Népi hiedelmek
LVIII.
Fehérvasárnap Magyaregres református népének ajkán kishúsvét szorosan a húsvét ünnepköréhez tartozik. (latinul Quasi modo geniti infantes, Dominica in albis) a húsvét nyolcadát záró vasárnap (tehát a szent szombatot követő nyolcadik nap), amelyet a II. Vatikáni Zsinat óta húsvét második vasárnapjaként ismer a katolikus naptár. A nevét onnan kapta, hogy a nagyszombaton keresztelt katekumenek ezen a napon vehették le a fehér ruhát, amelyet egy héten át viseltek. Jellegzetes szokása ennek a napnak a komálás vagy mátkálás. A szokás a lányok (ritkábban lányok és fiúk ) közötti barátság megpecsételéséről szól. Komatálat küldtek egymásnak gyümölccsel, borral, hímes tojással, süteménnyel. A fehérvasárnap népies neve a szokás miatt mátkálóvasárnap, vagy komálóvasárnap. Némely vidéken szokás volt, hogy a farsang óta férjhez ment lányok fehérvasárnapon menyasszonyi ruhájukban mentek a szentmisére, de koszorú és fátyol nélkül. A fehérvasárnap szakrális tartalma a katolikus egyházban a halottakról való megemlékezés, a "halottak húsvétja". A nap neve a görög katolikusoknál tamásvasárnap. A megkereszteltek keresztszüleiket ilyenkor föltétlenül megvendégelték, utalással a királyi ember lakomaszerzéséről szóló evangéliumi példázatra (Máté 22. 1-14.) is, az évfordulókon pedig ajándékokkal, elsősorban a húsvéti eulógiával emlékeztették őket a nevezetes eseményre: a keresztség szentségében való újjászületésükre. Később, amikor a katekumenátus megszűnt, és már az újszülötteket is megkeresztelték, ezen a napon történt hazánkban – adatok híján tisztázhatatlan előzmények és kezdeményezések után – a házasok, illetőleg a házasulandók között a leendő keresztkomáknak, keresztszülőknek kiszemelése. A magyarság körében, több hagyományőrző tájunkon legújabb időkig élő komálás, komatálküldés, mátkálás ennek az ókeresztény liturgikus képzetkörnek laikussá vált maradványa, amely egyébként lényegében ősrégi primitív szokásokban is gyökerezik. Innen a hahóti mátkavasárnap elnevezés. Szinte minden népnél megtaláljuk, a Balkánon még napjainkban is a testvérré fogadás különböző fokozatait és változatait. Lényege az, hogy nem vérrokon legények vagy leányok, vagy ritkábban legények és leányok különböző szertartások közben – egymás véréből isznak, keresztényeknél együtt áldoznak – egész életükre testvérül fogadják egymást. Halálig ragaszkodnak egymáshoz, mindenben segítik egymást, jobban mint édestestvérüket. Ez a szokás a kereszténységgel sem szűnt meg. A lelki rokonság keresztszülék és keresztgyermekek, továbbá kereszttestvérek között ennek a szublimációja, átlelkiesítése. Göcsejben fehérvasárnap délutánján a gyermekek, ifjak, leányok a falu valamelyik alkalmas helyén, templomnál, haranglábnál, kocsmánál összejőve, az egykorúak ezen szavakkal: komáll meg velem! vagy: koma, koma komállunk meg! továbbá: mátka, mátka, mátkállunk, száz esztendeig szánkállunk! – tojáscserére szólítják föl egymást. A felszólított, ha a tojás tetszik neki, a komaságot elfogadja és e szavakkal: mától fogva komák vagyunk – tojásaikat kicserélik. Többel is lehet komálni. A nagyobb lányok, a legtöbb helyen a hímestojást házhoz küldik, kiszemelt leánytársuknak. Egy-két kisebb lány viszi el a tojásokat fehérbe öltözve, a kisebbek koszorúval a fejükön, koszorús, pántlikás bottal a kezükben. A mátkatálba egy üveg bort és néhány tojást tesznek. Az üvegre perecet akasztanak. Ha ketten mennek, rendszerint mindketten fogják a tányért és úgy viszik. A megtisztelt leány a tojásokból kettőt vesz el és egyet ad helyettük, vagy megfordítva. Ha ugyanannyit adnának vissza, az nem volna mátkálás, hanem csak kicserélés. Göcsej más vidékén régebben öt leány vitte el a mátkatálat és több lányhoz is mentek. A kiszemelt mátkához e szavakkal léptek be: N. N. tiszteli, ha megmátkálná a tojást! A tojások kiváltása után az illetők egymást kegyelmezik, azaz magázzák még a gyerekek is és mátka-, vagy komaasszony megszólítás járja még akkor is, ha asszonykorukban nem is keresztelnének egymásnak gyermeket. A legények a komálásnak már nem tulajdonítanak akkora fontosságot, mint a leányok. Az ily módon létrejött komaság neve: tikmony-, vagy tojáskoma. Somogyban, így Karádon a leányok ünnepi ruhába öltözve keresik föl azokat, akikkel komálni akarnak. Szép fehér tányérra tesznek egy palack bort, köréje egy-két hímestojást és perecet. A leány azután fehér kendővel letakarja és úgy viszi el kiszemelt komaasszonyának. Ilyenkor különböző mondókák kíséretében átnyújtják a tálat és összecsókolóznak. A napnak Ormánságban mátkázóvasárnap a neve. Valamikor még a századforduló táján a nagylány vitte legkedvesebb lánypajtásának, leendő komaasszonyának az életreszóló mátkaság jegyét, a szép tarka keszkenyővel letakart mátkatálat. Kicsiny fanyélen keresztben álló gyufavastag bádogcső végébe ecsetformán selyemfonalat húztak. Ez volt a tojáshímező gica. Ezzel hímezték azokat a tojásokat, amelyek a komatálból kikandikáltak. Maga a lány festette őket: Karján többszörösen körültekert, cafrangos szélű, szödött pánk, sült-főtt perec. Ez is a Lány készítése volt. Bement a lány a házba, megcsókolta a leendő mátkáját és átadta neki a mátkatálat. Ha a lány a mátkaságot elfogadta, akkor visszacsókolta, elvette a tálat és megköszönte. A következő évben már ő is viszonozta a tálküldést. Előfordult azonban, hogy akkorra már komatál lett belőle. A mátkázás megbecsülése volt az egész háznak. Sírig tartott és kedves volt hallani, amikor öregasszonyok is mátkámozták egymást. A halott asszonyt mátkája nyújtóztatta ki. Mint mondogatta ilyenkor: együtt estűdtünk, együtt vëradtunk, vagyis este, reggel együtt voltunk valamikor. Drávaszentesen a napnak komica, kumica a neve: Vásárosdombó új, farsangi menyecskéi fehérvasárnap menyasszonyi ruhájukban szoktak a misére menni, a koszorút és fátyolt azonban már nem teszik föl. Somlóvásárhely leányai fehérvasárnap litánia után meg szokták kerülni a falut, miközben erre az alkalomra szóló nótát daloltak: Járj, járj zöld ág… Ez nyilván a húsvéti határjárás hagyományának sajátos helyi megnyilatkozása: szüzek hárítják el a gonosz ártalmat a faluról. Gyöngyös városában a mátkatál küldéséből az eredeti indíték már teljesen kiveszett, jellege szerint házassági puhatolódzássá lett és pünkösd napjára került át. Múlt századvégi följegyzés szerint a lányok kedvesüktől, a legények viszont a lányoktól szoktak mátkatálat kapni. A legény lányt, a lány pedig legényt kér föl rokonai közül. Ennek a kezébe ad egy palack bort, amelynek nyakán cérnára fűzött orgonakoszorú van. Egy porcelán tányérban pedig pattogatott kukorica, cukor, pirostojás, mézeskalács, dió és más olyan csemegék vannak, amelyek ékesítik a tányért. Egy fehér kendőbe kalács van belekötve. A palackkal, tányérral és kendővel az illető rokon odamegy, ahova küldik. Ha elfogadják a mátkatálat, ez azt jelenti, hogy a küldő vonzalma szíves viszonzásra talál, amit azzal is kifejezésre juttatnak, hogy most már a maga mátkatálát küldi cserébe. Az el nem fogadás tehát visszautasítást jelent és mátkatálat másnak viszik. Hasonló szokás a múlt század derekán Eger városában is pünkösdkor virágzott. A mátkálásra a barkó Szentsimon öregjei is emlékeznek. Az összemátkásodó lányok ezentúl halálukig magázták és így szólították egymást: Mari mátkám, mátkámasszony. A szokás még föltétlenül középkori liturgikus hagyományainkban gyökerezik, hiszen megőrzött régiségként az elszigetelődött moldvai csángók körében is él. Itt mátkaváltó vasárnap a neve: „húsvét után egy hétre volt a mátkaváltó vasárnap. Akkor két leány összeállott, ki csak úgy akart mind – az volt a szokás – mátkát váltani. Akkor a két leány keresett egy keresztanyát magiknak. Akkor a keresztanya a két leánynak összefogta a keziket: ha ezen a világon voltunk barátok; virisórák (unokatestvérek), másik világon, meg ezen a világon es legyünk mátkások. Akkor a keresztanya elvágta a keziket, azt mondta: az Isten adjon szerencsét, szerencsés órában legyen!” Gajcsána moldvai magyar faluban a szokásnak a vésároskodás, összevésároskodás a neve. A szó nyilvánvalóan a román virisora, ver, verisoara átvétele. Két lány vagy két legény mátkázó vasárnapján két pirostojást fog. Közben ezt mondják: vére, vére; hótig vére, hótunk után testvér. Most csokkantanak. Amelyiké összetörik, azt a tojást közösen megeszik: Ezután unokatestvérnek tekintik egymást. A moldvai Bákó és Román vidékén tojást cserélve, leányok leányt, fiúk fiút választanak mátkának. Ezután a lányok mátka, a fiúk, legények pedig koma névvel illetik egymást. Ilyenkor „a leányok tesznek egy keresztanyát, a fiúk egy keresztapát. Egy idősebb lány vagy legény.” A két mátka, illetőleg koma ezután „jobb kezébe fogja a tojást, s a kicsid ujjikat összekapcsolják a jobb kezükhöz, a keresztanya pedig gyertyát gyújt, és bal kezébe fogja a gyertyát, jobb kezivel pedig alulról fölfelé elvágja, elválasztja kezeiket, s mondja: ezen a világon lejetek mátkások, s a másvilágon lejetek testvérek. Vaj komások, a fiúnak. Aztán többet nem es teggetik egymást; hanem kendezik.” Az erdélyi románoknál a mátkálásnak keresztbarátság (fratie de cruce) a neve és a húsvét utáni negyedik csütörtökön, Tódor napján ünneplik. A régi Alsófehér románjai körében két férfi kenyér és só fölött ezt az esküt mondja el: testvéred leszek halálig. Inkább válok meg a kenyértől és sótól, mind tőled. Ezzel a két férfi „keresztbarát” lesz. Egymást frate, fertate megszólítással illetik. A Küküllő mentén a lányok hasonlóképpen kötnek szövetséget. Nevük surata, vagy ver, verisoara. Csak egy személlyel lehet ilyen barátságot kötni. Házasság után már szövetség nem születhet. A kapcsolatnak csak a halál vet véget. Mikor az egyiket temetik, a másik hajadonfővel tartozik a koporsót kísérni. Amíg él, így emlegeti: volt egy kereszttestvérem, de nem volt szerencsém hozzá. A keresztbarátok gyermekei között házasság nem jöhetett létre. Mindig jó egyetértésben éltek, nem civakodtak, egymás titkait el nem árulták, jóban-rosszban összetartottak, szinte két lélek egy testben. A hagyomány a muraközi vendek körében is él. A legények szövetkezését bratinstvo, a lányokét sestrinje néven emlegetik. Fehérvasárnap a legények, lányok valamelyik házba összejönnek. Hideg ételt, tojást, bort hoznak magukkal. Esznek, majd tojást cserélnek egymással. Megfogadják, hogy egymást mindig szeretni és magázni (postuvati) fogják. Agnus Dei, vagy röviden agnus névvel illetik azokat a viaszképeket, amelyeket régebben a pápa fehérvasárnap a Santa Croce in Gerusalemme templomában a húsvéti gyertya maradványaiból szentelt. Alakjuk hosszúkás, egyik felükön könyvön fekvő bárány keresztes lobogóval. Feliratuk: Ecce Agnus Dei, qui tollit peccata mundi. Alul a pápa neve, uralkodásának éve és a folyó év. A másik felükön valamelyik szent, rendszerint Lőrinc és Damasus képe. Az Agnus Dei szentelménynek számít. Eredeti célzata szerint pogány szokást helyettesít, illetőleg nemesít meg. A pogány rómaiak ugyanis illetlen képekkel jelölt érmeket akasztottak gyermekeik nyakára a megigézések ellen. Az Agnus Dei viselőjét a megváltás titkaira, a húsvéti Bárányra emlékezteti, továbbá megóvja a kísértésektől, a lélek különböző ártalmaitól, a vihar, villámlás, jégeső, tűzvész, járvány, árvíz csapásaitól. A nehézkeseket megkíméli a szerencsétlen szüléstől, minden híveket pedig a hirtelen haláltól. Az Agnus Dei hazánkban sem volt valamikor ismeretlen. Így megemlékeznek róla a pannonhalmi főapátság régi leltárai. Amikor Alamizsnás Szent János ereklyéit a pozsonyi káptalannak átadták (1530), leltárt is készítettek. Ebben olvasható: In vna pixide sunt agnus Dei. Item In vna catula lignea continetur similiter Agnus Dei. A XVI. század végén a váradi jezsuita misszió ördögűzésre használta. Ugyanebben az időben Fenes faluban egy gazdának kigyulladt a háza és már hatalmas lángok nyaldosták. Az ott működő jezsuita atya tanácsára a gazda ilyen Agnus Dei-t tartott a lángok fölé, és a tűz egyszeriben kialudt. A protestáns Magyari István természetesen már rosszallóan szól róla: illyen emberi szerzés ez, hogy bizonyos napokon az pápa olajjal elegyített fehér viaszból valami apró bárányképeket csinál. Azokat Istennek bárányának nevezi, az Szent János ellen, ki az Krisztust mondja annak lenni. És azokról az képekről azt tanítja a pápa, hogy ha ki nyakában viseli, tehát szintén úgy elmossa bűnét, mint az Úr Krisztus vére. Hogy az villámlást elűzi, gyermekszülőket megtart, és tűztől, víztől megoltalmaz. Melynél mi lehet ég alatt nagyobb káromlás? Apor Péter írja, hogy a kolozsvári jezsuita kollégium deákjai húshagyói vendégeskedés alkalmával olvasót, szentképet, Agnus Dei-t kaptak a páterektől ajándékba. A pécsi jezsuita misszió hatására a XVIII. században elterjedt az Agnus Dei nyakéremként való viselése egész Baranyában. Még manapság is láttunk belőlük a rozsnyai székesegyház, váci franciskánus templom, továbbá Péliföldszentkereszt búcsújáró kápolnájának oltárain. Kultikus célzatukról azonban már a papság sem tud: egyszerűen dísznek tekintik. Középkori okleveleinkben föltűnik a fehérhétfő is, vagyis a fehérvasárnapot követő hétfő. Sokfelé fehérvasárnap a gyermekek első szentáldozásának ünnepe. Hagyományvilága kevéssé ismeretes. Szil rábaközi faluban az elsőáldozókkal szüleik, keresztszüleik is együtt áldoznak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése