénzdarabokat szokás a kereszt elé dobni. Mai általános vélemény szerint a virágdíszítés költségeire fordítják, eredetileg azonban másról volt szó. Istensegíts székelyei a szentsír elé fektetett feszülethez térdencsúszva közeledtek és úgy csókolták meg: pénzt és piros tojást tettek melléje. Szeged Temesközbe, Szaján faluba vándorolt népe nagypénteken és nagyszombaton a szentsírt látogatva, tojást vitt a Kisjézus néven emlegetett feszület mellé. A mohácsi sokácoknál is hasonló hagyomány élt. Az adatokat még nyilván szaporítani lehetne. Bár hazai források előttünk egyelőre nem ismeretesek, külföldi párhuzamok nyomán mégsem kétséges, hogy a középkorban nálunk is szokás volt húsvéti gyónás alkalmával a papnak pénzt (Beichtkreuzer) átnyújtani. A simonia, vagyis a szent dolgokkal való üzérkedés látszata miatt a zsinatok ezt szigorúan tilalmazták. Ehelyett alakult ki az a laudabilis consuetudo, közvetett gyakorlat, hogy a hívek a szentsírra hoztak tojást (Beichteier), illetőleg vetettek pénzt. Öregek emlékezetében sokfelé máig él a nagypénteki kenyér híre. Ez nyilvánvalóan a középkori nagycsütörtöki eulógia, vagyis az Oltáriszentség szereztetésének emlékezetére szentelt kenyér elnépiesedett, nagypéntekhez tapadt, eucharisztikus színezetű maradványa és sajátos alkalmazása. Nagypénteken a szegedi tájon nem ég a tűz, tehát kenyeret sem szoktak sütni ezen a napon. Akkorát mégis dagasztottak, mint egy libatojás. Később megszárították, eltették, és akkor vették elő, amikor valaki vízbe fulladt. Ilyenkor a közepét kifúrták és égő szenteltgyertyát állítottak bele. A vízre eresztették, és ahol a gyertya belefordult, hitük szerint ott kellett a holttestet keresni. Algyőn úgy tudják, hogy a holttest oda is úszott, ahol a kenyeret, benne a hétszer megszentelt égő gyertyát a vízre eresztették. A hiedelmet a dunai hajósok is emlegetik. Öreg szőregiek szerint, aki a nagypénteki kenyérből evett, azt a háborúban nem érte fegyver. A szentelt kenyérnek e sajátos erejét már a középkorban híresztelték. Bornemissza Péternél olvassuk: minden nagy és kicsiny dolgokba sok ezer bűvölés-bájolás, superstitio és hamis vélekedő erősség vagyon. Mintha valaki vízbe hal, Tányérra viaszgyertyát gyújtsanak, es ott megaluszik, ahol fekszik. Nyilván az eulógia képzetköréből sarjadt az a székesfehérvár-felsővárosi, pölöskefői szokás is, hogy a gazdasszony régebben az ünnepekre nagycsütörtökön sütötte a kenyeret, de csak akkor nyúltak hozzá, amikor a pap a húsvéti eledelekkel együtt ezt is megszentelte.

Hazai németségünk nagypénteki kenyérsütése is ebbe a paraliturgikus összefüggésbe tartozik. Abaliget gazdasszonyai egyetlen kenyeret sütnek. Mint mondogatják: Jézus erre a kenyérszagra támad majd föl. A Buda-vidékiek a sütést úgy magyarázzák, hogy a Kálváriára hajszolt Jézust annak a friss kenyérnek illata erősítette, amely egy pékműhelyből áradt feléje. Hasonló hiedelem él a vegyesajkú, de katolikus Dávod bácskai faluban is. Csátalja német gazdasszonyai sütés közben a kiskaput is kinyitják, hogy a sülő kenyér illatától a szenvedő Krisztus jobban érezze magát. Csanád német asszonyai nagypénteken kenyeret szoktak sütni. Ez a Karfreitaglaibchen, Karfreitagmitschel, amely áldást hozott a házra. Egészen a következő nagypéntekig őrizték, különösen árvíz idején tartották foganatosnak. Akadtak házak, ahol húsvétkor az első koldusnak adták oda, hogy imádkozzék a családért. Országszerte több monda valami nagypénteki látomást idéz. A békési Gerendás határában van egy Alberthegy néven emlegetett homokhalom templomrommal és felszínre kerülő sok embercsonttal. A helyi hagyomány szerint a templomot a törökök éppen nagypénteken, Úrfölmutatáskor lőtték össze. A pap és a ministránsgyerekek ottmaradtak a romok alatt. Még most is minden nagypénteken Úrfelmutatásra megjelenik a pap és áldást ad a csontokra. Ez addig lesz így, amíg a törökök újra föl nem építik a templomot. A múlt század közepéről származó szegedi följegyzés szerint, ahol pénz van, ott a föld a nagypénteki passió éneklése alatt megnyílik. Annyit ki lehet szedni belőle, amennyi csak jólesik. Jaj azonban annak, aki elkésik, mert a föld a passió elvégzése után becsukódik. Németpróna (Slovenske Pravno) hagyománya szerint a közeli Visehrád hegyen minden századik évben a nagypénteki passió alatt gyönyörű szép vár látható. Szintén ezen a hegyen ugyanekkor barlang nyílik meg, tömérdek kincs van benne. Aki be tud jutni, sokat szerezhet belőle. Úgy véljük, hogy itt a középkori Grál-legenda élőszóval fenntartott és céltudatos gyűjtéssel bizonyára még szaporítható hazai változataival van dolgunk. A Grál-történetből tudjuk, hogy minden nagypénteken galamb szállott az égből alá, szájában a szentostyával, amely a Grál-ereklyét erővel, lovagjait gazdagsággal töltötte el. A kincset a Mons Salvationis várában éppen a Grál égi erejével, sugallatával épített, drágakövekkel tündöklő templomban őrzik. Ugyanezen a napon jut be egyik szövegváltozat szerint a bolyongó, Grál-kereső Parsifal a várba, ahol balgaságból nem kérdezősködik a beteg Amfortas király baja felől, akinek gyógyulása éppen a felebaráti szeretet szavától függ. A kelyhen utódként mégis Parsifal neve tűnik föl, aki jóváteszi mulasztását. Albrecht von Schaffenberg továbbszőve Wolfram von Eschenbach előadását, leírja a Grál-templom csodálatos szépségét és további történetét. Az emberek bűnbe merülnek, ezért a Grál eltűnik, illetőlég messzire, napkeletre kívánkozik. Amerre híveivel átvonul, mindenütt megajándékozza a kolostorokat, kórházakat és a szegényeket. Végre János pap országába, a paradicsom szomszédságába jutnak, ahonnan a csodálatos bibliai folyók erednek. A templomos lovagok könyörgésére az Úr ide parancsolja a Grál-templomot is, Parsifal pedig papkirályként uralkodik. A mi mondai látomásainkban, továbbá archaikus népi imádságainkban ez a templom villan föl.

Ami az étkezést illeti, nagypénteket református, evangélikus szlovák népünk is böjttel üli meg. Még más vonatkozásban is szólunk róla, hogy a középkor liturgikus szemlélete és gyakorlata értelmében a tüzet nagycsütörtökön este eloltották, és a húsvéti szentelt tűz parazsából gerjesztették újra. Ahol ennek emlékezete még él, így hagyományőrző szegedi, tápai családok körében, ott csak hideg ételek kerülhetnek nagypénteken az asztalra (olajban főtt káposzta, bab, laska, olajban sült guba). Addig nem ettek, amíg a délelőtti templomi szertartásokról: passióról, csonkamiséről haza nem tértek. Vacsorára megelégedtek a sóspaprikás kenyérrel. Hercegszántó régi sokácai, Versend horvátjai egész nap böjtöltek, csak este, amikor a hold és csillagok már feljöttek az égre, ettek egy darabka száraz kenyeret és vizet ittak rá. Miskén régebben akadtak, akik három búzaszemen és három csöpp vízen böjtöltek. Felnémet, Bélapátfalva és bizonyára még más környékbeli palóc faluk hagyománya szerint nagypénteken éppúgy szokták az asztalt megteríteni, mint karácsony estéjén: a fölterített abroszon az ételek mellett fokhagyma is volt. Alatta szakajtóban búza, kukorica, zab a jószágnak, továbbá bab és más vetőmag. Mint látjuk, a palócoknál egyes karácsonyesti szokások ide települtek át. Zagyvarékason nagyhéten piros almát dobtak a kútba. Egész héten erről ivott az ember is, jószág is, hogy egészséges maradjon. Húsvétkor vették ki és megették. Az alma itt már a keresztfának a Megváltóra emlékeztető gyümölcse.

Nagypénteket ma is hallgatással, különös meghatottsággal, valami naiv, de annál bensőségesebb átéléssel ünnepli a nép idősebbje. Teljes a csönd, a tűz kialszik, a tükröt fekete kendővel takarják le, az órát megállítják, illetőleg nem húzzák föl. Úgy járnak-kelnek, mintha halott volna a háznál. Istensegíts székelyei az innapló gúnyát nagypénteken kitették az udvarra, hogy a szél fújja meg. Ez hitük szerint áldást hozott a viselőjére. Csikszentmártonban (Sinmartin-Ciuc) moly ellen szokták szőtteseiket kirakni. Ez nyilvánvalóan már másodlagos fejlemény. Aki nagypénteken káromkodik, a zagyvarékasiak szerint oda vág a villám. Az ipolymenti palóc gazda így oktatja fütyörésző, káromkodó szolgáját: az Úrjézus halálakor ne örülj, de ne is káromkodj. Még a közelmúltban is az egész család kora reggel, jóval az isteni szolgálat előtt elment a templomba. Az apátfalvi tanyák népe gyalog érkezett. Ezen a napon a kocsira ülést illetlennek tartották volna. Gyalog ment a nyíregyházi nagytemplomba a bokortanyák evangélikus tirpáksága is. Nagyécsfalu legényei elmentek ugyan a nagypénteken is a nekik kedves lányhoz, de nem keresték a vele való találkozást. Csak egy fekete szalagot kötöttek a fára.

Nagypénteken régebben fekete gyászban mentek nemcsak az asszonyok, hanem még a lányok is a templomba. Csökölyigazodott fel a nagypénteki gyászistentiszteletre. Ezt a ruhát csak kézzel volt szabad megvarrni. Ormánságban is fehéret öltöttek magukra nagypénteken. Fehérben mentek azonban a csonkamisére a vend eredetű Tarany asszonyai és lányai is. Az utóbbiaknak még fehér szalag is volt a hajukba fonva. Református hagyomány, hogy a nagyszalontai anyák nagypénteken apró gyermekeiket elviszik a templomba, hogy hamarább kezdjenek beszélni. Görgeteg református asszonynépe még a század elején is tiszta fehérben, eltakart arccal református anyái kisgyermeküket szintén nagypénteken viszik először templomba, és fejét – nyilván hasonló szándékkal – háromszor a falához érintik. Napjaink liturgikus reformja az ünnep hagyományos rendjében nagy változásokat idézett elő. Így a csonkamisét délutánra helyezte, fölújította a hívek nagypénteki áldozását, lehetővé tette az anyanyelv liturgikus használatát. Mi a hagyományt ábrázolván, a régi évszázados gyakorlat bemutatására törekedtünk. Ez a meglett korú nemzedékek emlékezetében még elevenen él.


2011. április 21., csütörtök

Népi hiedelmek IL.


Népi hiedelmek

IL.


Nagycsütörtök


A tavasz, a természet megújhodása az embert is a környezete megtisztítására készteti. Ezek a részint praktikus, részint mágikus cselekedetek a nagyhéthez kötődtek. Nagycsütörtök az Oltáriszentség szereztetésének ünnepe, Jézus szenvedésének kezdete. Bátai neve csonkacsütörtök. Ritkán zöldcsütörtök neve is hallható. Nagycsütörtök a bibliai utolsó vacsora emlékét idézi. Ilyenkor a székesegyházakat kivéve minden templomban csak egy mise van, az esti órákban. Tilos bármilyen más mise. A nagycsütörtöki esti misén a pap az örvendezést, ünneplést jelentő fehér ruhában van. Az orgona szól, egészen a Dicsőség a magasságban Istennek... kezdetű himnuszig, ami alatt szólnak a harangok, és a csengők is. Utána húsvét vigiliájáig se az orgona, se a csengő nem szól. (a harangok Rómába repülnek, ott gyászolják Krisztust) Ez jelképezi, hogy senki nem szólt Jézus mellett. A prédikáció után (ahol megtartják) a lábmosás szertartása jön. Általában magas rangú egyházi személyek mosták meg ilyenkor tizenkét szegény ember lábát. Ezt Somogyi Elek így magyarázza: ez a név a Getsemáni nevű zöld kerttől származott. melyben a mi váltságunk zöldülni és csírázni kezdett. Ezzel szemben Bod Péter szerint Dies Viridium, zöldségek napjának miért mondassék, nem elég bizonyos. Talán azért 1. mivel az ótörvénybeli ceremóniák elszáradván, ezen a napon újat, az Úr vacsoráját állította helyébe a mennyből való Csemete, 2. Mert a régiek a katékumenusokat, akikkel zöldellett a Krisztus kertje, ezen a napon vizsgáltatták meg, ha lehet-e a keresztségre bocsátani húsvétban. Ismét akiket böjt elejin, úgymint hamvasszeredán kirekesztettek a templomból, újonnan bévették, s az Úr vacsorájához bocsátották. Nevezték ezt Festum Calicis, mert ezen a napon szereztetett az Úr vacsorája. Festum Capitilavium: mert ezen a napon mosták meg a gyermekeknek fejeket, hogy tisztán vitetnének a keresztségre… Ezen a napon a pápa tizenkét szegény koldusoknak lábaikat megmossa, annak emlékezetére, hogy a Krisztus megmosta a tizenkét tanítványok lábaikat. Ebben őket követik más némely fejedelmek is. Ezen a napon elnémulnak a harangok, ékességeiktől megfosztatnak az oltárok, eloltatnak templomokban egyen kívül a gyertyák, készíttetik az oltár alatt az eukáristia és a krizma. Nagycsütörtökön történt az ősegyházban a nyilvános bűnösök kiengesztelése. A vezeklők egész nagyböjtben itt, az előcsarnokban kérték a templomba menő híveknek érettük való imádságát. Később szinte napjainkig, a koldusok helye, tápaiasan kúdúsok szinje volt, akik a nekik nyújtott alamizsna fejében a hívek boldogulásáért, halottjaik üdvösségéért imádkoztak. A hajdani vezeklők a templom előtt leborultak, majd a Miserere-zsoltárt énekelve, bevezették őket, kinyitván a templom minden ajtaját. Így fejezte ki az Egyház a teljes bűnbocsánatot. Ennek a szertartásnak a mi középkori liturgiánkban is vannak nyomai. Az egri egyházmegye 1509-ben megjelent Ordinarius-a még tartalmazza a nyilvános vezeklők nagycsütörtöki kiengesztelésének liturgiáját. Ez nyilván hazánk más püspökségeiben sem volt ismeretlen. Eszerint a püspök teljes díszben, vörös színben ünnepélyesen vonult a székesegyház főbejáratához. Most az egyszerű albába öltözött főesperes mezítláb, kezében botocskát tartva, odament az előcsarnokban gyülekező bűnbánókhoz. A kar deákul hét zsoltárt (septem psalmi poenitentiales) énekelt. Ezek:

Quam dilecta (83. zsoltár): Mely kellemesek a te hajlékaid, erők Ura! Kivánkozik és eped az én lelkem az Úr tornácai után…

Benedixisti (84. zsoltár): Megáldottad Uram a te földedet. Elfordítottad Jákob fogságát, Megbocsájtottad a te néped gonoszságát, elfödözted minden vétköket…

Credidi (115. zsoltár): Hittem, és azért szólottam, de igen megaláztattam…

Memento (131. zsoltár): Emlékezzél meg Uram Dávidról és minden tűréséről, amint megesküdött az Úrnak, fogadást fogadott Jákob Istenének…

Ecce quam bonum (132. zsoltár): Íme, mely jó és mely gyönyörűséges az atyafiaknak együtt lakniok…

Ecce nunc (133. zsoltár): Íme, most áldjátok az Urat, ti az Úr minden szolgái, kik az Úr házában állotok, a mi Istenünknek háza tornácában…

Landate Dominum (150. zsoltár): Alleluja, dicsérjétek az Urat az ő szentjeiben, dicsérjétek Őt az ég erős boltozataiban.

Utána a püspök szava hangzott föl: Venite, venite, venite filii. Audite me, timorem Domini docebo vos! Magyarul: Jöjjetek, jöjjetek, jöjjetek fiaim, az Úr félelmére tanítalak meg benneteket! A főesperes ezután a bűnbánók nevében ezt mondotta: flectamus genua, vagyis: hajtsunk térdet! Erre a vezeklők mindnyájan térdre estek, majd fölkeltek. A jelenet háromszor ismétlődött. Most a püspök jóra intette őket, majd a főesperes kézenfogva vezette a bűnbánókat a főpásztorhoz. Innen a keresztelőkúthoz vonultak. Elénekelve a Mindenszentek litániáját, a püspök ezt a könyörgést szőtte bele, és háromszor ismételte: hogy e bűnbánó szolgáidnak bűneik bocsánatát megadni méltóztassál! Rövid imádság után a püspök feloldozta és szentelt vízzel meghintette, tömjénnel pedig megfüstölte a vezeklőket. Ezután pásztorbotjával megérintette őket, mondván: exurgite, qui dormitis, vagyis: ébredjetek, akik alusztok. A bűnbánók most hódolatul égő gyertyával kezükben és fejük fölött vesszőt tartva, a püspöki szék elé vonultak. A püspök megcsókolta őket, az asszonynépnek főpásztori gyűrűjét nyújtotta csókra. Ezután vesszőiket maguk törték el. A főesperes még közölte velük, hogy a kiengesztelés ugyan megtörtént, de teljes bűnbocsánatért, feloldozásért egyeseknek Rómába kell menniök. Ezután nyomban megkezdődött a nagymise.

Nagycsütörtök egyetlen nagymiséjén, a tridentinus liturgia szerint glóriára megszólalnak az orgona, a csengők, meg a harangok, hogy utána egészen nagyszombatig elhallgassanak. Népies kifejezéssel: megsüketülnek. A nagycsütörtöki glóriára megszólaló harang szavára Kiskanizsán megrázzák a gyümölcsfákat, hogy bőven teremjenek. Így Zala somogyi faluban is. Magyarbánhegyes faluban ilyenkor a házbeliek közül kiszalad valaki a kertbe, földet kap a kezébe, és szétszórja. Mint mondják, így majd sok kapor lesz. A szokás eredeti célzata: a fagy, dermedtség kiűzése a földből. Versend horvátjai ilyenkor mosakodnak. Közismert szólás, hogy nagycsütörtökön a harangok Rómába mennek. E hagyománynak költői, mondai hajtása is van. Az 1674. év nagyszombat napján Rómában a Szent Péter-templomában a sekrestyés, amint a templom tornyába felment, ott nagy álmélkodására egy idegen öltözetű ifjat talált mély álomba merülve. Nagy nehezen fölébresztették. Maga köré bámult, alig tudta megérteni, mi történt vele, amíg végre latin nyelven elmondotta, ki ő és hogyan jött ide. Neve Kopeczky Mihály, Késmárkon diák volt, és nagy vágy támadt benne az örök várost és híres templomait látni. Minthogy azt hallotta, hogy húsvétkor a harangok Rómába repülnek, ő is elhatározta, hogy a haranggal együtt megteszi ezt az utat. Felmászott tehát a késmárki toronyba, ott az öreg harang belsejébe bújt és szíjjal odakötözte magát a harang nyelvéhez. Egyszerre csak nagy rázkódást érzett, mintha kirepült volna a toronyból, mire elvesztette eszméletét. Nem is nyerte vissza elébb, amíg a Szent Péter sekrestyése föl nem ébresztette. Kopeczky története nagy feltűnést keltett egész Rómában. Pártfogói akadtak, és így nem is tért vissza többé hazánkba. Hajdani kecskeméti néphagyomány szerint a hírös városban még csak békével tűrik a harangok római útját, mert a református atyafiaké itthon maradt. Szegeden már nem egyszer gyújtottak föl valamilyen putrit, hogy meglássák, haza tudnak-e a harangjaik hamarjában jönni, amikor otthon baj van: tűzvész támad, meghal valaki. Ennek a hiedelemnek a szegedi hagyományvilágban nincs nyoma. A bánáti német szülők apró gyermekeiknek ilyenkor azt mondották, hogy a harangok Máriaradnára repültek, hogy húsvéti szentgyónásukat ott ők is elvégezzék. Dusnoki „rác” gyerekeknek úgy mondja az édesanyjuk, hogy a harangok a Jézuskát gyászolni mentek Rómába. Csak úgy jönnek vissza, ha jól viselik magukat. Makón régebben – nyilván a Csanádi püspök földesuraságára való tekintettel – a református öregtemplomban nem harangoztak e gyászos időszak alatt. A katolikusoknál szokásban lévő kerepelés helyett náluk a harangozási időben a templom előtt elhelyezett emelvényen egy-egy ember zsoltárokat énekelt. Más hagyomány szerint tizenkét diákgyerek a négy világtáj felé fordulva, a toronyban ezt énekelte: A makai nép bűrharang néven emlegette őket. Magyarbánhegyesi regula, hogy a harangok elnémulása után senkinek nem illik fütyülni, dalolni, muzsikálni, mert ezzel csak a Megváltó szenvedését növelné. Nagycsütörtökön megszűnik a harangozás: „a harangok Rómába mennek” – a közismert szólás szerint, s legközelebb nagyszombaton szólalnak meg újra. A szertartásra hívogatás ezekben a napokban kerepeléssel történik. A kereplő gyerekek munkájukért adományt gyűjtöttek. A Győr-Sopron megyei Vitnyéden 1953-ig nagypénteken és nagyszombaton csörgettek. Hajnalban, délben és este fából készült csörgetőt vittek végig a falun. Ilyenkor nem aludtak otthon, hanem a templomhoz legközelebb lakó fiú istállójában. Húsvétvasárnap kora reggel énekelve járták végig a falu házait: „Segillék ezeket a csörgető gyerekeket, egy pár tojással, Békaszemű garassal, vagy pedig egy százassal!” A háziak pénzt és piros tojást adtak nekik ki az ablakon. A kereplés szokásában nem nehéz felfedezni a gonoszűző zajcsapás ősi szertartásának nyomait. Ugyancsak zajkeltéssel járó szokás volt az ún. pilátusverés, pilátuségetés is. A nagyhét egyik napján, szerdán, csütörtökön vagy pénteken a gyermekek a templomban nagy lármát csaptak, verték a padokat, egyes helyeken a templom ajtaja előtt felhalmozott ládákat, padokat. Néha ezeknek a roncsaiból rakták a máglyát a nagyszombati tűzhöz. A pilátusverésnek voltak más változatai is. Tolna megyében a Pilátust ábrázoló deszkát ütötték. E napokban a szertartásokra való hívogatásnak, jeladásnak, de a gonoszűzésnek is ősi módja a kereplés, kerepülés, a palóc Istenmezején kerepityelés, Hangonyban, Szentsimonban korpitálás, Püspökszenterzsébeten pörgetés, az északi csángóknál román jövevényszóval tokálás, amely egyszerre szertartás és játék a gyereknép számára. Hagyományvilágának szabatos számbavételét a kutatás eléggé elhanyagolta. Vág Sopron megyei faluban kereplő fiúk járják be a falut, és jelzik az elnémult harangok helyett az időt és a csonkamise kezdetét. Nagyszombat délelőtt fáradságuk fejében tojást, pénzt szednek, amelyen megosztoznak. Szil községben nagycsütörtökön a gyerekek szintén kerepülnek. A céhmester, vagyis a harangozó gyűjtötte őket össze. Kis kereplőjükkel háromfelé futottak szét a faluban. A jobbmódú fiúk talicskát toltak végig az utcákon. A kereke fogas volt, és egy rézdarab kattogott rajta. Szolgálatukért tojást kaptak, de még nem pirosat. Nagyszombaton a harang megszólalásakor viszont sípokkal szaladoztak. Az ajándékba kapott tojások fele a céhmesteré lett, felén pedig ők osztoztak. Ez nyilván összefügg a szentsírra vitt tojás hajdani, de itt-ott még élő hagyományával is, amelyről később még szó lesz. Zsidány horvát kereplő gyerekei tizenketten vannak, kis közösséget alkotnak. Szolgálatukért nagyszombaton tojást kapnak. A kerepelés Patosfa somogyi magyar faluban nagycsütörtök délben kezdődött, fiúgyerekek végezték. Mielőtt kerepeltek volna, mindig megkiáltották, milyen alkalomra történik: kerepüljünk déli (hajnali, esti) imádságra, vagy: kerepüljünk elsőt (másodikat, harmadikat) a létánnyára. Nagyszombaton hajnali imádságra való kerepelés után a falu minden házát sorra járják: adjanak valamit a szegény kerepülők számára! A gazdasszony kérdésére, hogy mit adjon nekik, így válaszoltak: amit elszántak. Tojást kaptak ajándékba. Püspökszenterzsébet baranyai faluban* nagycsütörtök reggel az iskolásgyerekek kezükben a pörgető néven emlegetett kereplővel egymás között felosztották a falut, és csoportokra szakadva, elindultak pörgetni, kerepelni. Nagypénteken pörgettek hajnali imádságra, majd misére elsőt, másodikat, harmadikat, ezután déli imádságra, végül létániára elsőt, másodikat, harmadikat. Nagyszombaton a hajnali imádságra való pörgetés után minden házba bementek és ezt mondták: pörgetünk, pörgetünk tojásokért. Szolgálataikért mindenütt kaptak is néhány tojást, amelyen megosztoztak. A bánáti német Kistószeg (Mastort) faluból származott Schütz Antal professzor önéletrajzában olvassuk: „egyik legmélyebb gyermekélményem a nagyheti kerepelés volt… minket nagyobb, azaz tíz-tizenkét éves fiúkat ilyenkor beszerveztek. Majd egész nap kora reggeltől késő estig a falu közepén lévő parkba tereltek. Itt időnként összecsődítettek. A kapitányunk kiadott egy jelszót: vecsernyére, vagy: zsolozsmára, vagy: passióra, mire valamennyien éktelen kelepelést vittünk véghez.” A szokás a közeli Nagytószegen is járta. A hagyománynak osztrák, délnémet párhuzamai is vannak. Nagycsütörtök egyetlen miséjén van a papság és hívek közös áldozása. Nyilván e liturgikus hagyomány maradványa, hogy az evangélikus erdélyi szászok között Hemmelbrit (Himmelbrot?) néven emlegetett ostyát osztogatnak eulógia gyanánt. A középkori Sopronban a templomatya áldomással tisztelte meg azokat a híveket, akik a nagyhét folyamán gyónáshoz, áldozáshoz járultak. 1534-ben erre a célra két akó vörös bort vásárolt. A püspöktől nagycsütörtökön szentelt, krizma néven emlegetett, balzsammal kevert faolaj keresztvíz szentelésénél, bérmálásnál, püspökszentelésnél, haldoklók ellátásánál használatos. Egyetlen paraliturgikus alkalmazásáról tudunk: Privigye (Prievidza) szlovákjai tűzvész ellen házuk födele alá abból a hamuból tesznek, amely a tavalyról maradt olaj nagyszombaton történő elégetése után hátramaradt. Lonovics József rosszallólag említi, hogy a vasút elterjedése előtt egyes plébánosok valamelyik laikus hívükkel szokták a püspöki székhelyről a krizmát elhozatni. Nyilvánvaló azonban, hogy itt ésszerű, részben licenciátusi hagyomány továbbélésére kell gondolnunk. Az isteni szolgálattal ugyancsak elfoglalt pap rá sem ért volna most elmenni. Szeged városának XVIII. századi kiadásai föltüntetik a szentelt olaj Nagyszombatból vagy Kalocsáról való hazaszállításának költségeit is. A módját sajnos nem jegyezték föl. Ehhez még megemlítjük, hogy Tirolban is érdemes, Kirchpropst, Kapitelsbote néven emlegetett, plébánostól felhatalmazott világi férfiak vállalkoztak a több napos úttal járó tisztes, de fáradságos, olykor lavinaveszéllyel járó feladatra, hogy a keresztelőkút nagyszombati szentelésén már kéznél legyen. Ha komoly ok miatt mégsem sikerült vele odaérni, akkor az esperesi székhelyről az ünnepek után szétküldött krizmát a falubeliek ünnepélyesen, harangszóval fogadták. Ilyenkor utólag illették vele a keresztkutat. Nagycsütörtökön van a lábmosás (mandatum) szertartása, amelyet – mint ismeretes – a Habsburg-uralkodók is elvégeztek, tizenkét szegény öregnek megmosták a lábát. Régebben a papok minden hívük lábát megmosták. Ma már csak a székesegyházban szokásos, amikor a püspök vagy tizenhárom kanonokjáét, esetleg kispapjáét, vagy ugyanannyi szegényét mossa meg. Nem tudni, miért tizenháromét. Némelyek szerint Mátyást, esetleg Pált jelképezi, mások szerint a vendéglátó házigazdát. Van olyan vélemény is, hogy a szokás Nagy Szent Gergely pápa idejében kezdődött, akinek – mint ünnepénél látjuk – tizenharmadiknak angyal jelent meg. Klobusiczky Péter szatmári püspökről, majd kalocsai érsekről († 1843) jegyezték föl, hogy a szegények lábát megmosva, megcsókolva személyesen látta vendégül és kiszolgálta őket. A győri kármelita kolostor társalkodójának bejárata fölötti képen Jézus mossa tanítványainak lábát. Ez a szerzetesi hivatásra: az emberek szolgálatára int. A liturgikus gyakorlat népi sarjadéka, hogy Gyergyószentmiklóson (Gheorgeni) a pap tizenkét gyermek lábát mossa és csókolja meg. Istensegíts bukovinai székely faluban akadtak módosabb gazdák, akik tizenkét meghívott szegény ember lábát mosták meg, majd meg is vendégelték őket. Hagyományőrző tápai, dusnoki édesanya is megmossa ezen az estén gyermekeinek lábát. Kérdésünkre, hogy miért nem a családfő végzi, Dusnokon azt felelték, hogy régi szláv közmondás szerint az apa csak vendég a háznál, gyermekeivel az édesanyának kell törődnie. Mielőtt a harang megsüketült volna, a kiszombori gazdasszony lábat mosott. A hagyomány Budaőrs németségénél már kissé módosult: ezen az estén mindenkinek illik megmosnia a maga lábát. Nyilvánvalóan a lábmosás középkori liturgiája ihlette az oltárok nagycsütörtöki megmosását is, amelyet a szegedi premontrei apácák számára írt Lányi-kódex (1519) örökített meg: a vecsernyét elvégezvén… azonnal meg kell az oltárokat mosni… és mikor mossák, minden oltár, mely szent nevére vagyon, az responsoriumát kell mondani. Versiculust, collectát nagy oltárra, és aki patrónus… Föltétlenül ennek a liturgikus hagyománynak elnépiesedett maradványa, hogy Nagykén (Milanovce) magyar faluban az asszonyok, lányok csütörtök délután a Nyitra vizéből még századunk elején is felmosták a templomot. Az oltármosás után a szegedi apácák a szegények lábát is megmosták: az portás annyé szegényt keressen, mennye attyafíú (=apáca) vagyon. Minnyán begyűlvén és a szegényeket behíván tegyenek mandatumat. Nekik az az lábukat megmosták mit kell tedék (=pedig) mondani és tenni, megmondtuk. Böjtben másodszombaton minden attyafiú az ő szegényének vizet töltsön kezére és minden szegénynek egy-egy pénzt vagy fillért adjonak. Mikor nekék osztják, minden szegénynek meg kell békélni (=csókolni) a kezét és az után valami ennivalót és innyavalót kell nekik adni. Az fejedelem tedék magának annye szegényt hivasson, mennyet akar. A nagycsütörtöki liturgikus oltárfosztás, nyitranagykéri nevén oltárrablás (denudatio altarum) népi fejleménye, hogy Tápén a nagyheti gyász jeléül az asszonyok leszedik a templomi zászlókról a selymet, és egyéb díszeket. Allelujáig csak a rúdja meredezik a templomban. A dévai székely házakon az andrásfalvi szülőföld hagyományaként nagycsütörtökön a kapufélfára gyephantot szoktak függeszteni. Úgy mondogatták, hogy amikor Judás Jézust elárulta, a zsidókkal megegyezett, hogy az Üdvözítő szállását a kapu oszlopára tett gyepdarabbal jelöli meg. Péter ezt megtudva, minden kapufélfára hasonlót tétetett, és így az Úr csak később jutott a poroszlók kezére. A vegetációs hagyományt nyilvánvalóan a napnak zöldcsütörtök neve is magyarázza. A szokás Klézse csángóinál Szent György napján járta. Játékossá vált a pilátusverés, pilátuségetés, szegediesen pancilusozás is, amelynek középkori liturgikus előzményei aligha vitathatók, bár a kapcsolat legföljebb csak Szkhárosi Horvát András Kétféle hitről szóló versezetéből igazolható, ahol a nagycsütörtöki szertartásokon így gúnyolódik: A liturgia összefonódhatott a mágikus gonoszűzéssel, a tavaszi vegetációt késleltető démonok megfélemlítésének szándékával is. A szokás leginkább az alkonyatkor végzett lamentációk időpontjához kapcsolódott, és a bűnbak keresésének ürügyén valamiképpen össze is függött velük. Bercsényi Miklós egyik, Nyitrán írt levelében (1705. ápr. 9., nagycsütörtök) olvassuk: Szintén, hogy a Jeremiás siralmát hallgatnám, veszem… levelét Ngodnak. Verék az Pilátust az gyermekek. Míg olvasám Ngod levelét, azt mondja a feleségem: Heistert szeretné oda fektetni… A hagyományt Dugonics András is említi: a gyermekek (főképpen Szegeden) irgalmatlan pattanásokkal verik a földet, nagypénteken gyékénnyel, és azt mondják, hogy Pilátust verik, ki Urunkat Jérusálemben felakasztotta. A szintén szegedi Somogyi Elek is szól róla: hogy nagypénteken a gyermekek a deszkákat avagy földet verik, amint közönségesen szokták mondani: a Pilátust verik, jelenti az anyaszentegyháznak Pilátus ellen fölgerjedett méltó haragját. Csanádapácán nagyszerdán és nagycsütörtökön délután, a Jeremiás siralmait végző, irányító pap a Miserere mei kezdetű zsoltár után annak jeléül, hogy a templom kárpitja Jézus halálakor kettéhasadt, megüti könyvével az oltár lépcsőjét. A nép erre botokkal esik neki a padoknak, és egy kis ideig üti őket. A szokás Mohácson, Dusnokon, Sükösdön is él. Mint mondogatják, azért, hogy ilyenkor Pilátus is szenvedjen, amiért elárulta, kiszolgáltatta. Eperjesen a lamentációk előtt, még a múlt század végén is, az inasgyerekek sorra járták a kereskedők boltjait, és a tőlük összekéregetett üres ládákat, hordókat a nagytemplom elé hengergették. Amikor a lamentációnak vége volt és a plébános bent a templomban nádpálcával hármat suhintott a főoltár lépcsőjére, kint a bekormozott képű inas sereg pokoli lármát csapva, bunkókkal, fustélyokkal pozdorjává zúzta a hordók, ládák hosszú sorát. Ezeknek a roncsaiból rakták össze nagyszombat reggelén a máglyát, amelyet a tűzszenteléshez gyújtottak. Kapnikbányán (Cavnic) szintén a templom előtti téren üti az odahordott deszkákat a fiatalság, amikor a hívek kijönnek a szertartásról. Hasonló hagyományokat őrzött Nagybánya és Felsőbánya bányásznépe, továbbá a vegyes vallású Szászrégen (Reghin) is. Tolnában több helyen a legénykék egy deszkára Pilátust ábrázoló emberi alakot rajzolnak, és templomozás után, Jeremiás siralmainak végeztével, azt verik. Bakonybélben nagycsütörtökön este sokan kimennek, főleg legények a község határában lévő Borostyánkúthoz, és csak késő éjjel térnek haza. A kápolna mellett ilyenkor tüzet raknak. Régebben szalmából készített, favázra erősített bábut is vittek magukkal, amely szerintük Pilátust jelképezte. E bábut a tűzön elégették. Sokszor egész éjjel is elidőztek mellette, a tördelt gallyakkal folyton táplálván a lángokat. Úgy vélték, hogy amikor Jézust vallatták, az udvaron a szolgák és poroszlók is a tűznél melegedtek. Ennek emlékezetére gyújtják ők is a tüzet, Pilátust pedig azért égetik el, mert ő adta a zsidók kezébe Jézust. Csíkkozmási (Cozmeni) szokás, hogy Jeremiás siralmai után egy gyereket kergetnek az udvar körül. Ha megfogják, megverik. Utána kiengesztelik valamivel. Várdotfalva (Csíksomlyó mellett) gyerekei ilyenkor a padokat verik meg. Ez a pilátuskergetés. Ács Gedeon református lelkész írja, hogy régebben, tehát a múlt század legelején baranyai kálvinista falukban némi pénz ellenében fogadtak valakit, akit nagypénteken keresztre kötözve, föl-alá hurcoltak az utcákon, miközben a járókelők szidalmazták és gúnyolódtak rajta. Mint mondogatták, így szenvedett Jézus is. A böjtös vacsorának az Utolsó Vacsora időpontjára való tekintettel, a szegedi tanyákon úrvacsora neve járja. Országszerte emlegetnek olyan régi vágású híveket, akik a vacsorától kezdve húsvéti nagymise utánig semmit magukhoz nem vettek. Privigye (Prievidza) szlovák népe szerint az ilyeneknek Isten minden bűnét megbocsátja. Nagycsütörtök este, illetőleg éjszaka az idősebb asszonyok itt-ott még napjainkban is, Jézusnak az Olajfák hegyén való virrasztása emlékezetére, vagy a Kálváriára, vagy pedig útszéli keresztekhez vonulnak. Itt a fájdalmas olvasót végzik, és alkalomhoz illő énekeket énekelnek az Úr kínszenvedéséről, Mária anyai fájdalmáról. Jászladányban éjjel megkerülték a falut, miközben a stációt, fájdalmas olvasót végezték. Kiskunfélegyházán a határbeli kereszteket járták. Nem a templomból indultak ki, hanem egyes háznépek állottak össze. Énekszó ilyenkor nem volt, csak csöndes imádság. Pincehely asszonyai nagycsütörtökön este szintén teljes csöndben mentek ki a határbeli keresztekhez ájtatoskodni. Mint egyikük mondotta: mindenki a maga titkával panaszkodik az Úrnak. Nagykátán is magában imádkozik a nép egészen hajnalig, a templomból kiindulva a temetőben, és a falu keresztjeit járva. Nyitranagykér magyar községben vele jött gyermekét az édesanya biztatja, hogy próbáljon egy keveset aludni, egyúttal emlékezteti a Mester mellett elszunnyadó tanítványokra (Lukács 22, 45). Garamszentbenedek (Hronsky Benadik) szlovák asszonyai nagycsütörtök este a nyitott koporsóban lévő Krisztus-szobrot ravatalra helyezik, felvirágozzák, majd a hívek késő éjszakáig virrasztanak imádsággal és énekléssel fölötte. A példákat még könnyen lehetne szaporítani. Itt még föltétlenül későközépkori elnépiesedett, a licenciátus gyakorlatban teljesedő hagyományról van szó. Országszerte szórványosan élő hagyomány, hogy a nagyhét utolsó napjain, továbbá húsvét éjszakáján a jámborabb hívek magányos imádságukat kertben végzik. A könyörgés, a tavaszi vegetációra való ilyetén áldáskeresés nyilván az Úrnak az Olajfák hegyén, illetőleg a Gecemáné kertben való imádságából, virrasztásából, továbbá Jézusnak kertész képében való megjelenéséből (Jn 20, 15) merített ösztönzést. Budaörsi német öregek úgy emlékeztek vissza, hogy gyermekkorukban nagycsütörtök reggel könnyű ruhában kimentek a kertbe, és ott térdenállva, nyugat felé fordulva, kitárt karral néhány Miatyánkot végeztek. Nagyszombaton reggel hasonlóképpen cselekedtek, de most már keletre fordultak. A németprónaiak nagypénteken imádkoztak a kert rügyező fái alatt. Így Miske szlovákból magyarosodott népe is: nagypénteken még napkelte előtt a család minden tagja a portán lévő bodzafa alatt imádkozott. Úgy vélték, hogy ettől egész évben egészségesek maradnak. Más helyeken ez húsvét hajnalán történt. A hagyomány jellegzetes továbbélése, hogy a szegedi tanyákon az év más napjain is álmatlan öregek, gondokkal küszködő javakorabeliek éjszakai magányban szintén a kertben, házhoz tartozó szőlőben imádkozzák az olvasót. Az Olajfák hegyén magára hagyott Mestert engesztelő nagycsütörtöki virrasztás többfelé belenyúlik a késő éjszakába, sőt nagypéntek hajnalába is. Már említettük, hogy a húsvéti ünnepkörhöz fűződő hiedelmek között számot archaikus pogány képzet lappang, illetőleg módosult formában a kereszténység eszmeköréhez simulva, az evangéliumi lábmosástól, liturgikus oltárfosztástól, illetőleg mosástól, továbbá a Jeruzsálemet és az Olajfák hegyét elválasztó, a szentkereszt legendájában is emlegetett Cedron pataktól ihletve, tovább is él. A kultuszt archaikus-biblikus teljességben Bátya és Dusnok katolikus „rác” népe őrzi, de a vele együtt élő magyarságra is jellemző. A felnőtt bátyaiak napkelte előtt ki szoktak menni mosdani a Dunára vagy a közeli Vajas érre. Induláskor keresztet vetettek, egész úton imádkoztak, hátra nem fordulhattak, senkivel nem beszéltek. A vízben arcukat, lábukat mosták meg. Úgy vélték, hogy a betegséget mossák így le magukról. Üvegben azoknak is vittek, akik otthon maradtak. Ezek ebből mosdottak meg. Megfürösztötték lovaikat is. A közeli dusnokiak nagycsütörtök este a Kálváriát járják. Utána nem sokára, még napkölte előtt a Vajason mosakodtak. Nem beszéltek, hallgattak. A lovakat is lehajtották, ők is hoztak a vízből haza a többieknek. Emlegetik azt a legendát, hogyan építette Ádám feje fölött Salamon a Cedron hídját. Az üldözött Jézus beleesett, a kövek azonban megpuhultak, nem úgy, mint kínzóinak szíve. Azóta mossa le a bűntől származó betegséget az ünnep hajnalán végzett mosakodás. Bársonyos dunántúli népe a patakban fürdött már nagycsütörtök este. Úgy vélték, hogy ezzel minden betegségtől megszabadulnak. A hagyományt utólagosan úgy magyarázták, hogy az Üdvözítő emlékezetére teszik, akit beletaszítottak a Cedron patakjába. Kajáron (Győr) nagypéntek reggel az asszonyok ki szoktak menni a kereszthez, ahol az olvasót imádkozzák, majd az Úr Jézus emlékezetére megmosakodtak a patakban. Bakonybélben már korán reggel a pataknál szoktak imádkozni. Megmosakodtak, vizet vittek haza. Ebben az otthonmaradtak is megmosakodtak, sőt a jószágokat is lelocsolták vele. Szeged népe régebben a Tiszára szótlanul járt le mosakodni. A beteg kisgyermekeket is levitték, hogy a bajt lemossák róluk. A szokás napjainkban már csak csökevényeiben él. Idősebbek a reggeli mosakodásukat máig a szabadban végzik el, tanyán a gémeskútnál. A múlt század derekán hajnalban három óra felé a szegedi legények sorba kukorékolva költötték föl a fürdéshez az alvókat. A szokásba nyilván belejátszott az ismeretes evangéliumi hagyomány is: megszólalt a kakas, amikor Péter a Mesterét megtagadta. Szék palóc faluban, hogy a ló jól menjen, nagypéntek hajnalban meg szokták mosni a patak vizében. Egerbaktán nagycsütörtök éjszaka a hívek a templomban virrasztottak. Hajnalban a Laskó patakból merített holló vizében mosdottak meg. A fiatalság mindjárt ott, a patak partján mosakodott. A szintén palóc Héhalom fiataljai napkölte előtt a patakról hozzák az aranyosvizet. Ebben mosdanak meg a lányok, hogy frissek, szépek legyenek. Litke palócai nagycsütörtök este a templomban virrasztottak. Már hajnalodott, mikorra végeztek. Utána a Káposztáspatakban megmosdottak. A vizet most rózsavíz néven emlegették. Hazaérve, edényekkel tértek vissza a patakhoz, hogy azoknak is vigyenek rózsavizet, akik éjszaka otthon maradtak. A felső-Ipolyvidéken, Galsa (Holiša) táján éjfél után minden épkézláb ember a patakra siet. A vödröket, kancsókat összeverik, zajt ütnek, hogy a mélyen alvókat is fölébresszék, pontosabban: a gonosz szellemeket elriasszák vele. A béresek a lovakat vezetik és megúsztatják. Az ilyen ló sem kehes, sem békás nem lesz, a szőre pedig mindig ragyogó tiszta marad. Véges-végig a folyó partján félig, vagy egészen levetkőzött emberek kurjongatva, lármázva mosdanak. Az asszonyok csak az arcukat mossák meg. A legények közül legfrissebbnek azt tartják, aki ilyenkor meg is fürdik. A mosakodás végeztével csöndesen hazamennek, mindenki vizet visz magával. Ebben mosakodnak másnap, sőt a húsvéti ünnepek alatt is. Mezőkövesd hagyománya szerint a házat napkölte előtt a Kánya patakról hozott vízzel szokták körüllocsolni gonoszok ellen. Meg is mosdottak benne. A szentelést húsvét hajnalán – most már szenteltvízzel – megismételték. A közeli Szíhalom faluban is visznek a Rima patakról vizet, hogy megmosakodjanak benne. Szil soproni faluban a gyerekeket azért fürdetik meg a patakból merített vízben, hogy a nyáron majd bele ne fulladjanak. Domaházán az ilyen víznek szólatlan víz a neve. Most hajnalban szokták a férgeket is kiűzni a házból. A féregűzés szótlanul, néha lármával, olykor meztelenül történik, hogy a gonosz szellemet, amely a paradicsomi kígyó módjára csúszómászó férgekben lappang, annál biztosabban el lehessen riasztani. Szeged-Alsóvároson a ház összes helyiségeit kisöprik, a férgeket jelképező szemetet kiviszik az utcára és a kocsinyomon túl öntik ki. A Felső-Ipolyvidéken napfölkelte előtt a gazda, vagy a gazdaasszony bal kezével, a házzal ellentétes irányban körülsepri a portát, hogy megszabaduljon a kártevő állatoktól. Göcsejben egyesek a házat kora hajnalban meztelenül, kezükben pálcával fenyegetve körülfutják, hogy a férgektől megszabadítsák. Közben ezt mondják: patkányok, csótányok, egerek, poloskák oda menjetek, ahol füstös kéményt láttok! Ez a mondás azt az ősi, sokfelé még ma is élő hagyományt tükrözi, hogy nagypénteken a tűz az Üdvözítő halálának emlékezetére minden háznál kialudt. Aki azonban vakmerőségében mégis begyújt, megérdemli, hogy a férgek ellepjék. Kisvaszar baranyai német faluban a téltemetés sajátos változataként reggel a kert végében tüzet raknak, és a gazdasszony ezen égette el a szemetet. Utólagos helyi magyarázat szerint azért, hogy a Jézust üldöző zsidók szemét a füst csípje és így az utat eltévesszék. Karácodfán a nagypénteki tüzet a kapuban rakták. Itt is már úgy magyarázták, hogy elfüstöljék vele Jézus ellenségeit. Székesfehérvár-Felsőváros parasztpolgársága nagycsütörtökön éjjel a ház kútjából merített vizet. Hajnalban mindenki ezzel mosta meg a szemét. Zagyvarékás méhészei nagypénteken folyóvizet adnak a méheknek, hogy frissebben gyűjtsenek. Az evangélikus tirpák asszonyok nagycsütörtök éjszakáján a Gecemáné emlékezetére a virágoskertben imádkozgattak, a férfiak pedig hasonló céllal valami rejtettebb helyet kerestek föl. Utána frissen merített vízben mosakodtak meg. A jószágot is megöntözték. A tisztálkodó hagyomány a békési evangélikus szlovákság körében is elevenen élt. Lehetséges, hogy e lusztrációs hagyományt még középkori liturgikus gyakorlat is befolyásolta: a húsvéti vízszentelés a folyóparton történt, csak később került be a templomba.


2011. április 20., szerda

Népi hiedelmek IIL



Népi hiedelmek

IIL.


Szent három nap


TRIDUUM SACRUM
A három szent nap

A nagyhét három utolsó napját az Egyház «Triduum sacrum»-nak nevezi, vagyis három szent napnak. Általában a liturgiának középpontja és tetőfoka Krisztusnak a keresztfán szenvedett véres áldozati halála, az újszövetség legszentebb és Istenhez egyedül méltó áldozati liturgiája.
Mégis elsősorban ennek a három napnak szinte az egyedüli tárgya az újszövetségi áldozati báránynak levágása, az újszövetség ez igazi kegyelmekben gazdag pászka ünnepe. Így tehát ez a három nap is már a «Pascha»-hoz, a Húsvét ünnepéhez tartozik, mert Krisztus halála és feltámadása együtt alkotja a Húsvét misztériumát. Ezért éles elválasztás nélkül megy át a nagyhét a húsvét hetébe; Nagyszombat már feltámadási és keresztségi ünnep. Ezek a napok egy egészet alkotnak s már az apostolok napjaitól kezdve böjttel és külön istentisztelettel megszentelt napok voltak. Komolyságukat és szentségüket az egész nagyhétre, sőt az egész liturgikus évre kiterjesztik. Innen erednek azok a sajátságos és tiszteletreméltó szertartások, melyeket az Egyház ezeken a napokon végez. A zsolozsmában, melyet «Ténebrae»-nek, azaz a sötétség zsolozsmájának is neveznek, Jeremiás siralmait, más néven a lamentációkat olvassa fel az Egyház, amelyeket a bűnös lélekre, vagy az Uráért gyászoló Egyházra kell vonatkoztatni.

A három nap gondolatát összefoglalva meg kell jegyeznünk, hogy a zsolozsma és a mise gondolatvilága nem egyezik meg, hanem egymást kölcsönösen kiegészítik. A zsolozsmában jobban érvényesül a középkori ember lelkivilága, melyet jellemez az Úr szenvedésén az Emberfia iránt való részvét, azért az Üdvözítő emberi szenvedését emeli ki. Így Nagycsütörtökön az Olajfák hegyén vérrel verítékező Üdvözítőnk halálfélelméről elmélkedik; pénteken a Golgotán keresztre feszített Urunkkal együtt érezve szenved; szombaton a művészetben oly sokszor ábrázolt, a «pietás» Szűzanyával a sírjában nyugovó Krisztus sebeit siratja. A szentmise az ősibb keresztény felfogást leheli és inkább az Istenre szegezi tekintetét. A szenvedés előtte «beata Passio», azaz boldogságot árasztó isteni tett; a kereszt pedig a «crux gemmata», a drágakövekkel ékesített diadaljel. A szentmise főtárgya csütörtökön az Eucharisztia, pénteken a kereszt diadala, szombaton a feltámadás és a keresztség, De ez a kettő azért nem áll ellentétben egymással, hanem együtt adja a liturgiának csodálatos szépségét és kimeríthetetlen gazdagságát.


2011. április 19., kedd

Rigóvári Kékfrankos Rozé 2010.-2


Rigóvári Kékfrankos Rozé

2010.



Nálunk a mi pincészetünkben immár tradicionálisan elkészítjük minden évben ennek a fajta szőlőnek a rozé borát. A Szekszárdi-borvidék bátai területére leginkább jellemző fajta szőlő a kékfrankos. Jó magam is gyermekkorom óta rendszeresen vettem részt ennek a fajta szőlőnek a függönyös termesztési módjának művelésében. Ennek köszönhetően természetesen a belőle készült vörösbort is az első borok között sikerült megismernem. Sajnos nem túl jó tapasztalatokkal, amelyek még ma is itt élnek emlékeimben. A rendkívül savas, de valóban testes, karakteres aromával bíró vörös bor kicsit távol állt és talán ma is távol áll ízvilágomtól. Ennek aprópóján azonban amikor megismerkedtem ennek a szőlőnek a rozé verziójával, amely olyan mély benyomást tett rám, hogy a mai napig is a legkedveltebb rozé boromnak tekintem a kékfrankosból készültet. A tavalyi év bronz érmes borához képest idén talán kicsit későn került sor a szüretre. Szeptember 30.-án történt meg az esemény 17-es must fokkal. A forrás és a tisztulás folyamata is rendben, normál módon zajlott le. November 3.-án végeztem el benne a legelső tisztító fejtést, és uszófedeles műanyag tartályban folyt a bor érlelése és tisztulása. A telet a bor teljes nyugalomban, légmentes, sötét helyen töltötte a pincében. Március 12.-én hajtottam végre rajta a derítést. 5 nappal később március 17.-én Bátaszéken Becze József sógorommal kóstoltattam a bort, aki jónak, és nemcsak fogyaszthatónak, hanem versenyre is alkalmasnak találta. Ugyan ezt a véleményt mondta el róla főnökasszony Máté Rózsi is, így a két szakértő vélemény alapján beneveztem a bort a bátai borversenyre 94-es sorszámmal és természetesen a feleségem Marika nevén, hiszen ő a bor tulajdonosa. A március 19.-én tartott borverseny díjkiosztóján ez a borom is elérte a bronzérmes kategóriát, így immár második évben ismételte meg az eredményt, de sajnos előrébb a derítés elcsúszása miatt nem jutottam. Március 28.-án a derítés 14. napja után végrehajtottam a boron a második tisztító fejtést. A tartályban alulmaradt 6 liter seprő, derítési aljat a cefréshordóba öntöttem szűrés után, hogy abból majd megsemmisítés gyanánt pálinka kerüljön kifőzésre. A fennmaradó 52 litert 1,1 dl kénnel kezeltem. 6 nap elteltével április 3.-án Sőrés András borászfőnökömmel kóstoltattam meg a bort, és javaslata alapján be is neveztem a bátaszéki borversenyre. Április 8.-án a 11-es sorszámon leadott borminta azonban nem nyert semmilyen érmet állítólagosan az erős kénezése miatt. Én azonban biztos vagyok abban, hogy ez a bor még egy kicsit együtt érik és a kén megfelelően belesimul italába, akkor az egy kis szénsavval megdobva és bepalackozva még sokáig sok örömet fog nyújtani fogyasztásakor.