Népi hiedelmek LI.

Népi hiedelmek

LI.

Nagyszombat

Ezen a napon napközben semmilyen szertartás nincs, a nagyszombati liturgia kifejezés téves. A katolikus időszámításban ősi zsidó alapokra hagyományozva szombat este a sötétedés után már vasárnap van, ezért a szombat esti misét vasárnap vigíliájának nevezik. Húsvét vigíliája az év legszebb, de legbonyolultabb szertartása. A pap az öt részből álló szertartást fehér öltözékben végzi. Nagyszombaton véget ér a 40 napos böjt, és újra megszólalnak a harangok. Legjelentősebb eseményei a nagyszombatnak a víz- illetve tűzszentelés. Katolikus templomokban a gyertyát a megszentelt tűz lángjáról gyújtják meg. Az új tűz gyújtása a remény szimbóluma is. Jellegzetes szokás még a feltámadási körmenet szombat estéjén. Húsvét vasárnapján a kereszténység legnagyobb ünnepét, Jézus feltámadását ünnepli. Ünneplése a VIII. század körül vált általánossá, bár már a III. századból vannak adatok, melyek húsvét vasárnap megünneplésére utalnak. Az újtűz nagyszombati kultuszát előmozdította a pogány szakralizmus hagyatéka is. A germánok isteneik tiszteletére tavaszi tüzet gyújtottak, hogy elégessék a tél, sötétség, pusztulás démonait, és így földjeiknek termékenységét biztosítsák. Bonifác, a németek apostola, ezt az ősi szokást a nagyszombati tűzszenteléssel, és annak egyházias értelmezésével helyettesítette. Az egyházi szimbolikában a kialvó, majd újra fellángoló tűz jelképezi Krisztust. Más magyarázat szerint a kovakő, amelyből tüzet csiholnak: Krisztus, a tűz pedig: a Szentlélek, amelynek útját, kiáradását a Megváltó előkészítette. A liturgikus gyakorlat ma is él: a gyertyát, a feltámadó Krisztus jelképét megszentelt tűz lángjánál gyújtják meg. Ez általában úgy történik, hogy a tavaly szentelt barkára tüzet csiholnak, és ennél gyújtják meg a gyertyákat, illetőleg az örökmécset. A templomi hagyománynak sajátos népi fejleményeként az istensegítsi asszonyok pimpóval, vagyis virágvasárnap szentelt ággal gyújtanak tüzet az elkészítendő húsvéti eledelek alá. Ezen a napon a reggeli mosdóvízbe sok helyütt piros tojást tettek, ennek egészségvarázsló szerepet tulajdonítottak. Női munkákat tiltó nap volt, nem szabadott seperni, főzni és mosni sem. Az állatokat sem fogták be ezen a napon. A húsvéti szertartásokhoz kapcsolódik az ételszentelés szokása. A sonkát, bárányt, tojást, kalácsot a templomban megszenteltették, ezután mágikus erőt tulajdonítottak neki. A morzsából vittek az állatoknak is, hogy jól szaporodjanak, egészségesek maradjanak. A sonka csontját a gyümölcsfára akasztották vagy a földekre vitték a jó termés reményében. Ősi néphagyomány, a Húsvét hajnalára virradó Jézus-keresés, amely szokás keveredik a határkerülés mozzanatával. Székelyföldön a búzába rejtett Krisztus-szobrot kellett megtalálni a keresőknek. Néhány vidéken éjjel vonultak ki a keresők, mert úgy hitték, majd amikor felkel a nap, abban megpillanthatják a húsvéti bárányt, Jézust. A Zöldágjárás szép szokása tipikus tavaszi, a természet megújhodását ünneplő énekes játék. A lányok kettes sorban állva, felemelt kezükből sátrat formálva, énekelve haladtak végig a falun (Bújj, bújj zöld ág...). Bizonyos vidékeken szokás a vasárnapi napfelkeltét valamely magaslaton nézni, hiszen a felkelő nap is a feltámadás szimbóluma. A tisztasággal volt kapcsolatos a féregűzés is, melynek nagyszombat volt az ideje. Jászdózsán nagyszombaton reggel, mikor először szólaltak meg a harangok, a gazdaasszony kiabált, miközben söpörte a ház falát: „Kígyók, békák távozzatok!”. Volt, ahol a fazekakat összeütögetve még nagyobb zajt csaptak, és a férgeket jelképező szemetet söpörték ki a kocsiútra. Gyerekjátékként is fennmaradt a nagyszombati féregűzés. Haranggal, csengővel a nyakukban szaladták körbe a házat: Csépán úgy vélték, hogy nagyszombaton a ház körülseprésével a boszorkányokat is elhajtják. A ma is gyakorolt és közismert húsvéti nagytakarítás többnyire meszeléssel, mázolással egészült ki. Így ír erről visszaemlékezésében Vankóné Dudás Juli Galgamácsáról: „A lányok mázolták, meszelték, tapasztgatták a falakat, a padot, mely az ablak alatt állt egész nagyhéten. Ez a padka földből volt, az ablak alatt, közvetlen a fal tövében”. Nagypéntekről nagyszombatra virradó éjszaka sokfelé ismert volt a más ünnepnaphoz kötődő házasságjósló szokás: A leány egész napi böjt után megmosdott, de nem törülközött meg, a törülközőt a párnája alá tette, az a legény, aki álmában letörli az arcát, úgy vélték, az lesz a jövendőbelije. Hajdan évenként egyszer, nagyszombaton szítottak új tüzet. A szentelt tűz maradványának különféle praktikákban nagy szerepet tulajdonítottak, például kivitték a szántóföldre, szőlőbe, hogy a termést ne érje jégverés, hogy a föld termékeny legyen. Máshol, így Göcsejben, továbbá Babarc, Elek, Rezi, Vásárosmiske, Kunsziget, Nagykörű faluban a harangozó, esetleg a ministráns gyerekek régebben összeszedték a temető korhadt fakeresztjeit. Ezeknek tüzét szentelték meg, és róluk gyújtották meg a gyertyát, örökmécsest. A gyerekek a csíptetővel kiemelt parazsat poharakba, ibrikekbe tették és siettek vele haza. A hamut jövő hamvazószerdára tették el. Említettük, hogy számos helyen a temetőből összehordott korhadt keresztfák tüzét szentelte meg a pap. Parazsából a hívek vittek haza és eltették. Az így keletkezett faszénből Szent György és István vértanú napján adtak a jószágnak. Mindezeknél gondoljunk arra, hogy valamikor a templom és temető (cinterem) egymás szomszédságában volt: a tűzszentelésnél, vagyis a lumen Christi fényénél a küzdő, szenvedő és diadalmas egyház találkozott egymással. Rábagyarmaton a falu gyerekei leszedték a ház gerendáin, faereszein képződött mohát, taplót. Ebből gerjesztették az újtüzet, majd a parazsát hazavitték. Megfüstölték vele a jószágokat, meg a méheseket is. A sajátos szokásnak szlovén párhuzamai is vannak. Nagykér (Milanovce) nyitrai magyar faluban a keresztelésnél, utolsókenet föladásánál használt és esztendő folyamán félretett vattát a nagyszombati tűzben, de még szentelés előtt szokás elégetni. A műveletnek júdáségetés a neve. A szentelt tüzet a pap, illetőleg diakónus a templom szentélyébe viszi, majd az előírt szertartások során meggyújtja a hatalmas gyertyát, amelyet áldozócsütörtökig minden ünnepi misén szintén meggyújtanak. Ezt a szokást Szent Bonaventúra kezdeményezte a franciskánus templomokban, majd (1607) a pápa az egész Egyházban előírta. Fényességénél ezután az Exultet éneklése következik. Egyelőre csak kevés néphagyományt ismerünk, amely a húsvéti gyertyához (cereus paschalis) fűződik. Aki a papnak először fizet reá, annak családja Csanytelek szegedi eredetű népe szerint szerencsés lesz, mert Krisztus gyertyája világít bele az életébe. A gyertyamaradványnak Krisztus öt sebét jelképező tömjénszeméből Gyöngyöspatán kérnek egy darabkát a harangozótól és cérnára fűzve sírós, szemmel megvert csecsemő nyakába akasztják. Lehetséges, hogy itt még a fehérvasárnap említendő Agnus Dei elfeledett kultuszának utóéletéről van szó. Szkhárosi Horvát András később idézendő gúnyversét nem számítva, csak a XVIII. század végéről (1792) jegyezte föl a hazánkban járó Seipp Kristóf, hogy Pestbudán nagyszombaton az emberek a templomok kapui előtt famáglyát gyújtanak meg. Amikor a fa már csaknem szénné égett, jön a pap kíséretével, és az izzó faszenet szenteltvízzel hinti meg, miközben elmormol néhány szót. Most a tűzre vizet öntenek és eloltják. A pap ezt a néma szenet is megáldja. Végül a nép a széndarabokat széthordja. Úgy tartja, hogy a villám nem üt az olyan házba, ahol ilyen faszenet őriznek. Az elcsodálkozó följegyzés egyúttal a felvilágosodás korának a szimbólumok iránti érzéketlenségét is jellemzi. A tűznek ez a Hazahordása ilyen vagy olyan formában hazánknak több vidékén még manapság is megtalálható. Kerekegyházán nagyszombaton addig nem akarják a tüzet meggyújtani, amíg a másik háznál nem füstöl a kémény. Már kora reggel járkálnak az utcán és nézegetik a kéményeket, hogy hol ég már a tűz. Ez a füstnézés azoknak az időknek elhomályosodott emléke, amikor a szentelt tüzet házról házra vitték, vagy esetleg az egyik szomszéd adott a másiknak belőle. Emlékeznek rá, hogy Sümegen a szentelt parázson rakták meg a tűzhelyen a nagyszombati új tüzet. Búcsúszentlászlón a gazdasszony az elszenesedett parazsat összetörte és a ház helyiségeinek, istállóinak négy sarkát fölhintette vele. Rezi már említett gyerekei csíptetővassal szedték a parazsat pohárba, ibrikbe, és sietve vitték édesanyjukhoz haza. Pápán edényekkel szoktak állani az asszonyok a tűzszentelés körül, hogy parazsat vihessenek haza. Szakcs tolnai faluban szintén ilyen parazsat vetve a tűzre, főzték meg a húsvéti eledeleket. Bakonyszentivánon a hamut is elviszik és kiszórják a földre, hogy jó termés legyen. Bársonyoson a szentelt tűz szenét kiviszik a szántóföldekre és szőlőkbe és ott elültetik, hogy a termést vagy szőlőt jégverés ne érje. Mások a föld négy árkába ássák le, hogy semerről se érje a földet veszedelem. Lázi faluban régebben szokás volt, hogy a szentelt tűz szenét elvitték haza, kivitték utána a szántóföldekre, hogy termékenyek legyenek. A szenet a libák itató edényébe is beleteszik, és erről itatják meg a jószágokat, hogy egészségesek legyenek. Vihar idején a szenet tűzbe teszik, hogy a villám elkerülje a házat. Székesfehérváron a barátok templomában osztogatták a szentelt parazsat azoknak, akik kérték. Akinek már nem jutott, a tűz helyén maradványokat koport, keresgélt. Égiháború idején tűzre, gyertyalángra vetettek belőle. Az esztergomi nép még századunk elején is lámpában vitte haza a szentelt lángot. Ezzel gyújtottak tüzet, amelyet nagycsütörtökön este oltottak el. A soproni Hegykő faluban régebben a szentelt tűz szenével otthon úgy gyújtottak be, hogy a virágvasárnapi barkát és a széndarabot keresztben tették egymás fölé. Napjainkban megszentelt parazsat és a szentelésből megmaradt tömjénszenet Gyertyaszentelőkor szentelt gyertyára teszik, és a házban gonoszűző célzattal körülhordozzák. Mohácson a sokac gyerekek a tűzszentelésre fazekakban, vödrökben vizet is vittek, hogy az áldás ezt is érje. Vittek haza szentelt parazsat is. A vele gerjesztett tűznél a hazahozott „szentelt” vízben főzték meg a sonkát, tojást. Vetettek bele egy-két szentelt barkaszemet is. Közbevetőleg említjük meg, hogy Nagyróna (Velké Rovné) szlovák asszonyai a nyilván hasonló eredetű vízben megfőtt sonka levével marhavész ellen teheneik száját és körmét szokták megmosni. Bátya katolikus délszláv asszonyai az elszenesedett parazsat a bölcsőbe tették magzatuk feje alá. Dusnokon a ház bejáratát, vagyis a konyhaajtót keresztezik meg vele, de a tűzre és a sonka levébe is vetnek belőle. Hercegszántó öreg sokácai a parazsat közé tették annak a tűznek, amelyet addig otthon már meggyújtottak. Volt olyan is, aki taplót gyújtott a szentelt tűznél, mert ennek parazsa hazavitel közben tartósabb volt. Hajós német faluban a gyerekek dróttal rúdra erősített fanyársakat szoktak a szentelt tűz lángja fölé tartani. Egy-egy fiúnál 8-10 nyárs is volt. Kissé meg is üszkösödtek. Hazafelé menet olyan házakba is betértek, ahol nem volt maguk fajta gyerek. A gazdasszonynak egy nyársat átnyújtottak. Tojást vagy pénzt kaptak érte ajándékba. A szentelt nyársat eltették és vihar idején tűzbe tartották villámcsapás ellen. Szaniszló német eredetű szatmári faluban hazulról hozott hosszú karókat szoktak máglyaszerűen a tűz fölé rakni, majd éppen tűzvész ellen házuk ereszébe szúrni. Így a budaőrsi és környékbeli, továbbá szigetcsépi németek is. Ők azonban égiháború idején is égetnek belőle. Nagymányok németjei a megpörkölődött karót tűzvész elhárítására a padlás szarufái közé dugják. Égiháború idején lehozzák és villámcsapás ellen a tűzhelyen meggyújtják. A babarci németek Judas, a kakasdiak pedig Jud néven emlegetik. A következőkből föltehető, hogy mindez eredetileg szőlőkaró lehetett. Pécsváradon csakugyan abból is hozzák. Kormával itt az istálló falára három keresztet vonnak, majd a padlásra viszik. Móron a szentelt karóból két szilánkot lehasítanak, és a szőlő két végébe szúrják. Aba hajdani magyar hagyománya szerint a tűzszentelésre szintén szőlőkarókat vittek. A lángokba tartották, majd otthon eltették. Ha haldokló volt a háznál, és készült a szentségek fölvételére, a házbeliek néhány szilánkot vágtak le belőle, és a tömjénező parázsra vetették. Várgesztes, Vértessomló német ministráns gyerekei a temető kidőlt fakeresztjeiből gerjesztettek tüzet (Kreuzweihung, Judvapreina). Szentelés után a gazdák a parazsat, illetőleg megszenesedett fadarabot szántóföldjükön szétszórták. A szentelt tűz maradványát a bukovinai Andrásfalva székelyei Júdásszén névvel illették. Disznózsírral keverték össze és sebet kentek vele. Gyöngyös szőlősgazdái a szentelt parazsat a szőlő négy sarkába ásták el, egyben megmetszették a négy sarki tőkét. Felnémet hagyománya: a tűzbe tartott, vinege néven emlegetett venyigét a szőlő négy sarkába szúrták. Szeged-Alsóvároson a hívek még századunk elején is szőlejükből szoktak vinni vesszőket, amelyeket szertartás alatt vagy ők, vagy megbízott koldusok tartottak a tűzbe. Az így megszentelt venyigéket aztán a szőlőnek, esetleg szántóföldnek négy sarkába ásták el. Ebből érthető, hogy Sopronban a Sióagárdon legalább jelképesen nagyszombat délelőtt szőlőt szoktak metszeni, az előzmények már feledésbe merültek. Ácsteszéren a jószág megrontása ellen a nagyszombati szentelt tűz elhamvadt parazsával az istálló ajtajára írják: Názáreti Jézus, a zsidók királya. Hasonló Szulimán (Somogy) hagyománya is. Kiskanizsán az elszenesedett parazsat az istállóban rejtik el, hogy a jószágnak ne legyen baja. Csanádpalotán a jószág itató vizébe vetik. A német Mecseknádasdon a hozott faszénnel az istálló, ól ajtaját megkeresztezik. Foganatosnak tartották tehénrontás ellen is. A tűzbe régebben favéget tartottak, hogy több keresztet is lehessen vele írni. Erdősmárok németjei csillagjelet írnak a tűzszentelésről hozott szénnel az istálló, borospince szemöldökfájára. Göcsejben a nagyszombaton égetett keresztfának szenét fehér nyárfa ágával és keserű gombával a szántóföldekre viszik, nagyszombaton szentelt vízzel meghintik. A szentelt szénből egyébként három szemet a kemencébe vetnek, hogy ne legyen jégeső. Böhönyén hosszabb, Júdást jelképező fadarabot vetnek a tűzre. A megszentelt parázsból visznek haza, hogy a házról minden olyan veszedelmet elhárítsanak, amit a tűz okozhat nekik. A szentelt szenet elteszik. Ha kisgyerek megijed, egy pohár vízbe beletörnek belőle és ezzel itatják meg. Vásárosmiske öregasszonyai emlékeznek rá, hogy a szentelt parázs eltett hamuját a múlt században égiháború idején tűzre szórták. Kaposszekcső leányegyház mivoltával, tehát a nagyszombati szertartások hiányával, laikus helyettesítésével magyarázható az a sajátos helyi hagyomány, hogy az édesanya virradat előtt az utcán tüzet rak, majd gyermekeit felkölti, hogy melegedjenek mellette. Hasonlóképpen a közeli Vázsnok faluban is, amely szintén fília. A középkorban, a Pray-kódex tanúsága szerint a nagyszombati próféciák éneklése alatt volt a gyermekek hitoktatása az első szentáldozásra. Régebben, Szent István idejében talán a felnőttek megkeresztelése is. Ez magyarázhatja a keresztszülők és keresztgyermekek között máig élő, jórészt már laikussá vált húsvéti hagyományokat is, melyekről később szólunk.^* Már itt megemlítjük, hogy a bozsoki keresztanya ruhát vesz keresztgyermekének. Ez nyilván a keresztelőing hagyományaihoz tartozik. Jellegzetes népi hagyományok kapcsolódnak a vízszenteléshez, vagyis a plébániatemplom keresztvizének liturgiájához is. A Rituale Romanum,Rituale Strigoniense (1909) és a Rituale Agriense (1815) azonos házszentelési szövegei (benedictio domorum in sabbato sancto paschae) tudomásunk szerint már régóta nem élnek a hazai lelkipásztori gyakorlatban. Eszerint a pap karinget és fehér stólát öltve magára, a keresztkútból a szentolaj belevegyítése előtt merített vízzel elindult a lakóházak megszentelésére. A házszentelés emlékezetét több helyen őrzi a hívő nép, főleg a székelység. Csíkdelnén (Delnita) a szentelt vízzel hintik meg az udvart, hogy a békák, férgek ne járják. Csekefalván (Ciucani) a lakószobát és a gazdasági épületeket szentelik meg vele, sőt még az ivóvízbe is töltenek belőle. A fejfájós embert meghintik vele, a beteg jószággal pedig itatják. Csíkszentgyörgyön (Šangeorgiu) a jószág legelőre kicsapása előtt keresztalakban megmossák vele. Kászonfeltízen a gyermekek piros tojásért hordják a szenteltvizet a házakhoz. Csíkménaságon (Armaseni) a pap a templom udvarán csöbrökben odakészített vizet megszenteli. Ebből mindenki merít és hazaviszi. Otthon a pimpóval, vagyis a virágvasárnapi szentelt barkával a családbeliek hintik meg a jószágot, udvart, gazdasági épületeket. Nagybetegnek ebből a szenteltvízből adnak inni a felépülés reményében. Klézse csángói megkerülik a templom előtti nagy kutat, isznak a vizéből, utána meg a templomot kerülik meg. Borzsován (Birzava) csak e szenteltvízzel való mosakodás után foghatnak a szentelt elköltéséhez. Zagyvarékason a család iszik belőle, és csak azután nyúl a húsvéti eledelekhez. Kereszt alakban a kútba is öntenek belőle: Uram, Jézusom, tartsd meg, aki iszik ebből a vízből, egészségben: jószágunkat, meg magunkat is. Megszentelik a házat, istállót, ólat is. Ki mit tud, azt mondja hozzája: őrizzen meg a jó Isten minden szerencsétlenségtől. Vagy: négy evangélista álljon a négy sarkára, hogy a gonosz sátán meg ne kísérthesse. Akit a húsvéti szenteltvíztől először keresztelnek meg, annak keze, Jánoshida népe szerint, áldásos lesz. Zagyvarékason ivott belőle mindenki, mielőtt az ünnepi eledelekhez nyúlt volna. A szenteltvíznek újvíz a jellemző hangonyi Lendvavásárhelyen a gazdasszony az ismét megszólaló harangok hallatára vizet, eredetileg nyilvánvalóan ezt a húsvéti szenteltvizet öntötte a háztetőre tűzvész ellen. Kálló népe harangszóra a patakban mosdott meg. Somodi faluban is leszaladtak a gyerekek, fiatalok a patakra, és ott szoktak megmosdani, hogy szeplősek, betegek ne legyenek. A hagyomány itt nagypénteki mozzanatokkal vegyült. Litkén déli harangszókor mennek a húsvéti kocsonyavízért. Ipolyi Arnold örökítette meg azt a hiedelmet, hogy az ilyenkor merített víz borrá változik. Sióagárdon kinyitják az ablakokat és megrázzák az almafákat. Göcsejben ilyenkor temetőárkot szoktak tisztogatni. A bánáti bolgárok, akik katolikusok, a harangszóra kútvízben mosakodnak, arcukat pedig szentelt vízzel hintik meg, hogy jól lássanak és ne legyenek szeplősek. Szeplő ellen mosakodtak ilyenkor hazai németjeink is (Budavidék, Németpróna, Gölnicvölgy). NémetprónánBácskában a harang szavát meghallva, szintén friss vízben mosdanak, illetőleg egy vödör vizet öntenek tűzvész ellen a háztetőre. A nagyszombati szenteltvíznek szentelményként való felhasználása régebben bizonyára egyetemesebb volt. További feltárásával talán még nem késtünk el egészen. A bukovinai Andrásfalva húsvéti előkészületeihez hozzátartozott a madarka készítése is. Kifújt tojásba legyezőszárnyakhoz hasonlóan, színes papírt dugtak, majd a tisztaszoba mennyezetére erősítették. Egész éven át ott függött. Ismeretes, hogy napjaink liturgikus reformja előtt a nagyszombati szertartások jórészét – az alkonyati feltámadási körmenet kivételével a papság még a reggeli órákban elvégezte. A hívek az ünnepi előkészületek miatt alig vettek rajta részt. Amikor azonban a harangok ismét visszatértek Rómából, vagyis az ünnepi nagymise Glóriájára valamennyien újra megkondultak, akkor – még a közelmúltban is – nagy lármát csapott a gyermeknép, a felnőttek pedig legalább jelképesen valami munkához fogtak. A szegedi tájnak különösen színes a hagyományvilága. Alsóvároson rossz bográcsot verve, a ház minden zegét-zugát gyorsan beszaladozva, a gyerekek ezt kiabálták: kényók, békák szaladjatok, mögszólaltak a harangok! Varga János a mondókának a múlt század derekáról még bővebb változatát jegyezte föl: kígyók, békák szaladjatok, mögszólaltak a harangok. Tücskök, férgek, bogarak, soha itt ne lássalak. Kígyók, békák szaladjatok, itt tovább nem maradhattok, mögszólaltak a harangok. A tápai gyerekek még a századfordulón is csengő- és kolomprázással kerülték meg a házat, miközben mondogatták: kényók, békák szaladjatok, húzik a mönnyei harangot! Kálmány Lajos följegyzése szerint a terjániak viszont ezt szekták mondani: Szent János vére fusson körül a ház környékin, hogy ne ártson semmiféle veszödelöm. Az újkígyósi és veszprémvarsányi asszonyok ilyenkor szokták gyorsan kisöpörni a ház helyiségeit, hogy megszabaduljanak a férgektől. Miskén Bácskában, Szerencsen, Nyitranagykéren, a német Budaőrsön a harangszóra meg szokták a fákat rázni, hogy majd sok gyümölcs teremjen rajtuk. Kerekegyházán az idősebb asszonyok ilyenkor vetik a babot, borsót, mert akkor majd bőven terem. Magyarbánhegyes Bocs palóc faluban amikor a harangokat ismét meghúzzák, az udvart szép tisztára szokták kisöpörni, hogy béka ne legyen benne, a gyümölcsfák törzsét pedig késsel körülkopogtatják a férgek ellen. EgervidékiAmikor Nagyoroszi harangjai ilyenkor megszólalnak, akkor a falubeli pásztorok tülkölni kezdenek. Az Ipoly felső vidékén a harangszóra mosakodnak, amely azonban csak addig hasznos, amíg a harang szól. Valamikor a harangozót külön megjutalmazták, ha ilyenkor hosszút húzott. A nagyszombat este tartott feltámadási körmenet szakrális célzatai mellett nyilvánvalóan egy archaikus tavaszkezdő szokásnak, a határjárásnak átmentése, az ember közvetlen életterének: otthonának és mezejének, a zsendülő határnak mágikus körbe foglalása, vagyis a gonoszok ártalmának kizárása a közösség világából. Ebben a szemléletben gyökerezik egyébként a búzaszentelő és úrnapja hagyományrendje is. E hit szerint a feltámadt Krisztus hatalmát megjelentik a földeknek, mintegy megfenyegetik és megszégyenítik vele a gonosz szellemeket, amelyektől a természeti csapások erednek. Látni fogjuk, hogy ez a körmenet a középkorban húsvét hajnalán történt. Laikussá vált, gazdagabb fejleményeivel már csak a Székelyföldön találkozunk. Ezekről később bővebben is szólunk. középkor végén egész fuvar szőlővenyigét készítettek elő a templom mellett. Nyilván, hogy mindenkinek jusson belőle. nyomában a neve. Itt is úgy tartják, hogy szerencsés lesz az a gyerek, akit ebben keresztelnek. A göcseji a harangszóra patkányűző célzattal kulcscsomót rázogatnak. E szokásnak az a magyarázata, hogy a zajjal a gonoszokat elriasszák. Ezek most, amikor Krisztus sírjában fekszik, különös hevességgel, ádáz haraggal törnek az emberek megrontására. Az újra megszólaló harangszó, Isten hatalmának, a föltámadt Krisztus dicsőségének hirdetője segít az elűzésben, és így a gonosznak, ártalmasnak meg kell szégyenülnie ez ünnepélyes pillanatban. Amikor a harangok ismét megszólaltak, a mohácsi sokác édesanya vagy nagyanya vízzel, eredetileg nyilván a most szentelt vízzel telt tányérba tojást tett. A gyerekek ebből mosdottak, de törülközniük nem volt szabad. Utána a tojással dörgölték meg az arcot. Az is ennek a szentelménynek elnépiesedett sarjadéka, hogy századvégi följegyzés szerint a nagylány, vagy gazdasszony söprűjével futvást körüljárja a házat. Szlovák versikéjének magyar fordítása: „kifelé kígyók, kifelé békák, mindenféle csúszómászó. Kifelé egerek, patkányok, ki a mi házunkból!” csanádi községben a harang hallatára kinyitják a ház ablakait, hogy beszálljon rajtuk az áldás. Az a szokás is élt itt, hogy a gazdasszony összefutkosta az egész házat, kezében kulcsokkal, kolompokkal, hogy elűzze mindazt, ami a családnak ártalmára lehet. elnépiesedett hagyomány szerint a harangszóra a kútból vizet kell húzni, benne megmosdani. Így majd minden szeplő elmúlik az arcunkról.