Népi hiedelmek
X.
Február 3.
A szent legendája alapján mindenfajta torokbetegség gyógyítójának tartották. E napon volt szokásban az ún. Balázs-áldás vagy balázsolás, amikor a katolikus pap a gyermek álla alá két gyertyát tesz keresztbe és imát mond. Almát is szenteltek ilyenkor, abban a hitben, hogy a torokfájás ellen alkalmas gyógyszer. Jászladányon torkoskodás, Dunántúl egyes helyein toroknyomás, Sükösdön gudurázás. Balázst ugyanis ősidőktől fogva tiszteli a nép mint a torokbajok csodálatos orvosát.
A Legenda Aurea nyomán az Érdy- és Debreczeni-kódex elmondja,* hogy Balázs mentette meg egy özvegynek a fiát, aki halszálkát nyelt és már fuldoklott. Az asszony a börtönbe jutott püspöknek hálából ételt vitt és egy szál gyertyát. Erre a szent arra buzdította az asszonyt, hogy ezentúl évenként ajánljon föl az ő tiszteletére gyertyát. Ígérte, hogy így majd mindig jól megy a dolga. Innen eredt volna tehát a gyertyáknak Balázs tiszteletére való felajánlása, amiből a XVI. század táján, nyilván Gyertyaszentelő Boldogasszony naptári szomszédsága miatt is templomi szentelmény lett.*
Az áldásnak sajátos népi fejleménye, hogy Apátfalván akiket a templomban megbalázsoltak, azoknak is megsimogatják a torkát, akik otthon maradtak, hogy nekik se fájjon. Honti gyerekek nekivetkőzve, bent a szobában a Balázs táncát járták.*
Hercegszántó sokác asszonyai Balázs napján gyermekeik nyakába több színes, összesodrott szálat kötnek, a szentelt gyertya viaszával is megdörgölik. Torokgyík ellen szokták viselni egészen az első tavaszi égzengésig. Amikor meghallották, meghemperegtek a füvön, majd leszakították és most már nem hordták tovább.
Balázs püspök a kora középkorban Európa-szerte nagy tiszteletnek örvendett. Legendája nyomán a jószág, majd a nyiladozni kezdő vegetáció egyik kedvelt védőszentje. Az ünnepén szentelt víz (aqua Sancti Blasii) betegség és állatvész idején népszerű szentelmény volt.*
Hazai fejlemény a Balázs napi almaszentelés (benedictio pomorum fin festo Sancti Blasii Episcopi et Martyris contra dolorem gutturis), amelyet már az Agendarius megörökített, és a Rituale Strigoniense napjainkig őriz.* A Rituale Wespremiense szövege (benedictio panis, vini, aquae et fructuum contra gutturis aegritudinem in festo Sancti Blaii Episcopi et Martyris) is egyezik vele.
Zalabaksán e szentelt almával a torokfájóst meg szokták füstölni.* Parádon a Balázs napján szentelt almának héját parázsra vetik, és füstjét torokfájásról belélegzik.*
Szentsimon, továbbá Somodi* faluban is megvan a szentelés: az alma egy-egy szeletét itt is torokfájásról nyelik. Csutkáját, magját tűzbe vetik. A balázsalma kedvelt szentelmény Mezőkövesden, Bélapátfalván is. Nemcsak a család tagjainak, de a jószágnak is jut belőle.
A veszprémi formulát idéző borszentelésre – tudomásunk szerint – csak a szombathelyi egyházmegyéhez tartozó Vásárosmiske népe emlékezik. Ez annak bizonysága, hogy a jánosbor mellett, a balázsbor is népies szentelmény volt.
A szentelmény nyilvánvalóan a középkori magyar liturgia hatására a horvátoknál is máig él.*
Láttuk, hogy Balázst régebben az állatok patrónusául is tisztelték. Legendája szerint egy asszonynak egyetlen malacát elragadta a farkas, de a szent kényszerítette a vadat zsákmánya visszaadására. Szkhárosi Horváth András bizonyára élő hazai hagyományra utal, amikor gúnyolódva megjegyzi, hogy a kanász a pásztorságot... Szent Balázsnak farkas ellen adja.*a madarak hordnak vala enni, és a vadak, kik megkórulnak vala, hozzája menvén, egészségöt vesznek vala ő érdöméért. Legendája azt is elmondja, hogy amikor Balázs a pusztában élt és kőlyukban lakott,
Balázs ezek szerint parancsol az ég madarainak is. Ebből érthető, hogy Algyő (Csongrád) öreg szőlősgazdái szőlejük négy sarkából egy-egy vesszőt szoktak metszeni Balázs napjának hajnalán, majd a négy szál vesszővel a birtokot körüljárják. Úgy vélik, hogy ezzel Balázs megvédi termésüket a madaraktól.* A göcseji Valkonya faluban* Balázs hajnalán a szőlőnek négy sarkában szintén megmetszenek egy-egy tőkét, hogy ősszel majd a madarak a fürtöket ne bántsák. Akinek szőleje szélről van, ezen a napon megkerüli, hogy éréskor a madarak rá ne essenek. Föltételezésünk szerint ezeket a vesszőket hajdanában még a Balázs vizével áldották meg, és úgy vitték ki a szőlőkbe. Az elnépiesedett hagyomány erre enged következtetni.
Úgy véljük, hogy ez a Balázshoz és a madarakhoz fűződő, már igen elszigetelődött képzetkör még a kora középkorból való, és megelőzi a franciskánizmus természetkultuszát.
A XVIII. század békésebb viszonyai között, az iskoláztatás lassú föllendülésével a hagyomány is újjászületik. Iskolamestereink érthető okoknál fogva a műveltebb Felső-Magyarországról származnak. Innen ered az említett gyanítás, hogy a szokás szlovák eredetű. Bolond dolog – írja (1711) az evangélikus Bárány György* – „a mi magyaraink közt a tót mester uraimék által behozatott Balázsnapi ugrálás a szalonnás nyárs körül, amelyet ki nem nevetnek és improbálna az igaz keresztyének közt. De vagynak közöttünk több efféle gonosz szokások.”
A balázsjárás az ostyahordással és gergelyjárással egyetemben hozzátartozott a mester alkalmi jövedelmeihez,* amelyet sok helyen a díjlevélben is biztosítottak neki.
A számos, leginkább a hajdani királyi Magyarországnak a hódoltságtól kevéssé bolygatott területén, tehát Dunántúl nyugati megyéiben, Szigetközben, Csallóközben és a Zoborvidéken följegyzett játékok közül* elégséges kettőt idéznünk.
„A koloni iskolás gyermekek – mondja* a múlt század derekáról szóló Zobor vidéki tudósítás – sajátságosan ünneplik meg e napot, midőn mesterök meghagyásából, gondos felügyelők kíséretében, régi szokás szerént, minden házba különféle ugrándozás közt beköszöntenek, mikor is ünnepiesen fel vannak öltözködve, bokrétázva és szalagozva, s a szoba közepén egyik közölök letűzi a vas nyársat, ezt a többiek karikába veszik, s mint fürge méhecskék szende hangon egész szabatossággal éneklik a mesterök által betanított következő dalocskát:
Föltűnő a balázsjárásnak keverék, magyar-latin szövegezése. Miután a játék legrégibb hazai emléke még a XVII. századból való, s ez is már régi szokásként emlegeti, bizonyosra vehető, hogy kialakításában és elterjesztésében a középkori clerici vagantes, vándor diákok igen nagy szerepet játszottak. E vidám kéregetés, rekordáció érdekes példája annak az európai néphagyományban nem szokatlan jelenségnek, amikor a magas egyházi műveltségnek játékos megnyilatkozásai népi jelleget kezdenek magukra ölteni, sőt a helyi környezethez is iparkodnak alkalmazkodni.
Népoktatásunk lassú bontakozásával és a tanítómesternek eleinte bizonytalan társadalmi és anyagi helyzetével könnyen megmagyarázhatjuk a balázsjárás fejlődésének azt az újabb, bizonyára csak a XVIII. században általánossá váló mozzanatát, hogy egyúttal a tanító számára való adománygyűjtést is szolgálta. A sillabizálás a gyerekeknek az olvasásban való előmenetelét, mint a tanító buzgalmának bizonyságát szeretné bemutatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése