Népi hiedelmek XI.

Népi hiedelmek

XI.

Február 4.

Veronika, moldvai csángó alakjában Viron,^* legendabeli asszonyalak, aki a középkori jámbor néphagyomány, majd nyomában a keresztúti ájtatosság hatodik állomása szerint kendőjét nyújtja a kereszthordozástól verejtékező Jézusnak: a kendőn rajtamaradt az Üdvözítő képmása.

A kései legenda a vérfolyásos asszonnyal (Máté 9, 20), nyugaton néha Mártával, keleten pedig a Nikodémus apokrif evangéliumában feltűnő Kananeus Berenikével azonosítja, amelyből a verum ikon (= hiteles képmás) szóval való összecsengése következtében a Veronika név alakult ki. A legenda még azt is tudni véli, hegy a nagybeteg Tiberius római császár hall egy judeai csodatevőről, Jézusról, és már csak tőle vár gyógyulást. Ezért követet küld Jeruzsálembe, aki azonban már csak akkor érkezik meg a szentvárosba, amikor Jézust keresztre feszítik. Megismerkedik Veronikával, aki egy kendőn Jézus képmását őrzi. Meg akarja vásárolni. Veronika nem válik meg tőle, de kész arra, hogy a császárt fölkeresse. Tiberius a kép láttára meggyógyul, erre a kincset drága foglalattal látja el.

A legenda más változata szerint a Tiberiust meglátogató Veronika Péter és Pál római környezetébe került. Halálos ágyán a később Veronika kendője néven híressé vált képmást Péter utódára, Kelemen pápára hagyta.

Az Egyházban több ilyen ereklye ismeretes, amelyek valamennyien csak a XII. században tűnnek föl, és nyilván összefüggésben vannak a kereszteshadjáratok lelki élményeivel. Ezek a képek vagy egy ismeretlen őstípusra, esetleg a Simon-Juda napjánál méltatott Abgar-képre mennek vissza, vagy átköltése egyik a másikának. A kérdés további fejtegetése a mi néprajzi és kultusztörténeti érdeklődésünkön már kívülesik.^*

A római Szent Péter templom nagyhéten fölmutatott ereklyéjét (sudarium) Szent Brigitta látomása nyomán a jámbor hagyomány azzal a kendővel azonosítja, amellyel az Olajfák hegyén verejtékező Jézus megtörölte magát. Más „hitelességet” igénylő Veronikakendők: S. Silvestro in Capite, S. Maria Maggiore (Róma), S. Bartolommeo degli Armeni (Genova), Jaän, Montreuilles (Franciaország).^* Hazánkban a genovai változat selyemre nyomott, bekeretezett másolatai bukkannak föl hellyel-közzel parasztnépünk századeleji hajlékaiban.

A Veronika-kultusz a középkor végén bontakozik, ekkor tűnik föl hazánkban is. A garamszentbenedeki apátság Szentvér-ereklyéjét Sudarium Veronicae sacrae néven is emlegették. Dankó József régebbi kiváló liturgiakutatónk Prosper Gueranger, a nagyhírű Solesmes-i bencés apát kérdezősködésére összefoglalta^* a hazai Veronika-tisztelet liturgikus nyomait. A missa Sanctae Veronicae hoc est de facie Jesu Christi különös módon kéziratos kódexeinkben még nem fordul elő, de már több XVI. századbeli nyomtatott esztergomi Ordinarius tartalmazza. Először 1508-ban bukkan föl. Ez pontosan, szinte évszámszerűen érzékelteti a kultusz meghonosodását.

Veronika alakját olykor Jeruzsálem síró leányainak egyikével is azonosítják a passio képciklusai, passiójátékok, később pedig a franciskánus kezdeményezésre bontakozó keresztúti ájtatosság. Nyilván ezek hatására lett kedvelt női nevünk.

Veronikát a váci varrólányok védőszentként tisztelték. Előttünk csak egyetlen Veronika napjához fűződő néphagyomány ismeretes: a kiszombori édesanyák ilyenkor vízben oldott tojásfehérjével mossák meg és törlik le kisgyermekük ábrázatát, hogy mindig szép tiszta legyen.

Szil rábaközi faluban Veronikáét tartják a tél leghidegebb napjának.

E nap éjjelén álmodják meg a lányok, hogy ki lesz a mátkájuk, ha ezen a napon valamennyi legény ingét a párnájuk alá teszik, azt a legényt egészen magukhoz tudják bolondítani.