Népi hiedelmek LII.

Népi hiedelmek

LII.

Húsvéthétfő

Húsvét másnapja, egyes vidékeken vízbevetőhétfő, másként húsvét másnapja már a profán emberi örömnek, elsősorban a fiatalságnak ünnepe. A világias jellegű öntözés, locsolkodás bemutatása voltaképpen kívülesik könyvünk magunkszabta keretein, így csak röviden, egy-két adalékkal utalunk rá. Archaikusabb jellegű tájainkról idézünk, ahol a szilaj szokást még a közösség paraszti formakészsége szabályozta. Az erdélyi Nyárád mentén a múlt század végén minden valamirevaló székely legény kötelességének tartotta, hogy húsvét napjára virradóra kedvesének kapujára vagy más feltűnő helyre szép fenyőágat tűzzön. Ha a falunak nem volt fenyvese, elmentek érte a negyedik, ötödik határba is. Ha pénzért vagy szép szóért nem kaphatták meg, ellopták. Két-három fenyőágat szépen összekötöttek, és papírszalagokkal, tojásokkal díszítették föl. A legjobb táncosoknak vőfély volt a neve, az ő feladatuk volt húsvéthétfőn a hajnalozás.emmausjárás a határjárásnak egyik, régebben bizonyára a liturgiába is beleépült változata, amely az aznapi emmausi tanítványokról (Lukács 24, 13-35) szóló evangéliumból is merített indítást. Ez is a húsvéti szent örömnek túláradó, de már elvilágiasodott megnyilatkozása, szinte áldomása. Sajnos, az Emmaus-ünneplés középkori hagyományairól nincsenek hazai följegyzéseink. Ismerve azonban az egykorú középkori európai gyakorlatot és népi fejleményeit (Németország, Lengyelország), nekünk is kellett hasonló szokásrendünknek lennie. Mindenesetre föltűnő, hogy egyik szepességi falunak, Arnótfalvának (Arnutovce) Emaus a német neve. Ez föltétlenül a kultusz egykori hazai virágzásáról tanúskodik. Világos, hogy a Schwäbische Türkei, azaz Baranya, Tolna, illetőleg Veszprém német faluiban (Bóly, Véménd, Babarc, Erdősmárok, Máriakéménd, Feked, Villány) élő Emmaus a régi hazából hozott hagyomány, és nem folytatása a föltételezhető hajdani magyar Emmaus-kultusznak. E faluk apraja-nagyja, öregje, fiatalja húsvét másnapján délután, de olykor már nagymise után is, amelyet Bólyban most a Kálvárián mutat be a pap, szentelt ételekkel és egyéb finomságokkal megrakodva fölkerekedik, és kimegy a faluszéli borospincékbe, ahol reggelig tartó mulatságot csap. Mindenki örül, ha még vendéget, akár idegent is kaphat. Akinek nincs pincéje, azt a szomszéd hívja meg. A lányok, legények kint a szabadban labdáznak, hancúroznak, az öregek pedig bent a pincében borozgatnak. Esti lakoma után körültáncolják a pincét és megkezdődik a táncmulatság, amely hajnalig tart. Német szomszédjai példájára máig hasonlóan ünnepel Mohács sokác népe is. A budai hegyek német faluiban is él még az emmausjárásra (Emmausgehen) való emlékezés. Így nevezik Budakeszin azt a szokást, amikor húsvéthétfőn részben helybeliek, részben szomszédos faluk rokonsága kölcsönösen meglátogatják egymást: Emmausba mennek. Leányvárott a jámborabb hívek korán reggel napkölte előtt szoktak kimenni a szabadba (Emmausgehen) és az olvasót imádkozzák. Imádkozva mennek a szomszéd falukba Pula asszonyai is. Minden házba, ahol fenyőágat találtak, bementek a legények, és a lányokat derekasan megöntözték. Azt mondogatták, hogy ez azért történt, hogy a ház virágszála el ne hervadjon. Az öntözés kétségtelenül a tavaszi lustratio egyik erotikus célzatú változata, amelynek eredete még nem egészen tisztázott. Mindenesetre keresztény hagyományok is szövődnek bele, hiszen hajdan a vízbemerítéssel, leöntéssel történő keresztelés húsvét táján volt. Amikor az egyház már az esztendő bármelyik napján keresztelt, az ősi gyakorlatot a nép tartotta fönn, alkalmazván a maga sajátos szemlélete és igényei szerint. A húsvét hétfőjén felbukkanó

Egyelőre kevés laikus magyar hagyományt tudunk idézni. Öreg vásárosmiskeiek, amikor húsvéthétfőn kimennek a szőlőhegyre, ezt mondogatják: kimegyünk Emmausra! Az evangéliumi történetre már nem gondolnak. Így Bozsok népe is. Szil rábaközi faluból is mennek Emmausba: a szomszédos községekben rokonokat, ismerősöket látogatnak, egyúttal a fiataloknak alkalmat adnak az ismerkedésre. Somogyszobi hagyomány a húsvéti rét: a fiatalság délután kiment az uradalmi rétre labdázni. Ott volt különben az egész falu. A leányvári hagyományt már láttuk. A budaörsi Legények húsvéthétfőn kora hajnalban, már három óra tájban kilovagoltak a rétre, és a harmatos füvön megjáratták a lovaikat. Ilyenkor a falu gulyásának és kanászának is ki kellett hajtania a fűre a jószágokat. A hegyen lakók a bár előtti füves térségre, vagy a pincék zöldellő tetejére hajtották ki malacaikat és kecskéiket. Az Emmausreiten Bonorri Jenő szerint még Piliscsabán, Budakalászon, Békásmegyeren, Ürömön, Solymáron, Budafokon, Torbágyon, Etyeken is élt. A székesfehérvári Csutora-temető kápolnájának Emmaus a titulusa, amely talán még régebbi liturgikus hagyomány fejleménye. A kápolnát a helybeli születésű Kálmán János felsővárosi plébános emeltette (1862). A hívek egészen áldozócsütörtökig minden vasárnap, kora hajnalban a Szentháromság-szobor körül szoktak gyülekezni. Innen a dicsőséges olvasót imádkozva, vonulnak a kápolnához. Megérkezve, a Feltámadt Krisztus e napon éneklésébe fognak, majd egész reggelig énekelnek, imádkoznak. A hagyománynak napjainkig élő egyházias maradványa, hogy hittudományi főiskoláinkon, így Kalocsán, Szegeden a szép, de fárasztó nagyheti, ünnepi liturgikus szolgálat után húsvét keddjén a kispapok, tehát a leendő tanítványok szabadnapot kapnak és kirándulnak, Emmausba mennek. Hallottuk azt is, hogy a Collegium Germanico-Hungaricum végzett papnövendékeit valamikor éppen Emmaus ünnepén eresztették vissza hazájukba. A szokásnak előttünk ismert legrégibb említése Kiss Ferenc győrvári plébánosnak a vasvári dominikánusokat invitáló levele (1741): régi dicséretes szokás szerént Emmaus itt vagyon számotokra és én – amint tudástok van róla – szívesen töröm meg nektek az utolsó kenyeremet is. Sajátos soproni barokk hagyomány volt, hogy húsvét másnapján a franciskánusok és jezsuiták a korai mise után együttesen mentek növendékeikkel és a hívekkel Bánfalvára és az ünnepi istentiszteletet ott tartották meg. Sümegen a XVIII. század derekán elevenítette föl Dadányi Bíró Márton püspök az Emmaus-hagyományt. Mint Darnay Kálmán emlékezik, Somoskert nevezetű gyümölcsösében látta vendégül Emmausra, egy kis testi jóra a híveit. „A hevenyészett sátor alatt a nemesurak, táblabírák együtt szórakoztak a pázsiton tanyázó jobbágyokkal.” A szokás később is élt, de a püspök halála (1762) után az ökörsütés már elmaradt, és így lacikonyhások látták vendégül a népet, komédiások is voltak. A sümegiek ma már a hírére sem emlékeznek. Szintén a barokk időkből örökítette meg Dugonics András a budai, tavaszi népünneppé vált hagyományt: „A Magyaroknak ama játékos beszédgyekről is híres szent Gellér högye, hogy itt a boszorkányok gyülekezetet tartanak minden éjszaka. Híres mostanában arról is, hogy minden esztendőben, húsvétnak második napján délután Pestnek és Budának lakosi temérdek nagy csoporttal fel szoktak menni, amint ők szokták mondani: Emausra. Pattogatják a puskaport, elnézik a világot, kibeszéllik magokat, esznek-isznak, ha van mit, végtére haza széllyelednek.” A múlt század közepén még virágjában volt az a kecskeméti szokás, hogy a nép húsvét másnapján a város szélén álló Mária-kápolnához vonult ki, ahol mulatsággal, vendégeskedéssel, játékkal, lóversennyel töltötte el az időt. A hagyományban különösen a lófuttatást tartjuk jelentősnek. Ez ugyanis bizonysága, hogy a lovon való húsvéti határkerülés a magyar népnél is járta. Ennek már csak külföldi, illetőleg hazai, de nem magyar párhuzamait ismerjük. Emmaus hazai ikonográfiájához egyelőre csak kevés emléket tudunk említeni. Ilyen a soproni bencés, továbbá az egervári, nagybörzsönyi, vámosmikolai templom tabernákulum ajtaja, Tolna szószékének domborműve, a bágyogi templom barokk sekrestyeszekrényének Emmaus-faragása. Ilyen továbbá az a szintén barokk táblakép, amely Gyöngyöspata templomának sekrestyéjében függ, és nyilvánvalóan e jeles szőlővidék föltételezhető régi Emmaus-kultuszának hírmondója. A feltámadt Jézus a két emmausi tanítvány között ülve a kenyérre és borra mutat. A hazai Emmaus-ünnepnek tudomásunk szerint egyedülálló, céhlakozássá, meghitt polgári mulatsággá vált szegedi sarjadékát a múlt század derekán Varga János jegyezte föl.^* A komakulacs emlegetése a fehérvasárnap, vagyis az ország más vidékein máig élő mátkálóvasárnap képzetkörére utal. A komakulaccsal rendesen vőfélyviselt legények járnak házról házra vendéghívogató komolysággal, ha valamelyik tehetősebb gazdának eszébe jut, hogy jó barátait terített asztalához húsvétkeddre vagy a legelső vasárnapra, azaz fehérvasárnapra Emmaus-ba beinvitálja. Ez annyit jelent, hogy aki ivott belőle, az eljön Emmausba. Aki pedig nem ér rá, az ne igyék. A legény ujján vagy a botján rovással számolja, hány teríték legyen az asztalon. Az emmausi vendégek aztán bor és kalács mellett eldarvadoznak. Most tehát a legöregebb vendég köszönt tele pohárral, majd a gazda mondja el az éneket. A második szakasznál azonban a házigazdára szót mindig valamelyik vendége nevével helyettesíti. Az emmausi pohár, azaz a gazdára éneklés és áldomásivás valamennyi vendégnek kijár. Varga János még megjegyzi, hogy a szokás már az ő idejében is erősen hanyatlóban volt. Nem lehet vitás, hogy az ünnepnek helybeli, azóta elenyészett szász Emmaus-hagyományoktól ihletett és népszokássá színesedett sarjadéka élt és talán még máig is él Brassó bolgárszegi románjai között. Orbán Balázs így örökítette meg: „húsvét első napján a legények az egyházi hatóság felügyelete alatt elöljárókat (vatáf) választanak, akik amint a fiatalság minden mulatságait, a húsvéti népünnepeket is rendezik. Ez ily rendben folyt le: az alsótemplom előtti téren, az úgynevezett porondon az összesereglett nép előtt a legények eljárják a buzogánytáncot ily módon: előbb körbefogódzva táncolnak, rendre aztán mindenik beugrik a kör közepére s egy tíz-tizenkét fontos ónos buzogányt háromszor dob fel, úgy, hogy leestében elkaphassa. Aki elejti, amellett, hogy kinevetik és kigúnyolják, minden elejtésért pár krajcárt fizet a vatáfoknak. A buzogánytáncot aztán más, nőkkel közösen járt táncok követik. Ez az ünnep másodnapján ismétlődik. Húsvét harmadnapja reggelén a fiatalság többnyire lóháton cifrán felvirágozva, felaranypillézve, az aranypillés fenyőágakat vivő vatáfok vezetése alatt nagy néptömegtől kísérve, kivonul a Salamon köveihez. A vatáfok előre állást foglalnak a Puskaporos patak hídjánál, a felmenőktől vámot szedendők. Ebből és a buzogányejtés bírságából vendégelik a népet és fizetik a zenészeket. E napon a Salamon kövének magányos környéke a kisereglő nép ezreitől megnépesedik. A legények itt újból eljárják a buzogánytáncot. Azután nagy tüzek mellett a húsvéti bárányokat sütik. Esznek, isznak, mulatoznak estvefeléig, mikor a vatáfok a lovasokat sorakoztatva kezükben tartott fenyőágakkal ünnepélyes levonulást tartanak a Lópiac-kapuhoz. Onnan megfordulva lövöldözések és ujjongatások között a Szentlélek-kapu felé a porondra húzódnak. Itt szétoszlanak, hogy a zöld ágakat a vatáfok és a leányos házak kapujára föltűzzék.” A példaképül szolgáló hajdani szász hagyományt szintén Orbán Balázs ismerteti: „Húsvét másodnapján a fiatalság egybegyűlt a templom előtt. Itt egy gyümölcsökkel, cifra cafrangokkal, aranyos csecsebecsékkel fölépített fenyőágra arany pillével beraggatott fehér kakas köttetett föl. Ekkor ének- és zeneszóval kivonult a fiatalság a Szent Márton-hegyre és ott elénekelt egy alkalmi, Krisztus föltámadását tárgyazó éneket, melynek kezdő verse ez volt: Surrexit Christus hodie. Ezután föltűzték a fenyőfát a kakassal, s nyilakkal célba lőttek rá. Ki a kakas életét eloltó legszebb lövést tette, az volt a nap hőse, s az áldozat tanaival fölékítve díszmenettel vezették be az iskolába, hogy gyümölccsel vendégelje meg tanulótársait. Ezen ünnepély 1719-ben tiltatott be.” A kakas-ütés hajdani neve kukeslon. A hétfalusi és apácai (Apata) csángók, továbbá a szakadáti (Sacadate) szigetmagyarság húsvéthétfői; egyébként teljesen profánná vált kakasünnepére alkalmasabb összefüggésben Gál napján utalunk.

Húsvétvasárnapja I. rész

Népi hiedelmek

LII.

Húsvétvasárnap

I.

Húsvétvasárnaphoz ugyancsak sokszínű hagyományok kapcsolódtak tulajdonképpen egész országszerte, de mondhatjuk, hogy egész Közép-Európában. Tudjuk, hogy a népünktől támadás, feltámadás, Csíkménaságon kikerülés néven is emlegetett szentséges körmenetet ősi soron csak Közép-Európában ismerik. Húsvétvasárnap Krisztus feltámadásának az ünnepe. Dologtiltó nap, a szokásos vasárnapi munkatilalomnál is szigorúbb. Akárcsak más nagy ünnepen, ilyenkor nem főztek, a trágyát nem hordták ki az istállóból, nem söpörtek, varrni sem volt szabad. Aki Húsvétvasárnap a mezőn dolgozik, elveri termését a jég, aki befogja a jószágot, szerencsétlenség éri, tartották a régiek. Húsvét örömünnep, egyben a nagyböjt vége. Étkezési szokás szerint sonkát, tojást, tormát fogyasztottak még a nem katolikus hívők is. Az ételekből a családfő mindenkinek adott egy keveset, először a tormát kóstolták meg, emlékezve Krisztus szenvedéseire a keresztfán, utána a főtt tojást. A szentelt ételek maradékát sokféle módon használták fel: elégették, vagy a szentelt sonka csontját gyümölcsfára akasztották, hogy a fa sokat teremjen. A morzsákat a tyúkoknak adták, hogy jól tojjanak. A legismertebb húsvéti ételeknek mágikus-misztikus eredete van. Szinte áldozati jellegű étel a bárány, amelyet már az ószövetségi zsidók is fogyasztottak, Egyiptomból való menekülésük emlékére. Ezért Krisztust az Isten bárányának nevezik, hiszen az újszövetségi könyvek az ószövetségi szimbólumokra támaszkodnak. A tojás az élet újjászületésének a jelképe, a piros tojás színe pedig Jézus kiontott vérére emlékeztet. A sonka a paraszti élet rendje következtében vált húsvéti étellé, ugyanis nagyböjtben nem ehettek húst, így a füstölt húsok megmaradtak Húsvétig. A tormának gonoszűző erőt tulajdonítottak. A seprési tilalomnak a Tápió mentén azt a magyarázatot adták, hogy így elsepernék a locsolókat. Nem hajtott ki sem a csorda, sem a csürhe, és nem fogtak be állatot sem. Húsvétvasárnap is fontos szerepe volt a víznek. Különféle magyarázatokat fűztek hozzá: Bukovinában úgy tartották, aki hamarabb merít vizet, az lesz a szerencsés. Moldvában a napfelkelte előtt keresztútra öntött vizet hasznosnak tartották a jégeső és veszedelem ellen. Szokás volt ilyenkor piros tojást tenni a mosdóvízbe, és arról mosakodni, hogy az egész család egészséges legyen. Moldvai magyaroknál ezt a piros tojást mindenkinek a másik homlokához kellett ütni, hogy ne fájjék a feje. Húsvétvasárnap jellegzetes ételeket ettek és esznek ma is országszerte. A húsvéti sonkát, kalácsot, tojást, sőt még a bort is, amit a katolikus hívők szentelni visznek a templomba. Sonkát és kalácsot szenteltettek, amit a gazdaasszony vitt el kosárban, kendővel letakarva. A szentelés emléke azonban él, ma maguk szentelik. A Tápió mentén sonkát, tojást, kalácsot szenteltek. A húsvéti étrend: sonka, kocsonya, kalács, amihez bort és pálinkát ittak. Pándon töltött káposztát készítettek, újabban rántott húst esznek. A karácsonyi almához hasonlóan a palócoknál szokás volt, hogy egy-egy szentelt tojást ettek meg, vagy ahány családtag volt, annyi részre vágták, hogyha eltévednének, jusson eszükbe, kivel ették a húsvéti tojást. Sokfelé az volt a szokás, hogy a szentelésről futottak hazafelé, különféle magyarázattal, például Vásárosdombón az a család lesz első az aratásban, amelyik elsőnek ér haza, Lucskán az a lány, aki elsőnek ér haza, a munkában is első lesz A szentelt ételek maradékát legfeljebb tűzbe vethették. Többnyire azonban – akárcsak a karácsonyi morzsát – sokféle módon felhasználták. A bukovinai magyarok a hamujával szapultak. Az elégetett morzsának Lukácsházán (Vas m.) a következő magyarázatot adták: „Egyebek, akik a túlvilágon vannak, hogy azoknak is legyen egy kis morzsa belüle”. Volt, ahol a szentelt sonka csontját a gyümölcsfára akasztották, hogy sokat teremjen. A zempléni falvakban a szentelt kalács morzsáját a tyúkoknak adták, hogy sokat tojjanak. A szentelt sonka csontját pedig nagy viharban a tűzre vetették, hogy a villám ne csapjon a házba. A hajdúdorogi görög katolikusok a szentelt ételek maradékát elégették, vagy elásták a ház tövébe abban a hitben, hogy megvédi a házat a bajtól, villámcsapástól. „Van olyan hiedelem, amely szerint, ha pászkamorzsát elássák, vagy ha az véletlenül kerül a földbe, hét év múlva kikel, virág lesz belőle, tovább terjed, és minden évben virágzik. Ez a pászkamorzsavirág”. A tavasz behozatalát szimbolizáló húsvéti zöldágjárásra a Dunántúlról vannak példák. A Veszprém megyei Gyulakeszin szalagokkal feldíszített koronavirággal a lányok a templom elől indultak. Az első két lány kaput tartott a többinek, hogy átbújhassanak. Az éneket addig ismételték, míg a falun végigértek. A zöld ág húsvétkor a májusfához hasonló szerepet kapott a székelyföldi falvakban. Múlt századi leírásban olvashatjuk, hogy az udvarló legény „tudniillik már húsvét hetében fenyőágat szokott szerezni, azt színes szalagokkal, czifra papírosokkal, piros tojással feldíszíteni s választottjainak kaputetejére felhelyezni. Amely leánynak húsvét reggelén nincs virága vagy azt jelenti, hogy rossz magaviseletű, vagy hogy szeretője nincs, mi egyaránt lealázza. Ünnep másodnapján korán a virágtevő legények szeretőiket meglátogatják, leöntik, s váltság fejében piros tojást és más emléket kapnak, mit harmadnap a leányok viszonoznak, s váltságul szintúgy piros tojást és szerelmi zálogot vesznek”. Húsvétvasárnapra virradóra történt a határjárás. E szokásnak egyházi külsőségei voltak, de célja a tavaszi vetések mágikus védelme volt és az, hogy a közösség fiatalabb tagjait megismertessék a határjelekkel. A múlt századi szokásgyűjtemény a húsvéti határjárás két változatát írja le, a zalaegerszegit és a pontosabb helyhez nem kötött székelyföldit. A zalaegerszegihez mondai hagyomány is fűződött. A nagykanizsai török basa csapatának megfutamítása emlékére tartották. Nagyszombat éjjel egyházi külsőségek között ment végbe a határjárás. „Útjuk ének s ima közt halad. Itt a határjáró ujonczok szigorú vizsgálat alá vétetnek, s ha kisül, hogy most először léptek e határvédelmi századba, a határdombra nyújtóztatva 6–12 pálczaütéssel illettetnek”. Mint a további leírásból megtudjuk, a határjárást puskalövések, dobpergés, sípszó kísérte. A gonoszűző zajcsapás természetes velejárója ennek az ősi szokásnak is. A határjárók a tavasz zsenge hajtásaival, főleg puspángággal borítva érkeztek vissza. Ebben a mozzanatban a tavasz jelképes behozatalát láthatjuk. A székelyföldi leírás szerint indulás előtt tisztségviselőket választottak. Itt pálcaütéssel büntetik a megújított határhalmokon a rendetlenkedőket, későn érkezőket. Az útjukba eső mezei forrásokat kitakarítják. Hajnalig tartott a határjárás. A határjárók imádsága jól mutatja, hogy milyen célja is volt ennek a szokásnak. Többek között a következőket mondták: „távoztass el mezeinkről jégesőt, sáskát, árvízeket, falunktól a tüzet, idegeneket; adj bő termő esztendőt s békességet!”. A Maros-Torda megyei Szentgericén, akik részt vettek a határjárásban, ismét összegyűlnek a húsvéti didergésre. Ez megszégyenítő, figyelmeztető szokás volt. Megesett lánynak bölcsőt, tolvajnak börtönt, hanyag papnak keresztelnivalót, részeges kántornak pálinkát ajánlottak. A házaktól tojást gyűjtöttek. A feltámadás liturgiájának középkori jellegzetessége volt, hogy Egerben nagyszombat délután a főpásztor vezetésével zászlós, fáklyás processzió indult a szentsírhoz, amelyet a püspök nagypénteken lepecsételt. Most a pecsétet megtörte, majd megnyitotta a sírt. A Szentséget e szavakkal vette ki: Surrexit de sepulchro, alleluia, qui pro nobis pependit, alleluia, vagyis feltámadt a sírjából, aki érettünk a keresztfán függött. Népéleti sarjadékairól sajnos, megfigyelések és följegyzések híján keveset tudunk. Jászladány, továbbá Tápé asszonyai, még a legidősebbek is, a feltámadt Krisztus tiszteletére tiszta fehér ruhában, a bélapátfalviak fehér kendőben vesznek részt a körmeneten. A vásárosmiskei lányok még századunk első évtizedeiben is a körmeneten fehér szalaggal kötötték át derekukat, hajukat pedig kieresztették. A kalocsai lányoknak viszont bekötött fejjel illett megjelenniök. Öreg kiszomboriak tisztára szokták a lábukat mosni, és úgy mennek el a szertartásra. Mint mondogatták, csak így lehet majd az üdvösségre eljutniuk. Sándorfalva népe szerint annál több gyümölcs terem, minél többen jutnak el a család tagjai közül a feltámadásra. A szentsírnál végzett szertartás után meginduló menet élén a feltámadt Krisztus szobrát viszi egy érdemesebb férfi, Miskén az, aki a passióban Jézust énekelte. Mezőkövesden régebben maga a bíró, mellette a hites, vagyis falusi esküdt, a húsvéti gyertyával. A bíró vitte egészen a legújabb időkig a szobrot Bácsalmás, Bácsszentgyörgy, Borota, Dávod, Gara, Hercegszántó, Jánoshalma, Kecel, Madaras, Nagyborocska, Rém bácskai falukban. Szil rábaközi helységben a céhmester, vagyis a harangozó, Hosszúhetényben a kisbíró, Szarvaskőn a templombíró, Nagybörzsönyben a legénybíró (Burschenrichter). A jánoshalmi, keceli, mélykúti; miskei, nagybaracskai, sükösdi körmenetben az égő húsvéti gyertyát is meghordozzák. A szobornak Győrött, Kisalföldön (Szil), Halimbán, továbbá Székesfehérvárott alleluja, Baja környékén feltámadás, Ajkarendek, Lippó németjeinek ajkán Fleischmännlein, Hímesházán, Magyarpolányban Ostermännlein, Németbólyban Osterlämmchen, Abaligeten, Nagynyárádon Auferstehung a neve. A liturgikus előírás szerint körmenet után a főoltárra kerül, és ottmarad egészen áldozócsütörtökig. Jánoshida szobra egyik lábával koponyán áll, így is jelképezvén a halálon nyert győzedelmet. A baldachint az Ipoly mentén, továbbá Magyarpolányban házasulandó legények viszik. Mindkét oldalán keresztszülők: komák, komaasszonyok, legény- és lánycimborák. Ez mintha a mátkálás egyik helyi mozzanata lenne. A menet élén két újházas ember kezében a lobogó. Ezzel szemben Bátán a baldachint azok a férfiak viszik, akik egyházközség elöljáróságának a tagjai. A moldvai Lészped csángó faluban az a szokás, hogy a szertartásról hazaérkezve, a családtagok az ünnepi asztalhoz ülnek, és így szólnak egymáshoz: Feltámadt Krisztus! Felelt: Higgyünk valóban. Így van ez görögkatolikusainknál is. A szokás nyilvánvalóan a keleti egyház hatása. Az északi csángók nagyszombat estéjét, azaz az ünnep vigíliáját húsvét szenvedje néven emlegetik. Ismeretes, hogy körmenet közben a négy világtáj irányában szentségi áldásban szokták részesíteni a körmenet mély csöndben térdeplő résztvevőit. Szeged-Alsóváros népe azonban áldás közben ezeket mondja: Jézus, Jézus, Jézus, Mária, Mária, Mária! Ezt mind a négy áldáskor elnyújtott, panaszos, éneklő hangon megismétlik. A szokás eredete a helyi monda szerint még a török időkbe nyúlik vissza. Nyilvánvaló azonban, hogy ez az invokáció a még szóbakerülő húsvéti határkerülés csökevényes maradványa. A feltámadási körmenet idején történt díszlövésekről is van emlékezés, illetőleg följegyzés. Így Alsósáp nógrádi falu számadásai között (1845) olvassuk: az Isten ditsőségére Húsvéti Ünnepeken puskapor vevődvén 2 Ft 45 kr.^* Eredeti gonoszűző célzatuk kétségtelen. A szokást a határjárás hagyományai őrzik. A szabadságharc idején a bácskai Boldogasszonyfalva (Gospodince) ostrománál a szegedi honvédzászlóalj azt kívánta, hogy a támadásban a legelső legyen. Úgy is történt. Nagyszombat napja volt (1849), és a rohamra induló csapatban felhangzott az ének: Föltámadt Krisztus ez napon! Erre az egész zászlóalj alleluja-harsogás közben véres közelharccal be is vette Goszpodince sáncait. Nem lehetetlen, hogy ez a jelenet a középkori magyar vitézi szokásoknak kései fölvillanása. Laskai Ozsvát ugyanis a Gemma fidei-ben a következőket írja: amikor a jámbor magyar katonák csatába indulnak Krisztus keresztyének ellenségei, a török ellen, előbb önmaguk biztatására mondogatják: hálát adunk az Úristennek, hogy az igaz hitben vagyunk, és ezért harcolunk. Akár győzünk, akár meg halunk, megdicsőülünk. Kiáltsuk, tehát háromszor erősen a mi nagy királyunknak, Krisztusnak nevét. Azután egyesek magukat a Boldogságos Szűznek ajánlják, mások a szent királyoknak: Istvánnak és Lászlónak, némelyek megérintik testüket és ezt mondják: tudom, hogy az utolsó napon a földből feltámadok, és ebben a percben meglátom Megváltó Istenemet. Ez az én lelkem reménysége. A hazai szervita egyházakban (Budapest, Eger), sokáig nem lévén plébániatemplomok, nem volt ünnepélyes föltámadási körmenet. Helyette a rend liturgikus hagyományai szerint virágot szoktak szentelni, majd a Mennyek Királyné Asszonya-antifona eléneklése után a feltámadt Krisztus Anyjának szobrát koronázzák meg. A virágszentelményt a hívek hazavitték, hogy otthonukat a betegség, járvány, ördögi incselkedés elkerülje. Országszerte föllelhető archaikus néphagyomány húsvét napjára virradóra Jézus keresése, Agyagosszergényben istenkeresés, Kiskunmajsán Szentasszony követése, Battonyán szentsírkeresés, amely nyilvánvalóan a középkori liturgikus gyökérzetű ludas paschalis emlékezetét őrzi. Főleg Székelyföldön a határkerülés mozzanataival is keveredett. A húsvéti misztériumjátéknak négy hazai szövegváltozata is van, amelyet rendre Hartvik püspök Agendája (XI. század második fele), egy Grácban őrzött kódex (XII. század), a Pray-kódex (XIII. század legeleje) és a soproni illetőségű Golso-kódex (1363) őrzött meg. Bemutatásuk előtt azonban a liturgikus hátteret, szertartásokat kell röviden megismernünk. A Felső-Ipolyvidék magyar faluiban^* nagyszombat éjszakáján, éjfél előtt a templom bejáratánál szoktak gyülekezni a hívek. Ott van a falu apraja, nagyja. A szülők gyermekeiket is magukkal viszik. Igen fontosnak tartják, hogy ezen az ájtatosságon mindenki ott legyen. A távolmaradókat számontartják és megszólják, éppen úgy, mint azokat, akik húsvét előtt nem gyónnak, a nagyböjti stációkat nem járják. Az előimádkozó az előénekessel a templom ajtajához térdel és elkezdi a bevezető imádságot. Az előforduló imádságokban Jézus szenvedéséről, haláláról, föltámadásáról, a kenetvivő asszonyokról van szó. Könyörögnek azonkívül a bűnösök megtéréséért, mindenféle károk távolmaradásáért, jó termésért. Azután csendben fölfejlődik a körmenet. Énekelve mennek a legelső határkeresztig és onnan sorba minden kereszthez, ami a falu határában van. Mindegyiknél imádságot mondanak. A legtávolabbi és egyúttal a legutoljára hagyott keresztnél van elhelyezve a feltámadt Krisztus szobormása, amelyet valóságos diadalmenetben visznek vissza a templomba. Kigyúlnak a gyertyák, lobognak a napraforgószárból készített fáklyák. A körmenet a temetőbe kanyarodik be végül, itt mindenkinek akad kedves sírja, ahová letelepszik már csonkig égett gyertyájával. Hajnalodik, amikor abbahagyva az előimádkozó után mondott imádságokat, alvó gyermekeikkel hazatérnek. Litke palócai is keresik Jézust: egészen a virradatig ájtatoskodnak a templomban. Hajnali harangszóra énekelve végzik az Úrangyalát, majd hazafelé indulnak. Megmosakodnak a patakban, amely most öregek jámbor hite szerint aranyvízzé válik. A Jordánon átmenő Jézus változtatja át. Székelyudvarhely városában a Jézus keresésére régebben a céhek indultak, a zászlókat maguk a céhmesterek vitték. Ez a mozzanat régi hagyományt őrzött meg, mert a középkorban a liturgikus játékok rendezése sokszor a céhek föladata volt. A lovasmenet hajnalban a nyeregkápákban fegyverrel fölszerelve indul el Krisztus keresésére, akinek a szobrát elrejtették a búzában és ezt kell föltalálni. A büszke és boldog megtaláló hozza a szobrot a lovasok kíséretében, akiket Jézus katonái néven emlegetnek. A város szélén áll Jézus kápolnája, egykor híres búcsújáró hely, a menet itt üt tábort. Elküldik az előköszöntőket a városba jelenteni, hogy megtalálván Jézust, indulhat a processió eléje. Az előköszönők élükön a bíróval térnek vissza. Kis idő múlva a processió is jön, szent zsolozsmákat énekelve. A zászlókat Jézus szobra előtt meghajtják, Jézus katonái dísztüzet adnak, majd nagy lövöldözés közben megindul a menet a városba. A keresztek előtt meg-megállanak. A piacon sokat lövöldöznek a kálvinista templom felé. A templom elé vonulva még egyszer dísztüzet adnak, utána pedig szentmisét hallgatnak. A szokás a múlt század második felében Szegeden is virágzott. A Jézus keresése a Kálvárián az összes városrész részvételével történt. Részleteket sajnos, már nem sikerült fölkutatnunk. Tápén a Jézus keresésére éjjel két órakor gyűlnek össze a hívek a temetői kápolnában. Az énekes asszony könyörgést mond, hogy az ájtatosságot megkezdhessék és be is végezhessék. Utána a Szentháromság olvasóját imádkozzák és elindulnak a szent kereszttel a templom felé. A templom ajtaja ezúttal nem nyílik meg előttük, hanem ott az ajtó előtt eléneklik a Szent vagy Uram… kezdetű éneket, utána elmondják az Oltáriszentségről szóló litániát. Közben énekelnek is. A menet most a dicsőséges olvasót imádkozza és visszaindul a kápolna felé. A kápolna ajtajában a Föltámadt Krisztus e napon… kezdetű éneket éneklik. A szegedi szakrális tájhoz tartozó Csanádapácán nagyszombaton éjfélkor összegyűlnek a hívek a templomban és egy feszülettel elindulnak a temetőbe Jézus keresésére. Amíg mennek, ezt éneklik: Hol vagy én szerelmes Jézus Krisztusom?… Kinn a temetői keresztnél imádkoznak, majd megkerülik énekelve az egész falut. Ekkor az emberek fölkelnek ágyukból, kimennek és megcsókolják a szent keresztet. Amikor bejönnek a templomba, ezt éneklik: Föltámadt Krisztus ez napon alleluja… Végül a Jézus-keresők is megcsókolják a keresztet és hazamennek. A szokás a mi tudomásunk szerint ismeretes még a szintén szegedi gyökérzetű Algyőn, Sövényházán, Szőregen, Újkígyóson, Mindszenten, Padén. Előfordul természetesen az ország több helyén is, tudomásunk szerint Szakcs, Zalaszentbalázs, Kányavár, Csáford, Búcsúszentlászló, Vasboldogasszony, Csolnok, Esztergom, Nagybőzsöny, Horvátzsidány (Boga iskati), Vízkelet, Kiskunmajsa, Apátfalva, Jászladány, Dány, Tápiógyörgye, Gyöngyöspata, Nagykörű, Mezőkovácsháza községekben is, részletező adatokkal azonban alig rendelkezünk. Megjegyezzük még, hogy Csanádpalota hívei az ájtatosság végén a katekizmusi ének helyi változatát éneklik: egy az Isten, kettő Mózes kőtáblája, három a Szentháromság, négy a négy evangélista… Nyilván a középkori húsvéti fénymisztika elnépiesedett maradványa, a jézuskeresés sajátos helyi fejleménye, hogy egyes falukban, amelyeknek számát a gondos kutatás hihetőleg még gyarapítani tudná, a hívek virrasztva várják, hogyan kel föl az éjszaka sötét sírjából a nap, mintegy a lumen Christi jelképe és angyala, akinek tekintete olyan volt, mint a villám és ruhája, mint a hó (Máté 28,3). Hosszúhetény Baranyának egyik középkori gyökérzetű magyar szigete. A férfinép húsvét éjszakáján nyilvánvalóan sokkal gazdagabb, de föltétlenül szakrális jellegű régi hagyomány nyomán, talán még napjainkban is egyenként fölszállingózik a Zengő tetejére. Itt tüzet gyújtva, várják a napkeltét. Sajnos, a szokásról többet nem sikerült megtudnunk. Még csak annyit hallottunk, hogy egy falubeli fiatal pap ott fönt a hegyen, várakozás közben gyóntatott is. Muraköz vendjei körében még a múlt század derekán is élt a vazmenka, a horvát vazmenak „húsvéti tűz” m tájszólási változata. Nagyszombat éjszakáján Alsódomború (Donja Dubrava) fiatalsága, pásztornépe, a falu alsó és felső végén – hajdanában nyilván szentelt parázzsal – tüzet gyújtott. Húsvét napjára virradó hajnalban a legények folytonos ostorpattogtatás mellett, hajtották a tűzhöz a jószágot: marhát, disznót. Mindenki iparkodott, hogy első legyen. Kicsúfolák azokat, akik virradat után értek csak oda. A szokásnak másfelé is vannak horvát párhuzamai. Húsvét hajnalán az erdélyi evangélikus szász ifjúság – nyilván még megőrzött középkori hagyományként – ki szokott vonulnia magaslatokra, hogy a fölkelő napban a Húsvéti Bárányt megpillantsa. A kutatás jelen állapotában még nehéz volna megfelelni arra a kérdésre, hogy a XVII. és XVIII. században bevándorolt idegen ajkúakból települt faluink párhuzamos jelenségei autochton hozományuk-e, avagy részben már a magyar hazában, a magyar licenciátus jámborság hatására mutatkozó fejlemények. Hercegszántó idős sokác népe Jézus keresésére húsvét hajnalán, igen korán kimegy a temetőbe. Sem menet, sem jövet nem szabad beszélni, csak imádkozni, énekelni. Itt mindenki a maga hozzátartozóinak sírján gyertyát gyújt. Föltételezhető, hogy a láng valamikor a nagy szombati szentelt tűz, esetleg húsvéti gyertya fényéből származott. A német hagyományú Orfű faluban az asszonyok mindjárt éjfél után kimennek a temetőbe, ahol sírjaikat virágvasárnap szentelt barkával és somvirággal, Krisztus királyi dicsőségének tanujelével tűzdelik körül. Majd a temetői keresztnél összegyülekeznek: virrasztanak és imádkoznak a halottakért. Amint hajnalodik, feltámadási énekeket kezdenek énekelni. Csepel hajdani német jézuskeresőit a legények lóháton kísérték. Kimenet éjszakai sötétben még Jézus kínszenvedéséről énekeltek, amikor azonban a nap feljött, húsvéti énekekre zendítettek. Budaörsi hiedelem szerint a fölkelő nap is háromszor ugrik, sugárzik örömében. Megjelenik benne a Húsvéti Bárány is. Leányvár német népe húsvétvasárnap kora reggel szótlanul szokott a Kálváriára fölmenni, ahol mindenki a dicsőséges olvasót imádkozza magában. Ugyanekkor a legények szintén szó nélkül kilovagolnak a mezőre, hogy a húsvéti harmat (Ostertau) használjon nekik és lovaiknak. Ez nyilván a húsvéthétfői Emmaus-hagyományból került előre. A piliscsabaiak éppen így mennek a Kálváriára és ott a húsvéti harmatban a szent sebek tiszteletére öt Miatyánkot és Hiszekegyet végeznek. A pesthidegkútiak a kálváriai ájtatosság után letérdelnek, és a hajnali nap felé fordulva imádkoznak, végül a harmatban megmosdanak. Pomázon és Budakalászon az öregek már csak a kertjükbe mennek, és ott harmatos kézzel végigsimogatják az arcukat. Mint mondják: betegség és szeplő ellen. A solymáriak is harmatban mosakodnak e szent hajnalon. Pilisborosjenőn hajdanában mezítláb jártak a harmatos réten. Budafokon nagyszombat este vízzel telt mosdótálat szoktak állítani az udvarra. Húsvét reggel, a Kálváriáról hazaérkezve, e szavakkal mosdanak meg benne: ich wasche mir meine Krankbeit. Hímesháza németjei kora hajnalban szótlanul kimennek a mezőre, a harmatban megmossák a kezüket, miközben ezt mondják: ich wasche meine Hände im Ostertau. Was meine Hände das ganze Jahr bestreichen, soll alles beil und gesund werden. Ha a marha felfúvódik e szavakkal húzogatják meg: +++ Heut’ ist der beilige Ostertag, da wascb’ ich meine Hände im Tau, was meine Hände das ganze Jahr bestreichen, soll verblähen und verblasen, +++. Utána három Miatyánkot és egy Dicsőséget mondanak el Jézus feltámadásának emlékezetére. Hasonló Vókány hagyománya is. Itt, amikor kezüket a falu határában folyó vízbe mártják, ezt mondják: jetzt wasche icb meine Hände im beiligen Ostertau, was ich ansebe und anschau, soll alles verblau. A felfúvódott marhát itt is húzogatják és háromszor ismétlik: jetzt streich ich mit meiner rechten Hand, was icb anseb’ und anschau soll alles verblau. +. Kakasd jámborabb német népe húsvét hajnalán a Kálváriára megy imádkozni. A harmatban (Morgentau) megmosakszik, ez megvéd a bűntől, betegségtől. A vegyesajkú Szőkéd baranyai faluban húsvét hajnalán a legelői gémeskútbál szótlan vizet (Ostertauwasser) hoztak. Az ünnepi ebédet mind a horvát, mind a német asszonyok ezzel főzték meg. Hőgyész németjei a nagyszombati szenteltvízből a kútba is szoktak önteni. A húsvét hajnalán belőle merített víz az Ostertau. Ebből mindenki ivott, sőt az elhalt családtagok sírjára is hintettek belőle. A hagyomány évszázados erejére jellemző, hogy Aba református magyar népe húsvét hajnalán még pár nemzedékkel ezelőtt is kiment a maga temetőjébe, ahol a tiszteletes áldást mondott. Dunaszentmiklós német asszonynépe hajnali kakasszó előtt a határban némán keresi Jézust. Később a sekrestyés megnyitja előttük a templomajtót, hogy az üres sír előtt imádkozzanak. A szokásnak Ostertaubeten a neve. Az egyeki német asszonyok napkelte előtt a temetőbe mennek és halottjaik sírját szenteltvízzel meghintik. A régi ország több vidékén, főképpen a peremeken elszigetelődött szokásként máig él a húsvéti határkerülés. Hogy katolikusok is, erdélyi protestánsok is egyaránt ismerik, arra mutat, hogy a középkorban a szokás történelmi hazánkban általános lehetett. Ismeretes, hogy a középkorban tavasszal a jelesebb ünnepeken a földeken, a vetések között ereklyékkel, zászlóval, énekszóval körmeneteket tartottak, hogy a vetést mintegy bővebb termésre hozzák, a kártevőktől, gonoszlélektől megoltalmazzák. E hagyományból sarjadt a búzaszentelő és úrnapja liturgiája is. Az ünnepek ünnepén, húsvét hajnalán hírül vitték a földeknek is az Úr nagy győzelmét, a feltámadást, hogy a gonosz szellemeket, a természeti csapásokat, a föltámadt Krisztus hatalmával a határtól elrettentsék. A középkori hagyomány szívósságára vall, hogy a már félszázad óta reformátussá vált Szilágyságban, Szilágysomlyó városában – amint az 1615. évi gyulafehérvári országgyűlés panaszolja – a tiszttartó az elmúlt húsvétban keresztet adott ki Krasznára, és az odavalósiak az egyszerű kereszttel, pap nélküli processziót jártak a mezőn. A szentegyházba is be akarták vinni, azonban a prédikátor tiltakozott és még a cinterembe sem eresztette be őket a kereszttel. De azzal nem gondolván, a cinterembe bementek, és ott minden ceremóniákat perágáltak. Annak utána lövöldöztenek, és a prédikátort illetlen szókkal illették. Szintén a váradi egyházmegye területéről származó későbbi följegyzés (1665) szerint az mi romano-catholica religionkban régi, bévött szokás az volt, hogy mink az karácsonyi és húsvéti innepeknek éjszakáin hajnalig is miseszolgálatban foglaljuk magunkat, akkoron az ifjúság szokott lövöldözni: affelett az is régi, bévött törvényünk volt, hogy minden húsvét napján határt kerülénk, azaz processiót járánk. A múlt század derekán a határkerülés lefolyása a Székelyföldön ez volt: a legények és fiatal házasemberek vacsora után a cinteremben, azaz a templomot környező temetőben gyülekeztek, ahol megválasztották elöljáróikat. Ezek a főkirálybíró, dúlók, bírák, pap, énekvezető és mások. Utána zsoltárénekléssel megkerülték a templomot, majd az alkalmi pap imádságot rögtönzött ilyenformán: Úristen, áldd meg határunkat, szőlőhegyeinket, kertjeinket! Áldd meg falunkat, hajlékainkat! Áldd meg hazánkat, nemzetünket! Küldd el hozzánk az igazságot, a törvényt, adj jó elöljárókat! Távoztass el mezeinktől jégesőt, sáskát, árvizeket, falunktól a tüzet, idegeneket! Adj bő termő esztendőt és békességet! Úristen, halld meg imádságunkat! Az imádság után végigvonultak a falun. Menet közben folyton énekeltek és imádkoztak, azonkívül az útjukba eső mezei forrásokat kitakarították, és egy-egy rövid imádságot mondottak, hogy Isten bő forrással, jó ivóvízzel áldja meg őket. Ha az idő kedvezett, akkor a falu egész határát megkerülték. Ha nem, akkor csak a vetéskertet, a búzahatárt, és utána visszatértek a templomba. Itt az éneklést és imádságot megismételték, majd a pap áldása és a főkirálybíró intelmei között oszlottak szét. Ez utóbbi lelkükre kötötte, hogy a falu határait el ne felejtsék, egyben az elhányt vagy elfelejtett halmokat, határjeleket mindannyiszor megújítsák, és a község igazát mindenkor megoltalmazzák. Ekkor már hajnalodni kezdett. A legények fenyőágat törtek, színes szalaggal, cifra papirossal, hímes tojással feldíszítették és kedveseik kapujára tűzték föl. Húsvét másnapján aztán a virágtevő legények locsolkodni mentek. A fiatal házasok pedig dideregtek, azaz elmentek az ablakok alá, és ott fázósan bebocsájtást kértek. Közben eláldották a házbelieket minden jóval, ugyanakkor azonban tréfásan kibeszélték a falu népének, főképpen a fiatalságnak titkait. A didergők jutalomban részesültek. A Nyárád vidékén a múlt század végén húsvét szombatján este, amikor már napi munkájukat bevégezték, a falu fiatalsága, negyven-ötven legény összegyűlt a piacon határkerülésre. Itt maguk közül néhány elöljárót választottak, akik az egész menetet kormányozták. Útnak indultak. A faluból kivezető út végén elkezdték a zsoltáros énekeket: Tebenned bíztunk eleitől fogva… Vagy: Határt rendelt az Úristen… Egy-egy darab út után pihenőt tartottak, amikor felváltva a jobb szónokok hálaimádságot mondottak, amiért a határt és a falut eddig is megóvta Isten minden veszedelemtől, és egyúttal kérték, hogy áldja meg bő terméssel. Távoztasson el tőlük minden veszedelmet. Óvja meg tűztől, víztől, jégesőtől, rossz ember szándékától, a barmokat pedig a dögvésztől. A lakosságnak adjon erőt, egészséget a mutatkozó termés betakarítására. Ezeket az imádságokat valósággal kiabálták, hogy Isten mintegy meghallja, a gonoszokat pedig elriassza. Az út további folyamán még néhányszor tartottak pihenőt, amikor is énekeltek, és más-más határkerülő megismételte a föntebbi kéréseket. Amikor pedig a szomszéd falu határához értek, itt mindkét község határának jó terméséért, boldogulásáért kölcsönösen imádkoztak. Rendesen csak késő éjszaka tértek vissza. Vadasd (Vadas) marostordai faluban a múlt század végén a legények már nagypénteken összeverődtek, összejárták a határt, és minden forrást, csorgót, amit a téli viharok, őszi esőzések megrongáltak, helyrehoztak, kitisztítottak, hogy a következő mezei munkák idején a szomjúhozók ne szűkölködjenek soha friss italban. Maga a határjárás nagyszombatra esett. Alkonyatkor hangos kürtszövet, kurjongatással indult el néhány legény az egyik faluvégről végig az utcákon. Mind többen csatlakoztak hozzájuk, és a falu határában lévő vetéskert felé mentek. Itt pihenőt tartott a gyülekezet és hozzáláttak nyomban a szervezkedéshez. Választottak egymás közül egy írástudó alkalmi papot, aki a szokásos könyörgéseket olvasta fel az imádságos könyvből. Ez volt az első tekintély: szent és sérthetetlen, akárcsak a király. Azután választottak egy éneklő mestert, aki az éneklést vezesse, és a szövegeket előmondja. Egy ember lett az ítélőbíró, hogy igazságos megtorlásban részesüljenek a határjárás alatt netalán előforduló kisebb kihágások. A bírói ítélet végrehajtására megtettek egy izmos, jókötésű legényt. Ez volt a csapómester. Végül kiszemeltek egy kürtöst és négy felvigyázót, akik a rendről gondoskodtak. Két legényt előre küldöttek a vetéskert utolsó pontjára, hogy ott jó tűzzel várják a határjárókat, amikor azok feladatuk végeztével éjfél tájban odaérnek. Törvényeket is szereztek. Káromkodni tilos. Haragot, gyűlöletet egymás iránt erre az időre mindenkinek el kellett felejteni, és csak a szeretet hangján volt szabad egymáshoz szólani. Aki a másikat tegezve szólította, súlyos kihágást követett el. Az idősebb ember titulusa: bátyám uram, a fiatalé: öcsém uram. Menet közben nem lehetett duhajkodni, engedetlenkedni, léháskodni. Akit mégis a felügyelők elé kellett vinni, arra személyválogatás nélkül rávertek. Nagy későre indult el a menet égő lámpásokkal óriási lárma és zsivajgás közben a vetéskert körül. Az ájtatos zsoltárok dallamát kurjongatások, kürtölések szakították meg. Közben meg-megállottak több helyen és a választott pap után buzgón imádkozva kérték a vetéskertre Isten áldását. Később két suhancot előre küldöttek a hegytetőre, hogy a szomszéd falu birtokterületétől elválasztó határdombot megkeressék. Ez volt a legháládatlanabb hivatal, mert a két legényke a határdombra fektetve, okvetlenül kikapott. Ha megtalálták azért, hogy jövőre még inkább emlékeznének rá. Ha meg nem találták meg, akkor büntetésből olvasták az ítéletet rájuk. A tisztség elől megszökni nem volt tanácsos, mert aki ezt megtette, húsvét másodnapján a templom előtt istentisztelet után részesült verésben. A legmagasabb határhegyen meggyújtottak egy-egy jó nagy szalmazsúpot, hogy a szomszéd faluknak is hírt adjanak a határjárásról. Ha ilyenkor idegen határjárókkal találkoztak, letelepedtek egymással szemben, és együttesen énekeltek valamely húsvéti éneket, majd mindkét fél papja rendre egy-egy könyörgést végzett el. A végén pedig teljes erejükből felkiáltottak: adj Uram bort, búzát; bőséget, csöndességet a magyar hazában! A határjárás végeztével fölkeresték a két tűzgerjesztőt, akik kötelesek voltak a társaságot olyan tűzzel várni, amely még csupa eleven szénhalmaz láng és üszök nélkül. Ez is áldatlan hivatal volt, mert az odaérkezők addig mesterkedtek, amíg valami kis hibát nem találtak a tűzben, és át nem szolgáltatták őket a csapómesternek. Ez azonban már a szertartás tréfás része volt. Innen hazatértek a határjárók ismét a faluba, de most már csöndesen, hogy az alvókat ne zavarják. Végigjárták szép rendben a falut, és ahol lány vagy ifjú menyecske volt, fehér barkaágat tűztek a kapura. Ezzel illedelmesen azt akarták kipuhatolni, hogy húsvét másnapjára virradólag hol várják őket szívesen, ha öntözni mennek. Ez volt a hajnalozás. Ahol a kapuról reggelre levették az ágat, oda hajnalozók be nem tették volna a lábukat semmiért. Gyergyóban még századunk első évtizedeiben is a határjárás eleje az volt, hogy a feltámadási körmenet után a pap kihirdette: húsvét reggelén mise, áldozás, az eledelek megszentelése, majd ezt követőleg a határkerülés. Nyolc órakor harangoztak. A gyalogosok a templomkerítésben, azaz cinteremben, a lovasok pedig a piactéren gyülekeztek. Indulás előtt a lovasok vezetője megmagyarázta az út célját, amiért kivonultak a vetéshatárba: hálaadás a húsvéti lelki megújhodásért, a nagy természet újra ébredéséért, könyörgés Isten áldásáért. A lovasok jobbra, a gyalogosok pedig balra indultak, hogy kint a határban egy keresztnél találkozzanak. A faluban ezt énekelték: Feltámadt Krisztus ez napon. A falu végétől a dicsőséges olvasót imádkozták. Megérkeztek a szokott helyre, ahol a szomszéd községek: Szentmiklós, Alfalu, Csomafalva, Újfalu, Kilyénfalva, Tekerőpatak népe találkozott egymással. Ekkor közösen elénekelték a Mennynek királyné Asszonya antifónát. Ennek végeztével zászlók és lobogók lengetésével köszöntötték egymást a körben fölfejlődő gyalogosok és lovasok. A soros község vezetőembere az összeseregletteknek szívből boldog alleluját kívánt, és röviden elmondta a találkozás célját: köszönteni egymást a föltámadt Jézus nevében, bizonyságot tenni az egymáshoz való tartozandóságról, atyafiságos szeretetről, a községek közötti békességes egyetértésről, az ősöktől örökölt igaz katolikus hitről, a sok évszázados szokások hűséges megtartásáról, és hogy – támaszkodva az evangéliumi biztatásra: ahol ketten vagy hárman összejönnek az Úr nevében, ő is ott lesz közöttük – együtt imádkozzanak azért, hogy Isten a földnek bő gyümölcsét adja és megtartsa. Ezután e köszöntéssel: dicsértessék a mi mostan feltámadott Úr Jézus Krisztusunknak áldott szent neve, hangos szóval elmondja, órálja a régi imádságot.

Népi hiedelmek LI.

Népi hiedelmek

LI.

Nagyszombat

Ezen a napon napközben semmilyen szertartás nincs, a nagyszombati liturgia kifejezés téves. A katolikus időszámításban ősi zsidó alapokra hagyományozva szombat este a sötétedés után már vasárnap van, ezért a szombat esti misét vasárnap vigíliájának nevezik. Húsvét vigíliája az év legszebb, de legbonyolultabb szertartása. A pap az öt részből álló szertartást fehér öltözékben végzi. Nagyszombaton véget ér a 40 napos böjt, és újra megszólalnak a harangok. Legjelentősebb eseményei a nagyszombatnak a víz- illetve tűzszentelés. Katolikus templomokban a gyertyát a megszentelt tűz lángjáról gyújtják meg. Az új tűz gyújtása a remény szimbóluma is. Jellegzetes szokás még a feltámadási körmenet szombat estéjén. Húsvét vasárnapján a kereszténység legnagyobb ünnepét, Jézus feltámadását ünnepli. Ünneplése a VIII. század körül vált általánossá, bár már a III. századból vannak adatok, melyek húsvét vasárnap megünneplésére utalnak. Az újtűz nagyszombati kultuszát előmozdította a pogány szakralizmus hagyatéka is. A germánok isteneik tiszteletére tavaszi tüzet gyújtottak, hogy elégessék a tél, sötétség, pusztulás démonait, és így földjeiknek termékenységét biztosítsák. Bonifác, a németek apostola, ezt az ősi szokást a nagyszombati tűzszenteléssel, és annak egyházias értelmezésével helyettesítette. Az egyházi szimbolikában a kialvó, majd újra fellángoló tűz jelképezi Krisztust. Más magyarázat szerint a kovakő, amelyből tüzet csiholnak: Krisztus, a tűz pedig: a Szentlélek, amelynek útját, kiáradását a Megváltó előkészítette. A liturgikus gyakorlat ma is él: a gyertyát, a feltámadó Krisztus jelképét megszentelt tűz lángjánál gyújtják meg. Ez általában úgy történik, hogy a tavaly szentelt barkára tüzet csiholnak, és ennél gyújtják meg a gyertyákat, illetőleg az örökmécset. A templomi hagyománynak sajátos népi fejleményeként az istensegítsi asszonyok pimpóval, vagyis virágvasárnap szentelt ággal gyújtanak tüzet az elkészítendő húsvéti eledelek alá. Ezen a napon a reggeli mosdóvízbe sok helyütt piros tojást tettek, ennek egészségvarázsló szerepet tulajdonítottak. Női munkákat tiltó nap volt, nem szabadott seperni, főzni és mosni sem. Az állatokat sem fogták be ezen a napon. A húsvéti szertartásokhoz kapcsolódik az ételszentelés szokása. A sonkát, bárányt, tojást, kalácsot a templomban megszenteltették, ezután mágikus erőt tulajdonítottak neki. A morzsából vittek az állatoknak is, hogy jól szaporodjanak, egészségesek maradjanak. A sonka csontját a gyümölcsfára akasztották vagy a földekre vitték a jó termés reményében. Ősi néphagyomány, a Húsvét hajnalára virradó Jézus-keresés, amely szokás keveredik a határkerülés mozzanatával. Székelyföldön a búzába rejtett Krisztus-szobrot kellett megtalálni a keresőknek. Néhány vidéken éjjel vonultak ki a keresők, mert úgy hitték, majd amikor felkel a nap, abban megpillanthatják a húsvéti bárányt, Jézust. A Zöldágjárás szép szokása tipikus tavaszi, a természet megújhodását ünneplő énekes játék. A lányok kettes sorban állva, felemelt kezükből sátrat formálva, énekelve haladtak végig a falun (Bújj, bújj zöld ág...). Bizonyos vidékeken szokás a vasárnapi napfelkeltét valamely magaslaton nézni, hiszen a felkelő nap is a feltámadás szimbóluma. A tisztasággal volt kapcsolatos a féregűzés is, melynek nagyszombat volt az ideje. Jászdózsán nagyszombaton reggel, mikor először szólaltak meg a harangok, a gazdaasszony kiabált, miközben söpörte a ház falát: „Kígyók, békák távozzatok!”. Volt, ahol a fazekakat összeütögetve még nagyobb zajt csaptak, és a férgeket jelképező szemetet söpörték ki a kocsiútra. Gyerekjátékként is fennmaradt a nagyszombati féregűzés. Haranggal, csengővel a nyakukban szaladták körbe a házat: Csépán úgy vélték, hogy nagyszombaton a ház körülseprésével a boszorkányokat is elhajtják. A ma is gyakorolt és közismert húsvéti nagytakarítás többnyire meszeléssel, mázolással egészült ki. Így ír erről visszaemlékezésében Vankóné Dudás Juli Galgamácsáról: „A lányok mázolták, meszelték, tapasztgatták a falakat, a padot, mely az ablak alatt állt egész nagyhéten. Ez a padka földből volt, az ablak alatt, közvetlen a fal tövében”. Nagypéntekről nagyszombatra virradó éjszaka sokfelé ismert volt a más ünnepnaphoz kötődő házasságjósló szokás: A leány egész napi böjt után megmosdott, de nem törülközött meg, a törülközőt a párnája alá tette, az a legény, aki álmában letörli az arcát, úgy vélték, az lesz a jövendőbelije. Hajdan évenként egyszer, nagyszombaton szítottak új tüzet. A szentelt tűz maradványának különféle praktikákban nagy szerepet tulajdonítottak, például kivitték a szántóföldre, szőlőbe, hogy a termést ne érje jégverés, hogy a föld termékeny legyen. Máshol, így Göcsejben, továbbá Babarc, Elek, Rezi, Vásárosmiske, Kunsziget, Nagykörű faluban a harangozó, esetleg a ministráns gyerekek régebben összeszedték a temető korhadt fakeresztjeit. Ezeknek tüzét szentelték meg, és róluk gyújtották meg a gyertyát, örökmécsest. A gyerekek a csíptetővel kiemelt parazsat poharakba, ibrikekbe tették és siettek vele haza. A hamut jövő hamvazószerdára tették el. Említettük, hogy számos helyen a temetőből összehordott korhadt keresztfák tüzét szentelte meg a pap. Parazsából a hívek vittek haza és eltették. Az így keletkezett faszénből Szent György és István vértanú napján adtak a jószágnak. Mindezeknél gondoljunk arra, hogy valamikor a templom és temető (cinterem) egymás szomszédságában volt: a tűzszentelésnél, vagyis a lumen Christi fényénél a küzdő, szenvedő és diadalmas egyház találkozott egymással. Rábagyarmaton a falu gyerekei leszedték a ház gerendáin, faereszein képződött mohát, taplót. Ebből gerjesztették az újtüzet, majd a parazsát hazavitték. Megfüstölték vele a jószágokat, meg a méheseket is. A sajátos szokásnak szlovén párhuzamai is vannak. Nagykér (Milanovce) nyitrai magyar faluban a keresztelésnél, utolsókenet föladásánál használt és esztendő folyamán félretett vattát a nagyszombati tűzben, de még szentelés előtt szokás elégetni. A műveletnek júdáségetés a neve. A szentelt tüzet a pap, illetőleg diakónus a templom szentélyébe viszi, majd az előírt szertartások során meggyújtja a hatalmas gyertyát, amelyet áldozócsütörtökig minden ünnepi misén szintén meggyújtanak. Ezt a szokást Szent Bonaventúra kezdeményezte a franciskánus templomokban, majd (1607) a pápa az egész Egyházban előírta. Fényességénél ezután az Exultet éneklése következik. Egyelőre csak kevés néphagyományt ismerünk, amely a húsvéti gyertyához (cereus paschalis) fűződik. Aki a papnak először fizet reá, annak családja Csanytelek szegedi eredetű népe szerint szerencsés lesz, mert Krisztus gyertyája világít bele az életébe. A gyertyamaradványnak Krisztus öt sebét jelképező tömjénszeméből Gyöngyöspatán kérnek egy darabkát a harangozótól és cérnára fűzve sírós, szemmel megvert csecsemő nyakába akasztják. Lehetséges, hogy itt még a fehérvasárnap említendő Agnus Dei elfeledett kultuszának utóéletéről van szó. Szkhárosi Horvát András később idézendő gúnyversét nem számítva, csak a XVIII. század végéről (1792) jegyezte föl a hazánkban járó Seipp Kristóf, hogy Pestbudán nagyszombaton az emberek a templomok kapui előtt famáglyát gyújtanak meg. Amikor a fa már csaknem szénné égett, jön a pap kíséretével, és az izzó faszenet szenteltvízzel hinti meg, miközben elmormol néhány szót. Most a tűzre vizet öntenek és eloltják. A pap ezt a néma szenet is megáldja. Végül a nép a széndarabokat széthordja. Úgy tartja, hogy a villám nem üt az olyan házba, ahol ilyen faszenet őriznek. Az elcsodálkozó följegyzés egyúttal a felvilágosodás korának a szimbólumok iránti érzéketlenségét is jellemzi. A tűznek ez a Hazahordása ilyen vagy olyan formában hazánknak több vidékén még manapság is megtalálható. Kerekegyházán nagyszombaton addig nem akarják a tüzet meggyújtani, amíg a másik háznál nem füstöl a kémény. Már kora reggel járkálnak az utcán és nézegetik a kéményeket, hogy hol ég már a tűz. Ez a füstnézés azoknak az időknek elhomályosodott emléke, amikor a szentelt tüzet házról házra vitték, vagy esetleg az egyik szomszéd adott a másiknak belőle. Emlékeznek rá, hogy Sümegen a szentelt parázson rakták meg a tűzhelyen a nagyszombati új tüzet. Búcsúszentlászlón a gazdasszony az elszenesedett parazsat összetörte és a ház helyiségeinek, istállóinak négy sarkát fölhintette vele. Rezi már említett gyerekei csíptetővassal szedték a parazsat pohárba, ibrikbe, és sietve vitték édesanyjukhoz haza. Pápán edényekkel szoktak állani az asszonyok a tűzszentelés körül, hogy parazsat vihessenek haza. Szakcs tolnai faluban szintén ilyen parazsat vetve a tűzre, főzték meg a húsvéti eledeleket. Bakonyszentivánon a hamut is elviszik és kiszórják a földre, hogy jó termés legyen. Bársonyoson a szentelt tűz szenét kiviszik a szántóföldekre és szőlőkbe és ott elültetik, hogy a termést vagy szőlőt jégverés ne érje. Mások a föld négy árkába ássák le, hogy semerről se érje a földet veszedelem. Lázi faluban régebben szokás volt, hogy a szentelt tűz szenét elvitték haza, kivitték utána a szántóföldekre, hogy termékenyek legyenek. A szenet a libák itató edényébe is beleteszik, és erről itatják meg a jószágokat, hogy egészségesek legyenek. Vihar idején a szenet tűzbe teszik, hogy a villám elkerülje a házat. Székesfehérváron a barátok templomában osztogatták a szentelt parazsat azoknak, akik kérték. Akinek már nem jutott, a tűz helyén maradványokat koport, keresgélt. Égiháború idején tűzre, gyertyalángra vetettek belőle. Az esztergomi nép még századunk elején is lámpában vitte haza a szentelt lángot. Ezzel gyújtottak tüzet, amelyet nagycsütörtökön este oltottak el. A soproni Hegykő faluban régebben a szentelt tűz szenével otthon úgy gyújtottak be, hogy a virágvasárnapi barkát és a széndarabot keresztben tették egymás fölé. Napjainkban megszentelt parazsat és a szentelésből megmaradt tömjénszenet Gyertyaszentelőkor szentelt gyertyára teszik, és a házban gonoszűző célzattal körülhordozzák. Mohácson a sokac gyerekek a tűzszentelésre fazekakban, vödrökben vizet is vittek, hogy az áldás ezt is érje. Vittek haza szentelt parazsat is. A vele gerjesztett tűznél a hazahozott „szentelt” vízben főzték meg a sonkát, tojást. Vetettek bele egy-két szentelt barkaszemet is. Közbevetőleg említjük meg, hogy Nagyróna (Velké Rovné) szlovák asszonyai a nyilván hasonló eredetű vízben megfőtt sonka levével marhavész ellen teheneik száját és körmét szokták megmosni. Bátya katolikus délszláv asszonyai az elszenesedett parazsat a bölcsőbe tették magzatuk feje alá. Dusnokon a ház bejáratát, vagyis a konyhaajtót keresztezik meg vele, de a tűzre és a sonka levébe is vetnek belőle. Hercegszántó öreg sokácai a parazsat közé tették annak a tűznek, amelyet addig otthon már meggyújtottak. Volt olyan is, aki taplót gyújtott a szentelt tűznél, mert ennek parazsa hazavitel közben tartósabb volt. Hajós német faluban a gyerekek dróttal rúdra erősített fanyársakat szoktak a szentelt tűz lángja fölé tartani. Egy-egy fiúnál 8-10 nyárs is volt. Kissé meg is üszkösödtek. Hazafelé menet olyan házakba is betértek, ahol nem volt maguk fajta gyerek. A gazdasszonynak egy nyársat átnyújtottak. Tojást vagy pénzt kaptak érte ajándékba. A szentelt nyársat eltették és vihar idején tűzbe tartották villámcsapás ellen. Szaniszló német eredetű szatmári faluban hazulról hozott hosszú karókat szoktak máglyaszerűen a tűz fölé rakni, majd éppen tűzvész ellen házuk ereszébe szúrni. Így a budaőrsi és környékbeli, továbbá szigetcsépi németek is. Ők azonban égiháború idején is égetnek belőle. Nagymányok németjei a megpörkölődött karót tűzvész elhárítására a padlás szarufái közé dugják. Égiháború idején lehozzák és villámcsapás ellen a tűzhelyen meggyújtják. A babarci németek Judas, a kakasdiak pedig Jud néven emlegetik. A következőkből föltehető, hogy mindez eredetileg szőlőkaró lehetett. Pécsváradon csakugyan abból is hozzák. Kormával itt az istálló falára három keresztet vonnak, majd a padlásra viszik. Móron a szentelt karóból két szilánkot lehasítanak, és a szőlő két végébe szúrják. Aba hajdani magyar hagyománya szerint a tűzszentelésre szintén szőlőkarókat vittek. A lángokba tartották, majd otthon eltették. Ha haldokló volt a háznál, és készült a szentségek fölvételére, a házbeliek néhány szilánkot vágtak le belőle, és a tömjénező parázsra vetették. Várgesztes, Vértessomló német ministráns gyerekei a temető kidőlt fakeresztjeiből gerjesztettek tüzet (Kreuzweihung, Judvapreina). Szentelés után a gazdák a parazsat, illetőleg megszenesedett fadarabot szántóföldjükön szétszórták. A szentelt tűz maradványát a bukovinai Andrásfalva székelyei Júdásszén névvel illették. Disznózsírral keverték össze és sebet kentek vele. Gyöngyös szőlősgazdái a szentelt parazsat a szőlő négy sarkába ásták el, egyben megmetszették a négy sarki tőkét. Felnémet hagyománya: a tűzbe tartott, vinege néven emlegetett venyigét a szőlő négy sarkába szúrták. Szeged-Alsóvároson a hívek még századunk elején is szőlejükből szoktak vinni vesszőket, amelyeket szertartás alatt vagy ők, vagy megbízott koldusok tartottak a tűzbe. Az így megszentelt venyigéket aztán a szőlőnek, esetleg szántóföldnek négy sarkába ásták el. Ebből érthető, hogy Sopronban a Sióagárdon legalább jelképesen nagyszombat délelőtt szőlőt szoktak metszeni, az előzmények már feledésbe merültek. Ácsteszéren a jószág megrontása ellen a nagyszombati szentelt tűz elhamvadt parazsával az istálló ajtajára írják: Názáreti Jézus, a zsidók királya. Hasonló Szulimán (Somogy) hagyománya is. Kiskanizsán az elszenesedett parazsat az istállóban rejtik el, hogy a jószágnak ne legyen baja. Csanádpalotán a jószág itató vizébe vetik. A német Mecseknádasdon a hozott faszénnel az istálló, ól ajtaját megkeresztezik. Foganatosnak tartották tehénrontás ellen is. A tűzbe régebben favéget tartottak, hogy több keresztet is lehessen vele írni. Erdősmárok németjei csillagjelet írnak a tűzszentelésről hozott szénnel az istálló, borospince szemöldökfájára. Göcsejben a nagyszombaton égetett keresztfának szenét fehér nyárfa ágával és keserű gombával a szántóföldekre viszik, nagyszombaton szentelt vízzel meghintik. A szentelt szénből egyébként három szemet a kemencébe vetnek, hogy ne legyen jégeső. Böhönyén hosszabb, Júdást jelképező fadarabot vetnek a tűzre. A megszentelt parázsból visznek haza, hogy a házról minden olyan veszedelmet elhárítsanak, amit a tűz okozhat nekik. A szentelt szenet elteszik. Ha kisgyerek megijed, egy pohár vízbe beletörnek belőle és ezzel itatják meg. Vásárosmiske öregasszonyai emlékeznek rá, hogy a szentelt parázs eltett hamuját a múlt században égiháború idején tűzre szórták. Kaposszekcső leányegyház mivoltával, tehát a nagyszombati szertartások hiányával, laikus helyettesítésével magyarázható az a sajátos helyi hagyomány, hogy az édesanya virradat előtt az utcán tüzet rak, majd gyermekeit felkölti, hogy melegedjenek mellette. Hasonlóképpen a közeli Vázsnok faluban is, amely szintén fília. A középkorban, a Pray-kódex tanúsága szerint a nagyszombati próféciák éneklése alatt volt a gyermekek hitoktatása az első szentáldozásra. Régebben, Szent István idejében talán a felnőttek megkeresztelése is. Ez magyarázhatja a keresztszülők és keresztgyermekek között máig élő, jórészt már laikussá vált húsvéti hagyományokat is, melyekről később szólunk.^* Már itt megemlítjük, hogy a bozsoki keresztanya ruhát vesz keresztgyermekének. Ez nyilván a keresztelőing hagyományaihoz tartozik. Jellegzetes népi hagyományok kapcsolódnak a vízszenteléshez, vagyis a plébániatemplom keresztvizének liturgiájához is. A Rituale Romanum,Rituale Strigoniense (1909) és a Rituale Agriense (1815) azonos házszentelési szövegei (benedictio domorum in sabbato sancto paschae) tudomásunk szerint már régóta nem élnek a hazai lelkipásztori gyakorlatban. Eszerint a pap karinget és fehér stólát öltve magára, a keresztkútból a szentolaj belevegyítése előtt merített vízzel elindult a lakóházak megszentelésére. A házszentelés emlékezetét több helyen őrzi a hívő nép, főleg a székelység. Csíkdelnén (Delnita) a szentelt vízzel hintik meg az udvart, hogy a békák, férgek ne járják. Csekefalván (Ciucani) a lakószobát és a gazdasági épületeket szentelik meg vele, sőt még az ivóvízbe is töltenek belőle. A fejfájós embert meghintik vele, a beteg jószággal pedig itatják. Csíkszentgyörgyön (Šangeorgiu) a jószág legelőre kicsapása előtt keresztalakban megmossák vele. Kászonfeltízen a gyermekek piros tojásért hordják a szenteltvizet a házakhoz. Csíkménaságon (Armaseni) a pap a templom udvarán csöbrökben odakészített vizet megszenteli. Ebből mindenki merít és hazaviszi. Otthon a pimpóval, vagyis a virágvasárnapi szentelt barkával a családbeliek hintik meg a jószágot, udvart, gazdasági épületeket. Nagybetegnek ebből a szenteltvízből adnak inni a felépülés reményében. Klézse csángói megkerülik a templom előtti nagy kutat, isznak a vizéből, utána meg a templomot kerülik meg. Borzsován (Birzava) csak e szenteltvízzel való mosakodás után foghatnak a szentelt elköltéséhez. Zagyvarékason a család iszik belőle, és csak azután nyúl a húsvéti eledelekhez. Kereszt alakban a kútba is öntenek belőle: Uram, Jézusom, tartsd meg, aki iszik ebből a vízből, egészségben: jószágunkat, meg magunkat is. Megszentelik a házat, istállót, ólat is. Ki mit tud, azt mondja hozzája: őrizzen meg a jó Isten minden szerencsétlenségtől. Vagy: négy evangélista álljon a négy sarkára, hogy a gonosz sátán meg ne kísérthesse. Akit a húsvéti szenteltvíztől először keresztelnek meg, annak keze, Jánoshida népe szerint, áldásos lesz. Zagyvarékason ivott belőle mindenki, mielőtt az ünnepi eledelekhez nyúlt volna. A szenteltvíznek újvíz a jellemző hangonyi Lendvavásárhelyen a gazdasszony az ismét megszólaló harangok hallatára vizet, eredetileg nyilvánvalóan ezt a húsvéti szenteltvizet öntötte a háztetőre tűzvész ellen. Kálló népe harangszóra a patakban mosdott meg. Somodi faluban is leszaladtak a gyerekek, fiatalok a patakra, és ott szoktak megmosdani, hogy szeplősek, betegek ne legyenek. A hagyomány itt nagypénteki mozzanatokkal vegyült. Litkén déli harangszókor mennek a húsvéti kocsonyavízért. Ipolyi Arnold örökítette meg azt a hiedelmet, hogy az ilyenkor merített víz borrá változik. Sióagárdon kinyitják az ablakokat és megrázzák az almafákat. Göcsejben ilyenkor temetőárkot szoktak tisztogatni. A bánáti bolgárok, akik katolikusok, a harangszóra kútvízben mosakodnak, arcukat pedig szentelt vízzel hintik meg, hogy jól lássanak és ne legyenek szeplősek. Szeplő ellen mosakodtak ilyenkor hazai németjeink is (Budavidék, Németpróna, Gölnicvölgy). NémetprónánBácskában a harang szavát meghallva, szintén friss vízben mosdanak, illetőleg egy vödör vizet öntenek tűzvész ellen a háztetőre. A nagyszombati szenteltvíznek szentelményként való felhasználása régebben bizonyára egyetemesebb volt. További feltárásával talán még nem késtünk el egészen. A bukovinai Andrásfalva húsvéti előkészületeihez hozzátartozott a madarka készítése is. Kifújt tojásba legyezőszárnyakhoz hasonlóan, színes papírt dugtak, majd a tisztaszoba mennyezetére erősítették. Egész éven át ott függött. Ismeretes, hogy napjaink liturgikus reformja előtt a nagyszombati szertartások jórészét – az alkonyati feltámadási körmenet kivételével a papság még a reggeli órákban elvégezte. A hívek az ünnepi előkészületek miatt alig vettek rajta részt. Amikor azonban a harangok ismét visszatértek Rómából, vagyis az ünnepi nagymise Glóriájára valamennyien újra megkondultak, akkor – még a közelmúltban is – nagy lármát csapott a gyermeknép, a felnőttek pedig legalább jelképesen valami munkához fogtak. A szegedi tájnak különösen színes a hagyományvilága. Alsóvároson rossz bográcsot verve, a ház minden zegét-zugát gyorsan beszaladozva, a gyerekek ezt kiabálták: kényók, békák szaladjatok, mögszólaltak a harangok! Varga János a mondókának a múlt század derekáról még bővebb változatát jegyezte föl: kígyók, békák szaladjatok, mögszólaltak a harangok. Tücskök, férgek, bogarak, soha itt ne lássalak. Kígyók, békák szaladjatok, itt tovább nem maradhattok, mögszólaltak a harangok. A tápai gyerekek még a századfordulón is csengő- és kolomprázással kerülték meg a házat, miközben mondogatták: kényók, békák szaladjatok, húzik a mönnyei harangot! Kálmány Lajos följegyzése szerint a terjániak viszont ezt szekták mondani: Szent János vére fusson körül a ház környékin, hogy ne ártson semmiféle veszödelöm. Az újkígyósi és veszprémvarsányi asszonyok ilyenkor szokták gyorsan kisöpörni a ház helyiségeit, hogy megszabaduljanak a férgektől. Miskén Bácskában, Szerencsen, Nyitranagykéren, a német Budaőrsön a harangszóra meg szokták a fákat rázni, hogy majd sok gyümölcs teremjen rajtuk. Kerekegyházán az idősebb asszonyok ilyenkor vetik a babot, borsót, mert akkor majd bőven terem. Magyarbánhegyes Bocs palóc faluban amikor a harangokat ismét meghúzzák, az udvart szép tisztára szokták kisöpörni, hogy béka ne legyen benne, a gyümölcsfák törzsét pedig késsel körülkopogtatják a férgek ellen. EgervidékiAmikor Nagyoroszi harangjai ilyenkor megszólalnak, akkor a falubeli pásztorok tülkölni kezdenek. Az Ipoly felső vidékén a harangszóra mosakodnak, amely azonban csak addig hasznos, amíg a harang szól. Valamikor a harangozót külön megjutalmazták, ha ilyenkor hosszút húzott. A nagyszombat este tartott feltámadási körmenet szakrális célzatai mellett nyilvánvalóan egy archaikus tavaszkezdő szokásnak, a határjárásnak átmentése, az ember közvetlen életterének: otthonának és mezejének, a zsendülő határnak mágikus körbe foglalása, vagyis a gonoszok ártalmának kizárása a közösség világából. Ebben a szemléletben gyökerezik egyébként a búzaszentelő és úrnapja hagyományrendje is. E hit szerint a feltámadt Krisztus hatalmát megjelentik a földeknek, mintegy megfenyegetik és megszégyenítik vele a gonosz szellemeket, amelyektől a természeti csapások erednek. Látni fogjuk, hogy ez a körmenet a középkorban húsvét hajnalán történt. Laikussá vált, gazdagabb fejleményeivel már csak a Székelyföldön találkozunk. Ezekről később bővebben is szólunk. középkor végén egész fuvar szőlővenyigét készítettek elő a templom mellett. Nyilván, hogy mindenkinek jusson belőle. nyomában a neve. Itt is úgy tartják, hogy szerencsés lesz az a gyerek, akit ebben keresztelnek. A göcseji a harangszóra patkányűző célzattal kulcscsomót rázogatnak. E szokásnak az a magyarázata, hogy a zajjal a gonoszokat elriasszák. Ezek most, amikor Krisztus sírjában fekszik, különös hevességgel, ádáz haraggal törnek az emberek megrontására. Az újra megszólaló harangszó, Isten hatalmának, a föltámadt Krisztus dicsőségének hirdetője segít az elűzésben, és így a gonosznak, ártalmasnak meg kell szégyenülnie ez ünnepélyes pillanatban. Amikor a harangok ismét megszólaltak, a mohácsi sokác édesanya vagy nagyanya vízzel, eredetileg nyilván a most szentelt vízzel telt tányérba tojást tett. A gyerekek ebből mosdottak, de törülközniük nem volt szabad. Utána a tojással dörgölték meg az arcot. Az is ennek a szentelménynek elnépiesedett sarjadéka, hogy századvégi följegyzés szerint a nagylány, vagy gazdasszony söprűjével futvást körüljárja a házat. Szlovák versikéjének magyar fordítása: „kifelé kígyók, kifelé békák, mindenféle csúszómászó. Kifelé egerek, patkányok, ki a mi házunkból!” csanádi községben a harang hallatára kinyitják a ház ablakait, hogy beszálljon rajtuk az áldás. Az a szokás is élt itt, hogy a gazdasszony összefutkosta az egész házat, kezében kulcsokkal, kolompokkal, hogy elűzze mindazt, ami a családnak ártalmára lehet. elnépiesedett hagyomány szerint a harangszóra a kútból vizet kell húzni, benne megmosdani. Így majd minden szeplő elmúlik az arcunkról.

Népi hiedelmek L.

Népi hiedelmek

L.

Nagypéntek

Nagypéntek a csíki székelység ajkán itt-ott hosszúnap, az északi csángókén aszupéntek, ősi egyházi hagyomány nyomán nagyszombattal együtt a böjt és gyász napja. Mégsem piros betűs ünnep: Krisztus nem a Kálvárián, hanem húsvét hajnalán dicsőült meg. Viszont kálvini felfogás szerint a megváltást már Krisztus kereszthalála meghozta. Ezért a református egyház nagypénteket tekinti legnagyobb ünnepének. Nagypénteknek a hívő katolikus néphagyományban több egymással állandóan vegyülő, újabbnál újabb változatokat termő megnyilatkozása van. Természetesen a passió, népiesen pársió, pásió emelkedik ki, vagyis Jézus kínszenvedése és kereszthalála, továbbá a keresztnek és az arma christi néven összefoglalt kínzóeszközöknek legendában, énekben, elmélkedő imádságban épületes szándékkal való számbavétele. Igen jelentős a passiónak a misztériumjátékokban, felvonulásokban, Mária-siralmakban való fölidézése, elsiratása is. Mindezeket legtöbbször már nem a kánoni evangélium, hanem az apokrif hagyomány, legenda és látomás ihlette. Kívül kerül a liturgia kötelékén, bár nem szakad el tőle. A kínszenvedésről való ájtatos megemlékezés természetesen nincs kötve a nagyböjthöz, nagyhéthez, nagypéntekhez, bár ez az időszak szentesíti. Alkalomszerűen sorra kerül pénteki napokon, a Szentkereszt és a Hétfájdalmú Szűzanya ünnepein, továbbá búcsújáró helyeken végzett ájtatosságokon, halotti virrasztásokon, mindennapos magánáhítatban is. Nagypéntek, Jézus kínszenvedésének és kereszthalálának a napja. A keresztények körében a bűnbánat, a mély gyász és a szigorú böjt napja. A templomokban az oltárokat letakarják, a harangok némák. Nagypénteken Igeliturgia van, áldoztatással. A pap a szertartást piros vagy lila öltözékben végzi. A papság és a segítők teljes csendben vonulnak be a templomba, s az üres oltárszekrény (tabernákulum) előtt leborulnak. Ezt követi az Igeliturgia: Isten szenvedő szolgájáról szól az olvasmány, a szentlecke, és János evangéliumából olvassák fel a passiót. Ezután jön az évente egyszeri tisztelgés a kereszt előtt, a Kereszthódolat. Az igeliturgia teljes csendben áldoztatással ér véget. Nincs áldás, nincs elbocsátás. Ezen a napon a passiojátékok, élőképes felvonulások világszerte ismert szokások. Rómában minden évben a Pápa közreműködésével elevenítik fel a keresztút (Via Crucis) stációit. A kereszt a keresztény ókor és koraközépkor jámborságában és művészetében győzelmi jel, az üdvösség fája, amelyen Krisztus királlyá dicsőül. A keresztesháborúk Szentföld-élménye nyomán, főleg franciskánus értelmezésben inkább Istenemberre emlékeztet.

A Kálvária ábrázolása is visszatükrözi az áhítat korszakait.^* Eleinte csak azok jelennek meg a keresztfa alatt, akiket a kánoni evangéliumok említenek: a Szűzanya, János, Mária Magdolna. Később, a román kor Krisztus királyának szimbolikus és allegorikus alakok hódolnak, hangsúlyozván a dogmát: a megtestesülést és a kereszthalállal való megváltás misztériumát. Egyes ábrázolásokon nyilvánvalóan a Grál-legenda ihletésére angyalok is föltűnnek, amint az Úr kicsorduló vérét kehelybe gyűjtik. Ez a fogalmazás misekódexekben, korai nyomtatott misekönyvekben is sűrűn előfordul.
Ez a nap szintén nem mentes a babonás hiedelmektől. Tiltották az állattartással, földműveléssel kapcsolatos munkákat, nem sütöttek kenyeret (mert kővé válik), nem mostak (mert a ruha viselőjébe villám csapna), nem fontak. A víznek, mint ősi pogány tisztulás szimbólumnak mágikus erőt tulajdonítottak. A lányok, akik még szebbek akartak lenni, napfelkelte előtt, a patak vizében - az ún. aranyvízben - mosakodtak. Ez védett a betegségek ellen is. Az állatokat is kihajtották a patakhoz itatni, és le is fürösztötték őket, hogy ne legyenek betegek. Szokásban volt a határjárás, határkerülés is. Ilyenkor a férfiak a templom előtt gyülekeznek, csoportosan mennek a határba, ahol zajkeltéssel, kerepeléssel űzték el az ártó erőket a földekről.
Számos étkezési szokás is kötődött nagypéntekhez. A férfiak, tartván a szigorú böjtöt, reggelire csak kenyeret ettek, és hogy majd nyáron a kígyó a hasukba ne másszék, pálinkát ittak rá. A Szeged környéki falvakban csak hideg ételeket ettek, azt is csak akkor, amikor a templomi szertartásból hazaértek. A katolikus vallás tiltja a húsevést és csak egyszer szabad jóllakni a nap folyamán. Így a nagypénteki böjt idején nem főznek, sütnek zsírral. Ezen a napon az emberek felkeresik a temetőket, meglátogatják halottaikat, megtisztogatják a sírokat. Nagypéntek emlékére a katolikus templomokban már nagycsütörtökön elnémulnak a harangok, ettől kezdve húsvétig harangozás helyett kerepelnek, s a jószágokról is leszedik a kolompot, csengőt. Amikor újra megszólalnak a harangok a gyerekek csapatokba verődve csengőznek, vagy kolompolnak, elsősorban azért, hogy elűzzék a férgeket, vagy a faluból elriasszák a békákat. Ez utóbbi célt szolgálja az a szokás is, hogy a ház körbeseprésekor mindig a ház falától elfelé söpörnek. Számos vidéki helyen, de elsősorban a Hortobágyon dívott (és dívik ma is) a nagypénteki mosakodás. A férfiak azért tisztálkodnak meg alaposan, hogy ne legyenek ragyásak, az asszonyok a szeplőt mossák le az arcukról. A fürdetésből a gyerekek sem maradnak ki. Az állatok közül elsősorban a lovakat fürösztik meg alaposan (ha mód van rá, meg is úsztatják őket), hogy ne legyenek rühösek, egészségesek maradjanak. A mosdatási ceremóniák eredete az a hollóval kapcsolatos hiedelem, mely szerint nagypénteken mossa a holló a fiát. Ebből következik, hogy az embereknek meg kell mosakodniuk, s a lovaikat is meg kell mosdatni. Elsősorban a protestánsok körében ismert nagypénteki népszokás a Pilátus-verés, égetés, kergetés vagy pancilusozás. Ennek során gyerekek, fiatal fiúk óriási lármát csapva dorongokkal, botokkal döngetik a földet, vagy a templom elé hordott deszkákat, esetleg a templompadokat, s teszik mindezt abban a hitben, hogy ezzel Pilátust verik agyon, aki Jézust halálra ítélte. A nagypéntekről nagyszombatra virradó éjszaka különösen alkalmas a szerelmi jóslásokra, melynek eredményeként a hajadon lány megtudhatja, ki lesz a jövendőbelije. Az egész napos böjt után, az esti mosakodást követően a lány a fésűt és a szappant egy törölközőbe csavarja, és a párnája alá teszi. Ha férjhez akar menni, a mosakodást követően nem szabad megtörölköznie, mert a hiedelem szerint, az a férfi lesz a párja, aki álmában megtörli a leány arcát.

Nagypénteken tilos volt a szántás, ha mégis sürgősen el kellett végezni, akkor az igavonó állatnak a „Ne péntek, ne!” szavakat kellett kiabálni. A tilalom csak a munkavégzésre vonatkozott, a jószágot nagypénteken is muszáj volt etetni, itatni és rendben tartani. A népi hiedelem szerint, ha a nagypénteken születő gyermeket húsvét vasárnapján keresztelik meg, felnőttként a gyógyítás képességével fog rendelkezni. Ha a gyermek fiú, akkor a lelkészi hívatást kell választania. Nagypénteken nem szabad mosni, mert hamarosan meghal valaki a családban. Aki viszont nagypénteken vágja, vagy vágatja le a haját szerencsés lesz, mert a következő évben nem fog fájni a foga. Hasonlóan kedvező ilyenkor a körömvágás is, mellyel a fejfájás előzhető meg. A hiedelem úgy tartja, hogy a nagypénteken tojt tojás sohasem zápul meg. Az angolok pedig azt hiszik, hogy a nagypénteki tojás tűzbe dobva képes elfojtani a lángokat. Dési hagyomány szerint mikor Krisztust fel akarták feszíteni, alkalmas fát kerestek, hogy kiácsolják. A tölgy keményen ellenállott. A fűzfa jobbra-balra hajlongott, hogy ne tudjanak hozzávágni. A fenyő a szurkával védte magát. De a nyárra nem hederítettek, vágni kezdték. Rengett belé minden levele. Ma is folyvást reszket, mert fél, hogy megint ráakasztanak valakit.

Mikor a zsidók Jézust ostorozni vitték, egy fűzfáról vágtak fiatal ágakat és azzal ütötték őt. Senki nem sajnálta Jézust, inkább vadul csúfolták és szidalmazták. Az Úr most a fűzfához szólt: szomorkodjál fűzfa! És mikor Jézus elesett a hóhérok csapásai alatt és a fűzfavesszők pirosak lettek vérétől, a fa ágai szomorúan a földig hajoltak. Amit tehát fájdalmában parancsolt az Úr a fának, azt hűségesen megfogadta. Csepel régi német hívei a szentsír díszítésére hat nagyobbacska üveggömböt állítottak föl. A ministráns gyerekek nagycsütörtökön kétkerekű kocsin két kis hordót húztak végig a falun, és a szőlősgazdáktól bort kértek. Az egyik hordó piros, a másik fehér borral telt meg. A szentsír előtt álló üveggömbökbe váltakozva fehér és piros bort öntöttek. Mindegyik mögött gyertya égett, amely átvilágította az üvegeket. A kimaradt bor a papot illette. A többi alighanem alkalmi szentelmény volt, de fölhasználására már nem emlékeznek. A hagyomány nyilván a szőlőprésben szenvedő Krisztus tiszteletével függ össze. Erről a szentvér ünnepénél szólunk bővebben. A nagypénteki szentségimádással legtöbbször az előtte fekvő szentkereszt előtti hódolat is együtt jár. A keresztfa nemcsak száraz, elhalt lignum, hanem eleven arbor is. A liturgia is különbséget tesz közöttük. Egyszer: ecce lignum crucis, máskor: crux fidelis, arbor una nobilis. Ilyenkor pénzdarabokat szokás a kereszt elé dobni. Mai általános vélemény szerint a virágdíszítés költségeire fordítják, eredetileg azonban másról volt szó. Istensegíts székelyei a szentsír elé fektetett feszülethez térdencsúszva közeledtek és úgy csókolták meg: pénzt és piros tojást tettek melléje. Szeged Temesközbe, Szaján faluba vándorolt népe nagypénteken és nagyszombaton a szentsírt látogatva, tojást vitt a Kisjézus néven emlegetett feszület mellé. A mohácsi sokácoknál is hasonló hagyomány élt. Az adatokat még nyilván szaporítani lehetne. Bár hazai források előttünk egyelőre nem ismeretesek, külföldi párhuzamok nyomán mégsem kétséges, hogy a középkorban nálunk is szokás volt húsvéti gyónás alkalmával a papnak pénzt (Beichtkreuzer) átnyújtani. A simonia, vagyis a szent dolgokkal való üzérkedés látszata miatt a zsinatok ezt szigorúan tilalmazták. Ehelyett alakult ki az a laudabilis consuetudo, közvetett gyakorlat, hogy a hívek a szentsírra hoztak tojást (Beichteier), illetőleg vetettek pénzt. Öregek emlékezetében sokfelé máig él a nagypénteki kenyér híre. Ez nyilvánvalóan a középkori nagycsütörtöki eulógia, vagyis az Oltáriszentség szereztetésének emlékezetére szentelt kenyér elnépiesedett, nagypéntekhez tapadt, eucharisztikus színezetű maradványa és sajátos alkalmazása. Nagypénteken a szegedi tájon nem ég a tűz, tehát kenyeret sem szoktak sütni ezen a napon. Akkorát mégis dagasztottak, mint egy libatojás. Később megszárították, eltették, és akkor vették elő, amikor valaki vízbe fulladt. Ilyenkor a közepét kifúrták és égő szenteltgyertyát állítottak bele. A vízre eresztették, és ahol a gyertya belefordult, hitük szerint ott kellett a holttestet keresni. Algyőn úgy tudják, hogy a holttest oda is úszott, ahol a kenyeret, benne a hétszer megszentelt égő gyertyát a vízre eresztették. A hiedelmet a dunai hajósok is emlegetik. Öreg szőregiek szerint, aki a nagypénteki kenyérből evett, azt a háborúban nem érte fegyver. A szentelt kenyérnek e sajátos erejét már a középkorban híresztelték. Bornemissza Péternél olvassuk: minden nagy és kicsiny dolgokba sok ezer bűvölés-bájolás, superstitio és hamis vélekedő erősség vagyon. Mintha valaki vízbe hal, Tányérra viaszgyertyát gyújtsanak, es ott megaluszik, ahol fekszik. Nyilván az eulógia képzetköréből sarjadt az a székesfehérvár-felsővárosi, pölöskefői szokás is, hogy a gazdasszony régebben az ünnepekre nagycsütörtökön sütötte a kenyeret, de csak akkor nyúltak hozzá, amikor a pap a húsvéti eledelekkel együtt ezt is megszentelte.

Hazai németségünk nagypénteki kenyérsütése is ebbe a paraliturgikus összefüggésbe tartozik. Abaliget gazdasszonyai egyetlen kenyeret sütnek. Mint mondogatják: Jézus erre a kenyérszagra támad majd föl. A Buda-vidékiek a sütést úgy magyarázzák, hogy a Kálváriára hajszolt Jézust annak a friss kenyérnek illata erősítette, amely egy pékműhelyből áradt feléje. Hasonló hiedelem él a vegyesajkú, de katolikus Dávod bácskai faluban is. Csátalja német gazdasszonyai sütés közben a kiskaput is kinyitják, hogy a sülő kenyér illatától a szenvedő Krisztus jobban érezze magát. Csanád német asszonyai nagypénteken kenyeret szoktak sütni. Ez a Karfreitaglaibchen, Karfreitagmitschel, amely áldást hozott a házra. Egészen a következő nagypéntekig őrizték, különösen árvíz idején tartották foganatosnak. Akadtak házak, ahol húsvétkor az első koldusnak adták oda, hogy imádkozzék a családért. Országszerte több monda valami nagypénteki látomást idéz. A békési Gerendás határában van egy Alberthegy néven emlegetett homokhalom templomrommal és felszínre kerülő sok embercsonttal. A helyi hagyomány szerint a templomot a törökök éppen nagypénteken, Úrfölmutatáskor lőtték össze. A pap és a ministránsgyerekek ottmaradtak a romok alatt. Még most is minden nagypénteken Úrfelmutatásra megjelenik a pap és áldást ad a csontokra. Ez addig lesz így, amíg a törökök újra föl nem építik a templomot. A múlt század közepéről származó szegedi följegyzés szerint, ahol pénz van, ott a föld a nagypénteki passió éneklése alatt megnyílik. Annyit ki lehet szedni belőle, amennyi csak jólesik. Jaj azonban annak, aki elkésik, mert a föld a passió elvégzése után becsukódik. Németpróna (Slovenske Pravno) hagyománya szerint a közeli Visehrád hegyen minden századik évben a nagypénteki passió alatt gyönyörű szép vár látható. Szintén ezen a hegyen ugyanekkor barlang nyílik meg, tömérdek kincs van benne. Aki be tud jutni, sokat szerezhet belőle. Úgy véljük, hogy itt a középkori Grál-legenda élőszóval fenntartott és céltudatos gyűjtéssel bizonyára még szaporítható hazai változataival van dolgunk. A Grál-történetből tudjuk, hogy minden nagypénteken galamb szállott az égből alá, szájában a szentostyával, amely a Grál-ereklyét erővel, lovagjait gazdagsággal töltötte el. A kincset a Mons Salvationis várában éppen a Grál égi erejével, sugallatával épített, drágakövekkel tündöklő templomban őrzik. Ugyanezen a napon jut be egyik szövegváltozat szerint a bolyongó, Grál-kereső Parsifal a várba, ahol balgaságból nem kérdezősködik a beteg Amfortas király baja felől, akinek gyógyulása éppen a felebaráti szeretet szavától függ. A kelyhen utódként mégis Parsifal neve tűnik föl, aki jóváteszi mulasztását. Albrecht von Schaffenberg továbbszőve Wolfram von Eschenbach előadását, leírja a Grál-templom csodálatos szépségét és további történetét. Az emberek bűnbe merülnek, ezért a Grál eltűnik, illetőlég messzire, napkeletre kívánkozik. Amerre híveivel átvonul, mindenütt megajándékozza a kolostorokat, kórházakat és a szegényeket. Végre János pap országába, a paradicsom szomszédságába jutnak, ahonnan a csodálatos bibliai folyók erednek. A templomos lovagok könyörgésére az Úr ide parancsolja a Grál-templomot is, Parsifal pedig papkirályként uralkodik. A mi mondai látomásainkban, továbbá archaikus népi imádságainkban ez a templom villan föl.

Ami az étkezést illeti, nagypénteket református, evangélikus szlovák népünk is böjttel üli meg. Még más vonatkozásban is szólunk róla, hogy a középkor liturgikus szemlélete és gyakorlata értelmében a tüzet nagycsütörtökön este eloltották, és a húsvéti szentelt tűz parazsából gerjesztették újra. Ahol ennek emlékezete még él, így hagyományőrző szegedi, tápai családok körében, ott csak hideg ételek kerülhetnek nagypénteken az asztalra (olajban főtt káposzta, bab, laska, olajban sült guba). Addig nem ettek, amíg a délelőtti templomi szertartásokról: passióról, csonkamiséről haza nem tértek. Vacsorára megelégedtek a sóspaprikás kenyérrel. Hercegszántó régi sokácai, Versend horvátjai egész nap böjtöltek, csak este, amikor a hold és csillagok már feljöttek az égre, ettek egy darabka száraz kenyeret és vizet ittak rá. Miskén régebben akadtak, akik három búzaszemen és három csöpp vízen böjtöltek. Felnémet, Bélapátfalva és bizonyára még más környékbeli palóc faluk hagyománya szerint nagypénteken éppúgy szokták az asztalt megteríteni, mint karácsony estéjén: a fölterített abroszon az ételek mellett fokhagyma is volt. Alatta szakajtóban búza, kukorica, zab a jószágnak, továbbá bab és más vetőmag. Mint látjuk, a palócoknál egyes karácsonyesti szokások ide települtek át. Zagyvarékason nagyhéten piros almát dobtak a kútba. Egész héten erről ivott az ember is, jószág is, hogy egészséges maradjon. Húsvétkor vették ki és megették. Az alma itt már a keresztfának a Megváltóra emlékeztető gyümölcse.

Nagypénteket ma is hallgatással, különös meghatottsággal, valami naiv, de annál bensőségesebb átéléssel ünnepli a nép idősebbje. Teljes a csönd, a tűz kialszik, a tükröt fekete kendővel takarják le, az órát megállítják, illetőleg nem húzzák föl. Úgy járnak-kelnek, mintha halott volna a háznál. Istensegíts székelyei az innapló gúnyát nagypénteken kitették az udvarra, hogy a szél fújja meg. Ez hitük szerint áldást hozott a viselőjére. Csikszentmártonban (Sinmartin-Ciuc) moly ellen szokták szőtteseiket kirakni. Ez nyilvánvalóan már másodlagos fejlemény. Aki nagypénteken káromkodik, a zagyvarékasiak szerint oda vág a villám. Az ipolymenti palóc gazda így oktatja fütyörésző, káromkodó szolgáját: az Úrjézus halálakor ne örülj, de ne is káromkodj. Még a közelmúltban is az egész család kora reggel, jóval az isteni szolgálat előtt elment a templomba. Az apátfalvi tanyák népe gyalog érkezett. Ezen a napon a kocsira ülést illetlennek tartották volna. Gyalog ment a nyíregyházi nagytemplomba a bokortanyák evangélikus tirpáksága is. Nagyécsfalu legényei elmentek ugyan a nagypénteken is a nekik kedves lányhoz, de nem keresték a vele való találkozást. Csak egy fekete szalagot kötöttek a fára.

Nagypénteken régebben fekete gyászban mentek nemcsak az asszonyok, hanem még a lányok is a templomba. Csökölyigazodott fel a nagypénteki gyászistentiszteletre. Ezt a ruhát csak kézzel volt szabad megvarrni. Ormánságban is fehéret öltöttek magukra nagypénteken. Fehérben mentek azonban a csonkamisére a vend eredetű Tarany asszonyai és lányai is. Az utóbbiaknak még fehér szalag is volt a hajukba fonva. Református hagyomány, hogy a nagyszalontai anyák nagypénteken apró gyermekeiket elviszik a templomba, hogy hamarább kezdjenek beszélni. Görgeteg református asszonynépe még a század elején is tiszta fehérben, eltakart arccal református anyái kisgyermeküket szintén nagypénteken viszik először templomba, és fejét – nyilván hasonló szándékkal – háromszor a falához érintik. Napjaink liturgikus reformja az ünnep hagyományos rendjében nagy változásokat idézett elő. Így a csonkamisét délutánra helyezte, fölújította a hívek nagypénteki áldozását, lehetővé tette az anyanyelv liturgikus használatát. Mi a hagyományt ábrázolván, a régi évszázados gyakorlat bemutatására törekedtünk. Ez a meglett korú nemzedékek emlékezetében még elevenen él.