Rigóvári Zalagyöngye 2010.

Rigóvári Zalagyöngye

2010.

Félszáraz fehérbor

Tizedik állomás

A meztelenség

Immár elértünk kínokkal teli utunknak a végét, de ez még nem a teljes vég, mégis, aki idáig már képes eljutni az levezekelte egy egész világ bűnét. A sok elesés és a találkozások mind-mind ezt a helyzetet vetítették előre. Tizedik állomás, szinte már megkönnyebbülés, és ha volna még erő egy groteszk mosolyra is futná, de már nincs. Megszabadult minden tehertől, minden ember bűnétől, már csak a beteljesedés van vissza. Minden ruhájától megfosztva, megtöretett testét mutatja. Már nem is tudni, mi történik, csak egyetlen sodró vihar az egész. Felbomlanak a létezés határai, most látható igazán, milyen esendő a test. Mezítelen, sebekkel borított, esendőségében is szépség. Kifelé néz. Lát minket. Még van, már majdnem nincs. Halál közeli állapot. Irgalom! Kérjük-e bor utunkon Szent János apostolt a borászok és borok védőszentjét, hogy utunkon áldásos védelme legyen rajtunk, hogy amit elfogyasztunk az ne kárunkra, hanem épülésünkre és egészségünkre váljék!

A 2009. évben ebből a fajta szőlőből nem készítettem bort, csak három évvel ezelőtt, de abból már nincsen. Itt a hegyen a régi szőlőnk felett a már elhagyott kordonoson sikerült még valamennyi jó szőlőt megszednem és idén ebből készült ez a fehér borom. A gondozatlan állapot miatt viszonylag korán meg kellett szednem a szőlőt, így erre már szeptember 9.-én sort kerítettem. Nem csoda persze, ha mustfok nem nagyon volt benne, de még így is 15-ős fokkal sikerült bemérnem. Alaposan leválogattam a fürtöket és úgy bogyóztam le, hogy minél kevesebb beteg szem kerüljön bele. Nem kis munka volt, de az erdei gyümölcsök szedésénél már beleedződtem ebbe. Nem szedtem le a bogyóról azonnal a levet, de ezúttal túl sokat sem várhattam. Biztonság kedvéért kicsit kénnel megkezeltem és hat óra elteltével lefejtettem a bogyóról és ki is préseltem. Nem hordóba, hanem műanyag úszófedeles tartályba került a must, amelybe fajta élesztőt és tápsót is raktam. Két nap múlva gyakorlatilag meg is indult a forrás. Ekkor mustot vettem ki meglangyosítottam és cukorral felerősítettem, hogy azért egy ideig eltartható legyen. Az erjesztést reduktív módon kotyogón keresztül hajtottam végre. A forrás bő két hétig tartott, majd elcsendesedett. 40 napra fejtettem le az aljáról, amely viszonylag sok volt benne. Közepes kénnel kezeltem és helyeztem vissza az úszófedeles tartályba. A tisztulással két hét múlva, amikor ellenőriztem a munka eredményességét nem voltam igazából megelégedve és ezt az elhanyagolt szőlő munkának tudhattam be. Ellenben a fajtára jellemző illat és zamat anyagokat sikerült már felfedeznem a borban és hagytam hadd tisztuljon tovább, vagy ha nem akkor jövő év elején meg fogom deríteni. Alkohol tartalmát bemérve 14,5-ős értékét sikerült kimutatnom, amely igen erősnek mondható, sőt a savaiban is jól el van látva. Félszáraz, jó minőségű, extraktjaiban azonban igen tartalmas bor várható belőle.

Körül nézve azokon, akik idáig eljutottak, bizony megkeményedett arcokat tudtam felfedezni. A próbák, az állomások, az elesések mind oda voltak írva az arcokra. A hangok már el-elcsuklottak, a nevetés is groteszk lett és a viccek is egyre érthetetlenebbek. Sok levegő és nagy nyelések kellettek itt, mert ezen az állomáson bizony mindenünktől megfosztatunk. Levetkőzve itt már minden emberi álarc, minden színészkedés, minden képmutatás. Innentől kezdve mindenki az lesz, aki. Színről-színre állunk, majd egymás előtt! Itt már nincs félrebeszélés, taktikázás, innen már a teljes megsemmisülés vár. Menjünk hát neki, mert kell a pohár másnak is! – mondta egy régi kedves ismerősöm, ezzel biztatva mindenkit a borfogyasztás kultúrájának elsajátításához.

Jó egészséget minden borhoz!