Népi hiedelmek LXXIII.

Népi hiedelmek

LXXIII.

Keresztjáró napok

Az összehasonlító vallástudomány számos keresztény szertartásban és vallásos szokásban ősi pogány rudimentumokat [csökevényeket] derít ki, amint kutatásai menetén a régibb és az újabb hit elemeinek feltűnő hasonlóságát látva, ennek okait fürkészi. Hogy a szellemi fejlődés szintén csak a természet törvényeinek engedelmeskedik, azt semmi sem igazolja meggyőzőbben, mint a vallásrendszerek fúziója. E keveredésnek kétségtelenül a legérdekesebb és aránylag még a legbehatóbban megfigyelhető példája az, melyet a Rómába átplántált kereszténység szertartásainak kialakulása mutat. Két heterogén, sőt ellentétes szellemű hitrendszer külsőségeinek egybeolvadását sehol és sohasem könnyítették meg annyira a kényszerű érintkezés feltételei, mint itt az által, hogy a keresztény egyház feje a római császárnak és pontifex maximusnak utódja lett egy személyben. A legtöbb tanulsággal szolgál e részben Nagy Gergely pápának az egyház történetében korszakot alkotó uralkodása (590–604), amely a liturgia fejlődésében is alapvető és hosszú időre kiható jelentőségű volt. Az ő korába esik a szavahihető hagyomány szerint a tavaszi könyörgő és bűnbánati körmenetek szabályozása is. Ezek közül az úgynevezett „nagyobb litánia” napja, a Szent György napját követő Márk evangélista ünnepére, a „kisebb” könyörgések, vagy „Keresztjáró napok” pedig az Áldozócsütörtök előtti hétfőre, keddre és szerdára esnek. Emezek tehát „mozgó” napok és a húsvét dátumától függnek, míg amaz állandó ünnep. Az előbbi könyörgő körmenet célját eléggé elárulja annak magyar neve, búzaszentelő, amely ugyan valamivel szűkebb értelmű, mint a német, Fruchtweibe, de azon elv szerint, hogy „a potiori fit denominatio” [a leglényegesebb fogalomjegy adja a nevet], elég jól képviselteti az egész nemet a legbecsesebb fajjal. Ez elnevezésben egyúttal a magyar föld legnemesebb, legjellemzőbb terméke, s így a magyar nép életének e földbe nyúló legerősebb gyökérszála jut kifejezésre. Azt tehát kiválóan szerencsés alkotásának, nemzeti szellemünk egyéb analóg nyilvánulásaihoz teljesen méltónak ítélhetjük. Mert habár az egyház e napon a föld összes gyümölcsire lekéri az ég áldását, a magyar mezőgazdának a pap imájához szegődő fohásza elsősorban mégis a neki legdrágább, szívéhez legközelebb álló termés, a búza bőségéért esedezik. A remény üde zöldjében pompázó vetés e napon – ha csírája a tél és kora tavasz annyi veszedelmét elkerülte – bár fölötte zsenge még, de már biztató erőben áll. A szólásmondás azt tartja róla, hogy ilyenkor a fürj, a szántóvető kedves költögetője, már elbújhatik benne. Épségét, kívánatos fejlődését azonban soha sincsen több és nagyobb ok félteni, mint zsenge ifjúsága e napjaiban. A késői fagyok s a rozsda réme ott lappang a gazda szép reményeinek sötét árnyékaképpen. Szent György és Márk jóságos alakjai nyomában feltűnnek a május közepe táján majdnem kivétel nélküli szabályszerűséggel garázdálkodó „fagyos szentek”: a rettenetes Pongrác, Szervác és Bonifác, akikhez utolsóul, a nem kevésbé veszedelmes Orbán csatlakozik. De ő már a föld gyümölcsei nyári csapásának, a jégesőnek hírmondója. Habár némely szomorúan emlékezetes esztendőben ő is dérrel, zúzmarával köszönt be; pedig Márk után épp egy hónappal esik a pintérek e védőszentjének ünnepe. Fagytól, rozsdától és jégesőtől, a vetések és ültetvények e zord ellenségeitől való oltalmat esd az egyház Búzaszentelő napján és a tőle kisebb-nagyobb közzel elválasztott Keresztjáró napokon. Ha korai a húsvét, ezek és Márk napja közé csak egy heti időköz esik, míg máskor a két litánia, a „nagy” és a „kicsiny” közé majdnem egy egész hónap ékelődik. Éppen mivel nemegyszer oly közelről követik a Keresztjáró napok a Búza-szentelőt, azért szólunk amazok alkalmából emerről is. Erre különben mind a két könyörgő járatnak közös hitéleti alapja is feljogosít bennünket. A litánia, amelyről az egyház a maga műnyelvén a Búzaszentelő és a Keresztjáró körmeneteket nevezi, a Mindszentek letenyéje. Maga e könyörgés, legalább egy teljes évezredet betöltő fejlődésének változó, bővülő alakjában, terjedelmes és beható tanulmányra lenne érdemes. Hát még az egész szertartás, melynek a keresztény egyházban e litániával kapcsolatos neve semmit sem árul él eredeti jelentéséből. E szertartásnak egyes, mégpedig a leglényegesebb elemei ugyanis jóval-régibbek a keresztény egyház azon szentjeinél, akiket a Mindszentek-litánia felsorol. Sőt sokkal korábbiak magánál a kereszténységnél is. Velejük és valláséleti alapjuk oly régi, mint az emberiségnek a termőföldhöz tapadó reménye, gyümölcseiért remegő aggodalma, és betakarított aratásáért, szüretjeiért érzett hálája. Oly régi, mint a vallásrendszerek valamennyi alakulásában oly kiváló helyet követelő földtisztelés maga, amelynél a hitélet másik gyökérszála, az animizmus, a lélek tisztelete, csak alig régibb valamivel. De lehet, hogy összenőve, együtt sarjadt mind a kettő a természetélet titkait ősi naivsággal fürkésző ember lelkéből. További fejlődésük menetén is kapcsolatban maradtak egymással. A föld gyümölcseit a jó és rossz démonok, az elköltözőitek lelkeinek e kétfelé ágazódó sarjadékai táplálják vagy rontják, növesztik vagy pusztítják. Amazoknak oltalmát kéri, emezeknek ártó hatását elhárítani igyekszik minden áldó imádság, amelynek foglalata az említett litánia e könyörgése: Ut fructus terrae dare, et conservare digneris. – Te rogamus, audi nos! Hogy a föld gyümölcsit megadni és megtartani méltóztassál. – Kérünk, hallgass meg minket! A Mindenszentek letenyéjének ezt a versét a Márk napi körmeneten emeltebb hangon, háromszor ismétli az egyház szolgája. De vajon sejti-e, hogy mikor e szavakat hangoztatja, akkor egy legalább is háromezer esztendős római indigitamentum, vagyis pogány római szertartáskönyv egyenes utódjából esd áldást a föld termésére? Pedig erre vall, ha más nem, már az is, hogy a Márk napján szokásos körmenet a régi római Robigalia-ünnep dátumára esik. Április 25-én ugyanis, vagy némely forrás szerint 23-án, Robigus, vagy Robigo, (amaz hím-, emez nőnemű istenség), illetőlég mind a kettő tiszteletére ünneplő ruhában kivonult Róma eredet szerint túlnyomón földművesekből álló népe a kertek dombjára, a mai Monté Pincióra, amely még mai nap is hű e régi nevéhez. Itt a gabonarozsda nevét viselő istenségek megengesztelésére vörös színű áldozati állatokat, szoptatós vörös szukát, vagy három rőt emsét, borjút, vagy kost és kecskebakot öltek le. Többet vagy kevesebbet, a gabonát fenyegető csapás mértéke szerint, amely az itáliai éghajlati körülményék között ezen időtájban már eléggé megítélhető. A jámbor hagyomány ezt az engesztelő földműves ünnepet Numa király mesés koráig viszi fel. De e nélkül a csupán mondai hitelű adat nélkül is feltehető, hogy legalábbis oly régi, mint a többi óitáliai vallásos intézmény, amelyek a rómaival elegyült szabin nép hatását mutatják. A Robigalia-ünnep körmenetét a Flamen Quirinalis, tehát Mars papja vezette, minthogy eredetileg Mars is mezei istenség és csak, mint nemzeti főisten vált utóbb a kiválóan harciassá fejlődött Tiberis parti népi hadistenévé. Az engesztelő áldozathoz ünnepi játékok is csatlakoztak, Robigus tehát, valamint női párja Robigo, nem tartozhattak a földművelés istenségeinek azon apróbb jelentőségű csapatába, amelynek száma légió. Valamennyit elsorolta a föld bő terméséért kínos aggodalommal esdeklő római gazda s később a helyét elfoglaló pápa. Csak úgy, mint ahogy a keresztény, egyház is egész légióit számlálja el a mindenféle rangú és rendű szenteknek, hogy oltalmukat és közbenjárásukat kikönyörögje. A „kisebb” litániákon, vagyis a Keresztjáró hét körmenetein, ehhez még egy különösebben kifejezett cél járul. Ez a járványos betegségek, köztük kivált a középkor legborzasztóbb réme, a pestis vagy fekete halál elleni oltalomkeresés. Az Áldozócsütörtök előtti három könyörgő nap általánossá tételét legalább egyenesen a döghaláltól való szüntelen remegéssel fűzi egybe a jámbor hagyomány. Megalapítójukul Mamertus viennei püspököt emlegeti a pusztán legendai hitelű feljegyzés, amely szerint már az V. század közepe táján terjedt el e szertartás egyenlőre Franciaországban, majd innen az egész nyugati kereszténységnél. A tavaszi vetésáldások és a járványos betegségek elleni vallásos védekezések különben már ősidők óta kapcsolatosak voltak egymással. A pogány Róma májusi könyörgő körmenetén, (1. A „fagyosszentek” című fejezetet) a „fratres arvales” tizenkét papból álló, testülete ódon latinságú és már Augustus korában is csak sejtett értelmű imádságának csekély töredékében a „neve lue rue sine incurrere in pleores” szavak a félelmetes istenséghez körülbelül ugyanazért esedeznek, amit a Mindszentek litániája kér az. Úrtól, mikor így fohászkodik fel hozzá: A peste, fame et bello libera nos Domine! Betegségtől, éhínségtől és háborúságtól ments meg, Uram, minket! De az egész pogány és keresztény démonológia bonyolódott útvesztőjébe tévednénk, ha azt a vallásos felfogást, behatóbban akarnánk elemezni, amely a Mindenható Egy Isten mellett egész sereg korlátolt hatalmú jó és rossz szellemnek enged áldó és átkos szerepet a természetben. Ha pedig e felfogás még mélyebb alapjait kutatnék, az összehasonlító vallástudomány végtelen perspektívája tárulna fel előttünk, amelybe ez ősrégi eredeti ünnepek és szertartások alkalmából csak egy futó pillantást óhajtottam vetni. Tömérdek itt még a felkutatni és tisztázni való, s ha ezer-annyian dolgoznánk is hangyaszorgalommal e még fiatal tudomány aknáiban, mint amennyien bennük tapogatódzunk, akkor sem győznők a mélyben rejlő igazság fölé halmozódott omladékot letakarítani. Csak itt-ott sikerül egy-egy véletlenül feltáruló hasadékon át, biztató csillogását megpillantanunk: de már e halvány s bolygótűzként el-elszökkenő fény is elég inger, elég buzdítás arra, hogy a feléje való törekvésbe soha bele ne fáradjunk.