Népi hiedelmek L.

Népi hiedelmek

L.

Nagypéntek

Nagypéntek a csíki székelység ajkán itt-ott hosszúnap, az északi csángókén aszupéntek, ősi egyházi hagyomány nyomán nagyszombattal együtt a böjt és gyász napja. Mégsem piros betűs ünnep: Krisztus nem a Kálvárián, hanem húsvét hajnalán dicsőült meg. Viszont kálvini felfogás szerint a megváltást már Krisztus kereszthalála meghozta. Ezért a református egyház nagypénteket tekinti legnagyobb ünnepének. Nagypénteknek a hívő katolikus néphagyományban több egymással állandóan vegyülő, újabbnál újabb változatokat termő megnyilatkozása van. Természetesen a passió, népiesen pársió, pásió emelkedik ki, vagyis Jézus kínszenvedése és kereszthalála, továbbá a keresztnek és az arma christi néven összefoglalt kínzóeszközöknek legendában, énekben, elmélkedő imádságban épületes szándékkal való számbavétele. Igen jelentős a passiónak a misztériumjátékokban, felvonulásokban, Mária-siralmakban való fölidézése, elsiratása is. Mindezeket legtöbbször már nem a kánoni evangélium, hanem az apokrif hagyomány, legenda és látomás ihlette. Kívül kerül a liturgia kötelékén, bár nem szakad el tőle. A kínszenvedésről való ájtatos megemlékezés természetesen nincs kötve a nagyböjthöz, nagyhéthez, nagypéntekhez, bár ez az időszak szentesíti. Alkalomszerűen sorra kerül pénteki napokon, a Szentkereszt és a Hétfájdalmú Szűzanya ünnepein, továbbá búcsújáró helyeken végzett ájtatosságokon, halotti virrasztásokon, mindennapos magánáhítatban is. Nagypéntek, Jézus kínszenvedésének és kereszthalálának a napja. A keresztények körében a bűnbánat, a mély gyász és a szigorú böjt napja. A templomokban az oltárokat letakarják, a harangok némák. Nagypénteken Igeliturgia van, áldoztatással. A pap a szertartást piros vagy lila öltözékben végzi. A papság és a segítők teljes csendben vonulnak be a templomba, s az üres oltárszekrény (tabernákulum) előtt leborulnak. Ezt követi az Igeliturgia: Isten szenvedő szolgájáról szól az olvasmány, a szentlecke, és János evangéliumából olvassák fel a passiót. Ezután jön az évente egyszeri tisztelgés a kereszt előtt, a Kereszthódolat. Az igeliturgia teljes csendben áldoztatással ér véget. Nincs áldás, nincs elbocsátás. Ezen a napon a passiojátékok, élőképes felvonulások világszerte ismert szokások. Rómában minden évben a Pápa közreműködésével elevenítik fel a keresztút (Via Crucis) stációit. A kereszt a keresztény ókor és koraközépkor jámborságában és művészetében győzelmi jel, az üdvösség fája, amelyen Krisztus királlyá dicsőül. A keresztesháborúk Szentföld-élménye nyomán, főleg franciskánus értelmezésben inkább Istenemberre emlékeztet.

A Kálvária ábrázolása is visszatükrözi az áhítat korszakait.^* Eleinte csak azok jelennek meg a keresztfa alatt, akiket a kánoni evangéliumok említenek: a Szűzanya, János, Mária Magdolna. Később, a román kor Krisztus királyának szimbolikus és allegorikus alakok hódolnak, hangsúlyozván a dogmát: a megtestesülést és a kereszthalállal való megváltás misztériumát. Egyes ábrázolásokon nyilvánvalóan a Grál-legenda ihletésére angyalok is föltűnnek, amint az Úr kicsorduló vérét kehelybe gyűjtik. Ez a fogalmazás misekódexekben, korai nyomtatott misekönyvekben is sűrűn előfordul.
Ez a nap szintén nem mentes a babonás hiedelmektől. Tiltották az állattartással, földműveléssel kapcsolatos munkákat, nem sütöttek kenyeret (mert kővé válik), nem mostak (mert a ruha viselőjébe villám csapna), nem fontak. A víznek, mint ősi pogány tisztulás szimbólumnak mágikus erőt tulajdonítottak. A lányok, akik még szebbek akartak lenni, napfelkelte előtt, a patak vizében - az ún. aranyvízben - mosakodtak. Ez védett a betegségek ellen is. Az állatokat is kihajtották a patakhoz itatni, és le is fürösztötték őket, hogy ne legyenek betegek. Szokásban volt a határjárás, határkerülés is. Ilyenkor a férfiak a templom előtt gyülekeznek, csoportosan mennek a határba, ahol zajkeltéssel, kerepeléssel űzték el az ártó erőket a földekről.
Számos étkezési szokás is kötődött nagypéntekhez. A férfiak, tartván a szigorú böjtöt, reggelire csak kenyeret ettek, és hogy majd nyáron a kígyó a hasukba ne másszék, pálinkát ittak rá. A Szeged környéki falvakban csak hideg ételeket ettek, azt is csak akkor, amikor a templomi szertartásból hazaértek. A katolikus vallás tiltja a húsevést és csak egyszer szabad jóllakni a nap folyamán. Így a nagypénteki böjt idején nem főznek, sütnek zsírral. Ezen a napon az emberek felkeresik a temetőket, meglátogatják halottaikat, megtisztogatják a sírokat. Nagypéntek emlékére a katolikus templomokban már nagycsütörtökön elnémulnak a harangok, ettől kezdve húsvétig harangozás helyett kerepelnek, s a jószágokról is leszedik a kolompot, csengőt. Amikor újra megszólalnak a harangok a gyerekek csapatokba verődve csengőznek, vagy kolompolnak, elsősorban azért, hogy elűzzék a férgeket, vagy a faluból elriasszák a békákat. Ez utóbbi célt szolgálja az a szokás is, hogy a ház körbeseprésekor mindig a ház falától elfelé söpörnek. Számos vidéki helyen, de elsősorban a Hortobágyon dívott (és dívik ma is) a nagypénteki mosakodás. A férfiak azért tisztálkodnak meg alaposan, hogy ne legyenek ragyásak, az asszonyok a szeplőt mossák le az arcukról. A fürdetésből a gyerekek sem maradnak ki. Az állatok közül elsősorban a lovakat fürösztik meg alaposan (ha mód van rá, meg is úsztatják őket), hogy ne legyenek rühösek, egészségesek maradjanak. A mosdatási ceremóniák eredete az a hollóval kapcsolatos hiedelem, mely szerint nagypénteken mossa a holló a fiát. Ebből következik, hogy az embereknek meg kell mosakodniuk, s a lovaikat is meg kell mosdatni. Elsősorban a protestánsok körében ismert nagypénteki népszokás a Pilátus-verés, égetés, kergetés vagy pancilusozás. Ennek során gyerekek, fiatal fiúk óriási lármát csapva dorongokkal, botokkal döngetik a földet, vagy a templom elé hordott deszkákat, esetleg a templompadokat, s teszik mindezt abban a hitben, hogy ezzel Pilátust verik agyon, aki Jézust halálra ítélte. A nagypéntekről nagyszombatra virradó éjszaka különösen alkalmas a szerelmi jóslásokra, melynek eredményeként a hajadon lány megtudhatja, ki lesz a jövendőbelije. Az egész napos böjt után, az esti mosakodást követően a lány a fésűt és a szappant egy törölközőbe csavarja, és a párnája alá teszi. Ha férjhez akar menni, a mosakodást követően nem szabad megtörölköznie, mert a hiedelem szerint, az a férfi lesz a párja, aki álmában megtörli a leány arcát.

Nagypénteken tilos volt a szántás, ha mégis sürgősen el kellett végezni, akkor az igavonó állatnak a „Ne péntek, ne!” szavakat kellett kiabálni. A tilalom csak a munkavégzésre vonatkozott, a jószágot nagypénteken is muszáj volt etetni, itatni és rendben tartani. A népi hiedelem szerint, ha a nagypénteken születő gyermeket húsvét vasárnapján keresztelik meg, felnőttként a gyógyítás képességével fog rendelkezni. Ha a gyermek fiú, akkor a lelkészi hívatást kell választania. Nagypénteken nem szabad mosni, mert hamarosan meghal valaki a családban. Aki viszont nagypénteken vágja, vagy vágatja le a haját szerencsés lesz, mert a következő évben nem fog fájni a foga. Hasonlóan kedvező ilyenkor a körömvágás is, mellyel a fejfájás előzhető meg. A hiedelem úgy tartja, hogy a nagypénteken tojt tojás sohasem zápul meg. Az angolok pedig azt hiszik, hogy a nagypénteki tojás tűzbe dobva képes elfojtani a lángokat. Dési hagyomány szerint mikor Krisztust fel akarták feszíteni, alkalmas fát kerestek, hogy kiácsolják. A tölgy keményen ellenállott. A fűzfa jobbra-balra hajlongott, hogy ne tudjanak hozzávágni. A fenyő a szurkával védte magát. De a nyárra nem hederítettek, vágni kezdték. Rengett belé minden levele. Ma is folyvást reszket, mert fél, hogy megint ráakasztanak valakit.

Mikor a zsidók Jézust ostorozni vitték, egy fűzfáról vágtak fiatal ágakat és azzal ütötték őt. Senki nem sajnálta Jézust, inkább vadul csúfolták és szidalmazták. Az Úr most a fűzfához szólt: szomorkodjál fűzfa! És mikor Jézus elesett a hóhérok csapásai alatt és a fűzfavesszők pirosak lettek vérétől, a fa ágai szomorúan a földig hajoltak. Amit tehát fájdalmában parancsolt az Úr a fának, azt hűségesen megfogadta. Csepel régi német hívei a szentsír díszítésére hat nagyobbacska üveggömböt állítottak föl. A ministráns gyerekek nagycsütörtökön kétkerekű kocsin két kis hordót húztak végig a falun, és a szőlősgazdáktól bort kértek. Az egyik hordó piros, a másik fehér borral telt meg. A szentsír előtt álló üveggömbökbe váltakozva fehér és piros bort öntöttek. Mindegyik mögött gyertya égett, amely átvilágította az üvegeket. A kimaradt bor a papot illette. A többi alighanem alkalmi szentelmény volt, de fölhasználására már nem emlékeznek. A hagyomány nyilván a szőlőprésben szenvedő Krisztus tiszteletével függ össze. Erről a szentvér ünnepénél szólunk bővebben. A nagypénteki szentségimádással legtöbbször az előtte fekvő szentkereszt előtti hódolat is együtt jár. A keresztfa nemcsak száraz, elhalt lignum, hanem eleven arbor is. A liturgia is különbséget tesz közöttük. Egyszer: ecce lignum crucis, máskor: crux fidelis, arbor una nobilis. Ilyenkor pénzdarabokat szokás a kereszt elé dobni. Mai általános vélemény szerint a virágdíszítés költségeire fordítják, eredetileg azonban másról volt szó. Istensegíts székelyei a szentsír elé fektetett feszülethez térdencsúszva közeledtek és úgy csókolták meg: pénzt és piros tojást tettek melléje. Szeged Temesközbe, Szaján faluba vándorolt népe nagypénteken és nagyszombaton a szentsírt látogatva, tojást vitt a Kisjézus néven emlegetett feszület mellé. A mohácsi sokácoknál is hasonló hagyomány élt. Az adatokat még nyilván szaporítani lehetne. Bár hazai források előttünk egyelőre nem ismeretesek, külföldi párhuzamok nyomán mégsem kétséges, hogy a középkorban nálunk is szokás volt húsvéti gyónás alkalmával a papnak pénzt (Beichtkreuzer) átnyújtani. A simonia, vagyis a szent dolgokkal való üzérkedés látszata miatt a zsinatok ezt szigorúan tilalmazták. Ehelyett alakult ki az a laudabilis consuetudo, közvetett gyakorlat, hogy a hívek a szentsírra hoztak tojást (Beichteier), illetőleg vetettek pénzt. Öregek emlékezetében sokfelé máig él a nagypénteki kenyér híre. Ez nyilvánvalóan a középkori nagycsütörtöki eulógia, vagyis az Oltáriszentség szereztetésének emlékezetére szentelt kenyér elnépiesedett, nagypéntekhez tapadt, eucharisztikus színezetű maradványa és sajátos alkalmazása. Nagypénteken a szegedi tájon nem ég a tűz, tehát kenyeret sem szoktak sütni ezen a napon. Akkorát mégis dagasztottak, mint egy libatojás. Később megszárították, eltették, és akkor vették elő, amikor valaki vízbe fulladt. Ilyenkor a közepét kifúrták és égő szenteltgyertyát állítottak bele. A vízre eresztették, és ahol a gyertya belefordult, hitük szerint ott kellett a holttestet keresni. Algyőn úgy tudják, hogy a holttest oda is úszott, ahol a kenyeret, benne a hétszer megszentelt égő gyertyát a vízre eresztették. A hiedelmet a dunai hajósok is emlegetik. Öreg szőregiek szerint, aki a nagypénteki kenyérből evett, azt a háborúban nem érte fegyver. A szentelt kenyérnek e sajátos erejét már a középkorban híresztelték. Bornemissza Péternél olvassuk: minden nagy és kicsiny dolgokba sok ezer bűvölés-bájolás, superstitio és hamis vélekedő erősség vagyon. Mintha valaki vízbe hal, Tányérra viaszgyertyát gyújtsanak, es ott megaluszik, ahol fekszik. Nyilván az eulógia képzetköréből sarjadt az a székesfehérvár-felsővárosi, pölöskefői szokás is, hogy a gazdasszony régebben az ünnepekre nagycsütörtökön sütötte a kenyeret, de csak akkor nyúltak hozzá, amikor a pap a húsvéti eledelekkel együtt ezt is megszentelte.

Hazai németségünk nagypénteki kenyérsütése is ebbe a paraliturgikus összefüggésbe tartozik. Abaliget gazdasszonyai egyetlen kenyeret sütnek. Mint mondogatják: Jézus erre a kenyérszagra támad majd föl. A Buda-vidékiek a sütést úgy magyarázzák, hogy a Kálváriára hajszolt Jézust annak a friss kenyérnek illata erősítette, amely egy pékműhelyből áradt feléje. Hasonló hiedelem él a vegyesajkú, de katolikus Dávod bácskai faluban is. Csátalja német gazdasszonyai sütés közben a kiskaput is kinyitják, hogy a sülő kenyér illatától a szenvedő Krisztus jobban érezze magát. Csanád német asszonyai nagypénteken kenyeret szoktak sütni. Ez a Karfreitaglaibchen, Karfreitagmitschel, amely áldást hozott a házra. Egészen a következő nagypéntekig őrizték, különösen árvíz idején tartották foganatosnak. Akadtak házak, ahol húsvétkor az első koldusnak adták oda, hogy imádkozzék a családért. Országszerte több monda valami nagypénteki látomást idéz. A békési Gerendás határában van egy Alberthegy néven emlegetett homokhalom templomrommal és felszínre kerülő sok embercsonttal. A helyi hagyomány szerint a templomot a törökök éppen nagypénteken, Úrfölmutatáskor lőtték össze. A pap és a ministránsgyerekek ottmaradtak a romok alatt. Még most is minden nagypénteken Úrfelmutatásra megjelenik a pap és áldást ad a csontokra. Ez addig lesz így, amíg a törökök újra föl nem építik a templomot. A múlt század közepéről származó szegedi följegyzés szerint, ahol pénz van, ott a föld a nagypénteki passió éneklése alatt megnyílik. Annyit ki lehet szedni belőle, amennyi csak jólesik. Jaj azonban annak, aki elkésik, mert a föld a passió elvégzése után becsukódik. Németpróna (Slovenske Pravno) hagyománya szerint a közeli Visehrád hegyen minden századik évben a nagypénteki passió alatt gyönyörű szép vár látható. Szintén ezen a hegyen ugyanekkor barlang nyílik meg, tömérdek kincs van benne. Aki be tud jutni, sokat szerezhet belőle. Úgy véljük, hogy itt a középkori Grál-legenda élőszóval fenntartott és céltudatos gyűjtéssel bizonyára még szaporítható hazai változataival van dolgunk. A Grál-történetből tudjuk, hogy minden nagypénteken galamb szállott az égből alá, szájában a szentostyával, amely a Grál-ereklyét erővel, lovagjait gazdagsággal töltötte el. A kincset a Mons Salvationis várában éppen a Grál égi erejével, sugallatával épített, drágakövekkel tündöklő templomban őrzik. Ugyanezen a napon jut be egyik szövegváltozat szerint a bolyongó, Grál-kereső Parsifal a várba, ahol balgaságból nem kérdezősködik a beteg Amfortas király baja felől, akinek gyógyulása éppen a felebaráti szeretet szavától függ. A kelyhen utódként mégis Parsifal neve tűnik föl, aki jóváteszi mulasztását. Albrecht von Schaffenberg továbbszőve Wolfram von Eschenbach előadását, leírja a Grál-templom csodálatos szépségét és további történetét. Az emberek bűnbe merülnek, ezért a Grál eltűnik, illetőlég messzire, napkeletre kívánkozik. Amerre híveivel átvonul, mindenütt megajándékozza a kolostorokat, kórházakat és a szegényeket. Végre János pap országába, a paradicsom szomszédságába jutnak, ahonnan a csodálatos bibliai folyók erednek. A templomos lovagok könyörgésére az Úr ide parancsolja a Grál-templomot is, Parsifal pedig papkirályként uralkodik. A mi mondai látomásainkban, továbbá archaikus népi imádságainkban ez a templom villan föl.

Ami az étkezést illeti, nagypénteket református, evangélikus szlovák népünk is böjttel üli meg. Még más vonatkozásban is szólunk róla, hogy a középkor liturgikus szemlélete és gyakorlata értelmében a tüzet nagycsütörtökön este eloltották, és a húsvéti szentelt tűz parazsából gerjesztették újra. Ahol ennek emlékezete még él, így hagyományőrző szegedi, tápai családok körében, ott csak hideg ételek kerülhetnek nagypénteken az asztalra (olajban főtt káposzta, bab, laska, olajban sült guba). Addig nem ettek, amíg a délelőtti templomi szertartásokról: passióról, csonkamiséről haza nem tértek. Vacsorára megelégedtek a sóspaprikás kenyérrel. Hercegszántó régi sokácai, Versend horvátjai egész nap böjtöltek, csak este, amikor a hold és csillagok már feljöttek az égre, ettek egy darabka száraz kenyeret és vizet ittak rá. Miskén régebben akadtak, akik három búzaszemen és három csöpp vízen böjtöltek. Felnémet, Bélapátfalva és bizonyára még más környékbeli palóc faluk hagyománya szerint nagypénteken éppúgy szokták az asztalt megteríteni, mint karácsony estéjén: a fölterített abroszon az ételek mellett fokhagyma is volt. Alatta szakajtóban búza, kukorica, zab a jószágnak, továbbá bab és más vetőmag. Mint látjuk, a palócoknál egyes karácsonyesti szokások ide települtek át. Zagyvarékason nagyhéten piros almát dobtak a kútba. Egész héten erről ivott az ember is, jószág is, hogy egészséges maradjon. Húsvétkor vették ki és megették. Az alma itt már a keresztfának a Megváltóra emlékeztető gyümölcse.

Nagypénteket ma is hallgatással, különös meghatottsággal, valami naiv, de annál bensőségesebb átéléssel ünnepli a nép idősebbje. Teljes a csönd, a tűz kialszik, a tükröt fekete kendővel takarják le, az órát megállítják, illetőleg nem húzzák föl. Úgy járnak-kelnek, mintha halott volna a háznál. Istensegíts székelyei az innapló gúnyát nagypénteken kitették az udvarra, hogy a szél fújja meg. Ez hitük szerint áldást hozott a viselőjére. Csikszentmártonban (Sinmartin-Ciuc) moly ellen szokták szőtteseiket kirakni. Ez nyilvánvalóan már másodlagos fejlemény. Aki nagypénteken káromkodik, a zagyvarékasiak szerint oda vág a villám. Az ipolymenti palóc gazda így oktatja fütyörésző, káromkodó szolgáját: az Úrjézus halálakor ne örülj, de ne is káromkodj. Még a közelmúltban is az egész család kora reggel, jóval az isteni szolgálat előtt elment a templomba. Az apátfalvi tanyák népe gyalog érkezett. Ezen a napon a kocsira ülést illetlennek tartották volna. Gyalog ment a nyíregyházi nagytemplomba a bokortanyák evangélikus tirpáksága is. Nagyécsfalu legényei elmentek ugyan a nagypénteken is a nekik kedves lányhoz, de nem keresték a vele való találkozást. Csak egy fekete szalagot kötöttek a fára.

Nagypénteken régebben fekete gyászban mentek nemcsak az asszonyok, hanem még a lányok is a templomba. Csökölyigazodott fel a nagypénteki gyászistentiszteletre. Ezt a ruhát csak kézzel volt szabad megvarrni. Ormánságban is fehéret öltöttek magukra nagypénteken. Fehérben mentek azonban a csonkamisére a vend eredetű Tarany asszonyai és lányai is. Az utóbbiaknak még fehér szalag is volt a hajukba fonva. Református hagyomány, hogy a nagyszalontai anyák nagypénteken apró gyermekeiket elviszik a templomba, hogy hamarább kezdjenek beszélni. Görgeteg református asszonynépe még a század elején is tiszta fehérben, eltakart arccal református anyái kisgyermeküket szintén nagypénteken viszik először templomba, és fejét – nyilván hasonló szándékkal – háromszor a falához érintik. Napjaink liturgikus reformja az ünnep hagyományos rendjében nagy változásokat idézett elő. Így a csonkamisét délutánra helyezte, fölújította a hívek nagypénteki áldozását, lehetővé tette az anyanyelv liturgikus használatát. Mi a hagyományt ábrázolván, a régi évszázados gyakorlat bemutatására törekedtünk. Ez a meglett korú nemzedékek emlékezetében még elevenen él.