Népi hiedelmek IX.

Népi hiedelmek

IX.

Február 2.

Február másodikáról, Gyertyaszentelő napjáról, több népi hiedelem is ismert. Az egyik a felénk gyakran előforduló barnamedvére hivatkozik, és azt állítja, hogy ezen a napon a téli álmot alvó medve felébred, kitekint a barlangja bejáratán, hogy megnézze, milyen az idő. Ha derült az ég és szépen süt a nap – meglátja a saját árnyékát –, akkor visszamegy és folytatja az alvást.

Tudja (érzi?), hogy még nincs vége a télnek, mert havas förgetegek, csikorgó hidegek lehetnek. Ha viszont hideg, téli időt talál, kinn marad, mert érzi, hogy hamarosan vége a télnek, rövidesen megenyhül az idő.

Régebben pálfordulás napján - január 25-én -, ma már csak gyertyaszentelő napján érdekli az embereket, kijön-e a medve a barlangjából. Tudnunk kell, hogy e szokás gyökerei Erdélyben találhatók, de a szálak onnan is tovább vezetnek, egyenesen Jókai Mórhoz. Sokak szerint a nagy mesemondó fantáziájában született meg az időjós medve máig élő alakja.

Jókai Mór Az új földesúr című regényben így ír: „Van aztán egy napja a télnek, aminek gyertyaszentelő a neve. Miről tudja meg a medve e nap feltűnését a naptárban, az még a természetbúvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy gyertyaszentelő napján a medve elhagyja odúját, kijön széttekinteni a világban. Azt nézi, milyen idő van! Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék, ostoba cinkék elhamarkodott himnuszokat cincognak a képzelt tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból, melyen ők megulgulnak; ha lágy, hízelgő szellők lengedeznek, akkor a medve - visszamegy odújába, pihent oldalára fekszik; talpa közé dugja az orrát, s még negyven napot aluszik tovább; - mert ez még csak a tél kacérkodása; mint a régi rendszer minisztériuma szabadelvű program mellett.

Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rút, zimankós förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai, s a lóbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varjúsereg, mintha mondaná: reszkessetek, sohasem lesz többet nyár; a tél megígérte nekünk, hogy mármost örökké fog tartani; mi kivettük árendába a szelet, fújatjuk, amíg nekünk tetszik; a nap megvénült, nincs többé semmi ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! - Ha jégcsap hull a fenyők zúzmarázos szakálláról; ha a farkas ordít az erdő mélyén: akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza többet odújába, hanem nekiindul elszánt jókedvvel az erdőnek. Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd fújjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön: minél jobban erőlteti haragját, annál hamarább vége lesz. S a medvének mindig igaza van.”

Bizony. A medve télvégi időjósló nézelődéséről alkotott hiedelmünk Jókai Mór lelkén szárad. Az érdeklődő kutatók már a 19. században utánanéztek, mi igaz a szóbeszédből, mert a 17. századtól ismeretes a mondás, hogy ha gyertyaszentelőkor megcsordul az eresz, még visszajön a tél. Tehát eleink azt kívánták, inkább legyen e napon farkasordító hideg, s legyen vége a dermesztő télnek minél előbb! Azt, hogy honnét vette Jókai a kárpáti medvék időjós hírét, nem tudjuk. Nem valószínű, hogy ismerte volna a Volga középső folyásánál élő cseremiszek jövendölését, akik valami hasonlót hisznek. Szerintük, ha a medve Prokov ünnepén a barlangjába megy, hideg lesz a tél, de ha Prokov ünnep után megpillantjuk a mackó lábnyomait a hóban, enyhe tél fog következni. A két jövendölés között csak látszólag van összefüggés, mert a cseremiszek medvéje az elkövetkezendő telet és nem a tavaszt jósolja meg.

Németprónaiak szerint Gyertyaszentelőkor a nap már egy pásztorugrással hosszabb.

Kevés olyan katolikus paraszthajlék akad, ahol manapság is még ne volna szentelt gyertya. Régebben a sublót vagy láda fiában tartották, vagy felöltöztetve, szalaggal átkötve a falra akasztották. Főképpen vihar idején gyújtották meg és imádkoztak mellette. Lucska (Lučka) gömöri faluban a család a Mindenszentek litániáját végezte ilyenkor. Ezt gyújtották meg a vízkereszti házszentelésnél, továbbá ha beteg családtaghoz a pap a Szentséget kihozta.

A szegedi táj idősebb népe úgy tartja, ha szenteléskor nem alszik el a gyertya, akkor jó méztermés lesz. Ez utalás a gyertya viaszára. Kiszombori méhészek ezen a napon végigsöprik a kaptárokat, hogy méheik bőségesen mézeljenek. Kiszombori asszonyok a szentelésről hazaérve, a gyertyából egy csipetnyit a kilincsre szoktak tenni, hogy mindig békesség legyen a háznál. Megveregetik vele a gyümölcsfákat is, hogy szépen teremjenek.

A régi szegedi öregek különösen foganatosnak tartották a hétszer szentelt, továbbá a kilencedös, azaz kilenced, novena alkalmával, esetleg kilenc kedden meggyújtott gyertya gonoszűző erejét. A majsai földre vándorolt szegedi parasztnép szerint a világ végén három napig sötétség lesz, csak a hétszer szentelt gyertya fényeskedik majd. Hasonlóképpen vélekedik a zempléni Hercegkút német, Bátya délszláv eredetű népe is. Ilyen gyertyát szoktak égetni Dombrádon a ravatalon fekvő halott mellett.

Göcsejben^* a dagadt, felpuffadt gyomrú beteg számára a szentelt gyertyából egy égő darabot levágnak, és azt köldökére téve, üvegpohárral leborítják. Az ekként kialvó gyertyavilág hitük szerint kiszívja a betegséget. Némelyek torokfájás ellen nyelnek le belőle egy darabot. Baján a szentelt gyertyatekercs szintén torokfájás orvossága.^* Ez a hiedelem valószínűleg a következő napi balázsáldással keveredett.

Csornán a régi öregek a faggyúból készült mécsesbe egy darabka szentelt gyertyát is beleolvasztottak, hogy amikor régebben még az istállóban világítottak vele, tűz ne támadjon. A piricsei görögkatolikus gazdasszony tehén ellésekor égő szenteltgyertyát visz az istállóba.

Tápén az új ház fundamentumába nagyboldogasszonyi füvet, szentelt gyertyát raknak, sót szórnak. A gyertyát régi szegediek az épülő házba falazták.

Kelebián valamikor olyan gyertyát is szenteltettek, amelynek oldalába az apostolokat jelképező tizenkét viaszkorona volt szúrva. Otthon a szoba falára került. A hagyomány nyilván bunyevác eredetű.

Privigyei (Prievidza) szlovák hiedelem szerint a kisgyerek hamar megtanul beszélni, ha ünnepkor szentelt gyertyából egy picinyke darabot a nyelve alá tesznek.

A szentelt gyertya végigkíséri, oltalmazza a hivő embert egész életén át.

Bácskai hagyomány szerint, amíg a keresztelés meg nem történik, a kisded pólyájára olvasót kell kötni, a fejénél meg Gyertyaszentelő Boldogasszony napján szentelt gyertyának kell világítania, nehogy a pogánykát a gonoszok kicseréljék.^* Szülés és keresztelés között régebben égő szentelt gyertya világított éjjel-nappal abban a szobában, ahol a szegedi gyerekágyas asszony magzatával feküdt.

Az egyházkelő, szokottabb népi nevén avatás (introductio puerperae in ecclesiam)^*beavatta. A szertartás után pénzt szokott a perselybe dobni, a koldusokat pedig megajándékozni. Odahaza szűkebb családi körben a Boldogasszony pohara, alkalmával a régi szegedi, tápai anya gyermekével, kezében égő gyertyát tartva, körüljárta az oltárt, majd a pap megáldotta, vagyis meghitt áldomás következett.

Telek József egyik Gyertyaszentelőkor elmondott, halálraváltak gyertyája című beszédében^* olvassuk: élő szemeitekkel látjátok esztendőnként, hogy a vitézkedő anyaszentegyház e mai napon, szentelt égő gyertyák világosságával szokott búcsút (körmenetet) járni... a szent fiát bémutató Szeplőtelen Szűznek tiszteletére. Azért mikor a szentelt gyertyát kezeitekben tartjátok, és a szokott búcsút járjátok, arra emlékeztetlek Benneteket, hogy talán ma vagy holnap, mint Simeon, Ti is e halandó élettől búcsúzni fogtok. Talán ma vagy holnap szükségtek lészen a halálra váltak gyertyájára. Óh, mely boldogok volnátok, ha akkor mint Simeon mellett, Ti mellettetek is jelen lenne az a halál setétségét széllesztő tiszta gyertya, a Szeplőtelen Szűz Mária...

Padányi Bíró Márton így beszélt^* a gyertyáról: szoktunk mi keresztény katolikusok és közönséges római igaz hiten lévő pápisták a haldokló embereknek kezében égő gyertyát adni, és égettetni. Akarván ezzel jelenteni, egyszersmind kívánni is, hogy az eő lámpájuk olajjal, avagy hitek jóságos cselekedetekkel légyen felékesítve. Hogy így már kiköltözvén ez árnyékvilágbul, mintegy égő lámpással... menjenek bé az örök életnek mennyegzőjébe...

Sok évszázados hagyományról van tehát szó, amikor a haldokló kezébe országszerte égő szentelt gyertyát adnak, hogy az ördög ne tudjon rajta győzedelmeskedni. Körül is járják az ágyát, meg is kerekítik a testét vele, mintegy elzárják a leselkedő gonosz elől. Ha a háznál halott van, sokfelé akkor is meggyújtják, hogy másvilági útján fényeskedjék előtte.

Hansági, fertővidéki népünk gyertyakultuszát Lajtha László örökítette meg.^* Bő, Osli asszonyai szerint a gyertya fénye mutatja a haldoklónak a mennyei utat, füstje pedig elűzi, távoltartja a lélektől a gonoszt. Osliban a szenteltgyertyával körbejárják a haldokló ágyát, néha félóráig is. Akkor várnak és imádkoznak. Ha nem halt meg, újra kerülik, amíg a lélek el nem száll a testből. Az egyekiek szerint azért kell a gyertyát a haldoklóval fogatni, hogy világossággal költözzék az örök életbe.

Hetény János is észrevette, hogy Mária halálát ábrázoló középkori képeinken hasonlóképpen égő gyertyát adnak a Szűzanya kezébe, vagy tartják a fejénél.

Temesvár régi német polgársága még századunk első évtizedeiben is minden családtag számára szenteltetett gyertyát: Ezt adta elsőáldozó gyermekei, illetőleg halottjai kezébe, olvasóval körülfonva. Mint mondogatták, a másvilágon ne járjon úgy, mint az evangéliumi balga szüzek. Megemlítjük, hogy házukban volt még egy nagy színes radnai szentelt gyertya is, amelyet veszedelem háború, betegség, rossz előérzet, nehéz álom esetén gyújtottak meg. Ennek fényénél imádkozott azután az egész család.

Budaörsön^* a szentelt gyertyára kötött piros szalagot a keresztszülő imádság közben ótvaros keresztgyermekének nyakába akasztja. A műveletet háromszor is megismétli.

Várgesztes és Vértessomló német népe tekercselt viaszgyertyát (Wachsstöckel, Wochssteickl) visz a szentelésre. Ha elhalt családtagért mondatnak gyászmisét, elviszik a templomba, és mise alatt a padon maguk előtt égetik. Mindenszentek délutánján sírjaikra is kiviszik és meggyújtják. Újabban már kisebb gyertya is helyettesítheti.

Hercegszántó sokac asszonyai a gyertyával együtt összesodrott piros, fehér, fekete fonalat is szoktak szenteltetni valamikor. Odahaza egészségoltalmazó szándékkal gyermekeik nyakára kötötték. Megmondták nekik, hogy nagyon vigyázzanak rá. Csak első tavaszi égzengéskor szakították le.

A mohácsi sakacok egy köteg gyertyát szenteltetnek, minden esztendőben hozzátesznek egyet. Odahaza egy szálat kihúznak, piros és fekete cérnával átkötik, majd meggyújtják. A lángját odatartják a gyermekek fejéhez, hogy ne fájjon. Utána a cérnát egy napra a gyerekek nyakára kötik.

A bánáti bolgárok a templomba vitt gyertyák kötőszalagját (hanceta jardancita) gyermekeik ingébe fűzik, hogy a betegségtől így is oltalmazzák őket. Sok keskeny szalagot is tesznek a szentelésre váró gyertyák mellé, hogy az áldás szava ezeket is érje. Velük szokták összefűzni a fehérneműket, amikor még a gomb nem járta. Vingán fiúgyerekek nyakára, lányokénak hajába, kezükre, ujjaikra, továbbá csikók és bárányok nyakára kötik. Egészen nagyszombatig viselik, utána elégetik.^*

E hiedelmek nyilvánvaló háttere, hogy amint a szentelésnél a szalag, zsinór körülfogta a világ világosságát, Krisztust, most övezze föl, oltalmazza a gonosztól azokat is, akik az ő erejében bizakodnak.