Népi hiedelmek LXXII.

Népi hiedelmek

LXXII.

Június 2.

Az Úr Krisztus mennybemenetelének ünnepe, húsvét után a 40. nap. Az ősegyház a IV. századig a Szentlélek eljövetelével együtt pünkösdkor ünnepelte. 350 után egyre több helyen a Szentírásból ismert húsvét utáni 40. napra került. Szt. Ágoston már apostoli hagyománynak tudja. A VII. században vigiliát, a XII. sz-tól 1955-ig oktávát (nyolcadot) csatoltak hozzá. Ugyancsak a XII. sz-tól körmenettel is ünnepelték. 1570-1970 között az evangélium után eloltották és elvitték a szentélyből a húsvéti gyertyát. 1918-ig a húsvéti szentáldozás határnapja volt; ebből ered az egyedülálló, csak magyar nyelvben használt Áldozócsütörtök név. Az ünnep liturgikus hagyományai közé tartozott Krisztus mennybemenetelének megjelenítése. XVIII. századi adatok szerint a sárospataki plébániatemplomban a prédikáció után a mennybe menő Krisztust ábrázoló szobrot kötéllel a magasba húzták, ahol angyalszobrok várták égő gyertyákkal. Ezt követően ajándékokat szórtak alá a híveknek. E szokásnak a Felvidék német nyelvterületein a cipszerek és krikehájok között is ismeretesek párhuzamai; a reformáció előtti előfordulásáról és a gyermekek megajándékozásáról Bod Péter ostorozó szavai tanúskodnak. Ugyancsak katolikus gyökerei vannak az áldozócsütörtöki határjárásnak, körmenetnek, s a jó termést célzó vallásos színezetű hagyományoknak. Ezzel függött össze az ezen a napon tartott kenyérszentelés is. Az áldozócsütörtöki hagyomány egyes protestáns vidékeken is fönnmaradt. Az unitárius Torockón a XIX. sz-ban ezen a napon a nép a Székelytő tetejére vonult és örömtüzet gyújtott. Számos hiedelem függ össze a napnak az évi szentáldozásban betöltött szerepével is. Áldozócsütörtök neve a moldvai csángóknál iszpász, az erdélyieknél áldozó. A megelőző három nap – a keresztjáró napok – alatt az egyház körmeneteket tartott a templom körül, a környékén lévő keresztekhez. Középkori eredetű szokás. Makón 1954-ig pap kíséretével az első nap a Kálváriához mentek, a második nap a temetőkápolnához, a harmadik napon a Szent János kápolnához. Ezeken a helyeken szentmisét mutattak be. Mások a körmenetek sorrendjére az alábbiak szerint emlékeztek: „Vótak azok a körösztjáró napok, áldozó előtt való három nap. Akkor az első nap möntek a Szent János kápolnához, akkor második nap a Kálváriáhun, harmadik nap a temetőbe. Ez így vót. Aztán mindig kérték a jóteremtőt, hogy áldja meg a búzáját, áldja meg a többi veteményét, de tartsa mög hozzá a többi jószágokat is. És ezér […] az imába mindön bele vót foglalva úgy, hogy a nép, mint az általa tartott jószág.” (5) A pap könyörgésén kívül a hívők külön, önállóan is imádkoztak. Hajdani dologtiltó nap jellegére utal az a hiedelem, amely szerint, aki áldozócsütörtökön varr, annak a kezén kelések lesznek. Ezen a napon volt a harmadikos katolikusok fiúk-lányok első áldozása, s a reformátusok konfirmálása. Az ünnep jellege és jelentősége sokat változott, különösen a rendszerváltoztatás előtti évtizedekben. „Az áldozócsütörtök a reformátusoknál ünnep inkább, az úrnapja meg a katolikusoknál. Áldozócsütörtökön volt valamikor régebben a konfirma vizsga. Akkor konfirmáltunk, reformátusok. Addigra tanultuk be a konfirmáláshon ami köllött, és áldozócsütörtökön volt a konfirmavizsga. Akkor délután vót egy kis uzsonna a gyereköknek, és akkor pünkösd első napján vettük föl az úrvacsorát először. Akkor még úgy vót, hogy a család is ott vót mind, apraja-nagyja. Nemcsak azér, mer ünnepély vót, mer akkor konfirmáltunk, hanem az úrvacsorát akkor még az egész család fölvette. De mostmár ez teljesen kiment a divatbul. Mondjam azt, hogy ha konfirmálnak is, mer az én lányom is konfirmált még akkor, demán az unokák csak mög löttek körösztölve, de mán nem möntek el konfirmálni. Ezt hozta a helyzet. A sajómenti Girincs hívei déli harangszóra a templomba siettek, hogy e percben az Úr Jézust imádva, mintegy utána küldjék legfontosabb kéréseiket az ég felé. Úgy vélik, hogy Jézus után a mennyország egy óráig nyitva marad. Néhány vidékünkön még ma is akadnak, akik a déli harangszó hallatára az ég alatt mondják el az úrangyalát. A hercegkútiak régen délután egy órakor körmenettel, olvasót imádkozva kimentek a határba a búzavetésekhez; innen a templomi hálaadásra tértek vissza. A középkori áldozócsütörtök hazai liturgikus világából a paraszti sorban bujdosó szakrális hagyomány még mást is megőrzött. Annak emlékezetére, hogy Jézus tanítványait kivezette az Olajfák hegyére, e napon mind a keleti, mind pedig a nyugati egyházban körmenetet tartottak. Ennek a megemlékezésen túl bizonyára könyörgő jellege is volt: a vetéstől akarták távoltartani a rontás szellemét, illetőleg megnyerni vele a megnyílt ég különös áldását. Nyilvánvalóan ezzel függ össze a Pruisz János váradi püspök Pontificaléjában olvasható szentelmény: benedictio panis, quae diebus dominicis, vel in festo ascensionis. Népi utóéletéről sajnos, nem tudunk. A szokás a középkorban a kalocsai egyházmegyében is biztosan élt. Miután Szeged ekkoriban a kalocsai egyházmegyéhez tartozott, valószínű, hogy az a szokás, hogy áldozócsütörtökön az alsóvárosi gazdák zászlóval fölvonulva még a közelmúltban is misét szolgáltattak, hogy Isten bő terméssel áldja meg őket, föltétlenül középkori eredetű. Utána áldomást ültek. Érd katolikus délszláv hívei a XVIII. században ezen a napon a szőlőhegyre mentek. Ercsiben a falut kerülték meg. Rokon hagyomány élt még a közelmúltban is Hosszúhetény baranyai faluban: a hívek kereszt alatt mentek föl a Zengőhegy tetejére, a Mária-képhez. Ez már a barokk Mária-kultusz fejleménye, a hagyomány nyilván még középkori. Részleteiről sajnos, nem tudtunk meg semmit. Még szintén középkori liturgikus hagyományból sarjadt Torockó (Rimetea) unitárius magyar népének Orbán Balázstól megörökített ünnepi szokása, hogy áldozócsütörtökön föl szoktak menni a Székelytő tetejére, ahol egész nap és este örömtüzek mellett vigadtak, és „ottlétük emlékére magas csóvákat szoktak feltűzni.” A szokás utólagos mondai magyarázatául úgy mesélik, hogy a hegyre vonulás a székelyeknek a mongolokon nyert győzelmét hirdeti. Nagy Miklós jegyezte, föl azt a sajómenti Girincs faluban élő hagyományt, hogy – miután Jézus a déli órákban ment föl a mennyekbe – déli harangszóra százával sietnek vissza a templomba, hogy „e percben az Úr Jézust imádva, mintegy utána küldjék legfontosabb kéréseiket az ég felé.” Úgy vélik ugyanis, hogy Jézus után a mennyország egy órára nyitva marad. Végül a dicsőséges olvasót imádkozzák. Székesfehérvár-Felsővároson, Esztergomban még ma is akadnak, akik a déli harangszó hallatára az ég alatt, vagyis kint a szabadban mondják el az Úrangyalát. Kérésüket hitük szerint ilyenkor maga az égbeszálló Krisztus viszi az Atyaisten trónjához. Hercegkút német eredetű magyar falu. Öregek még emlékeznek a Himmelfahrt hagyományára: a nép délután 1 órakor körmenettel, olvasót imádkozva, kiment a határba a búzavetésekhez. Innen templomi hálaadásra tértek vissza. Dusnok katolikus „rác” asszonyai nem körmenetben keresik föl a temetőt. Ki-ki magában imádkozik, hogy halottjai Krisztus nyomán égbe jussanak. A békéscsabai evangélikus szlovákság régebbi hagyománya szerint áldozócsütörtökön (stupeniá) a tanyán gazdálkodó fiatalok kocsira rakták a már városban élő szülőket, hogy a határt, fejlődő termést ők is láthassák. A menyecske jó ebédet készített a számukra; majd délután visszavitték őket Csabára. Sajátos módon HartaSzintén ide sorolható az a hódmezővásárhelyi hiedelem is, hogy áldozócsütörtökön vérré válik a bor az emberben. E laikussá vált képzet szerint is nagycsütörtök misztériumát áldozócsütörtök pecsételi meg véglegesen. Hevesaranyos palóc népe szerint a hegyek akkor keletkeztek, amikor Krisztus Urunk a mennyekbe ment. A föld is emelkedett utána, de Jézus intett, hogy maradjon. A föld erre megállapodott, de úgy maradt: nem ment egészen vissza a helyére. Ságújfalu hasonló hagyománya szerint is a föld utánament a mennybe szálló Krisztusnak. Amen szavára azonban megállott. Ebből lettek a hegyek, maga a Karancshegy is. Tetejére az angyalok építették a kápolnát. protestáns német asszonyai régebben áldozócsütörtökön napkelte előtt mentek le vízért a Dunára. Megmosdottak benne, hogy egészségesek legyenek. Ebből a vízből orvosságul is eltettek. A most szedett orvosi füveket különösen foganatosnak tartották. Mindez nyilvánvalóan a megnyílt ég áldásával függ össze. Egy múlt századvégi, nem egészen szabatos följegyzés szerint, ha e napon áldozásnál kiesik az ostya az ember szájából, akkor nemsokára meghal, és pokolba jut. A hiedelem bizonyára összefügg az egyháznak azzal a régi rendelkezésével, amely a hívek számára az évi egyszeri szentáldozás határidejéül áldozócsütörtököt szabja meg. Ha ez utolsó alkalommal valaki nem méltó Krisztus testének befogadására – mint a föntebbi esetben is – az bizonyára elkárhozik. Ebből sarjadt az a tréfás csengődi sentencia is, hogy áldozócsütörtökön gyónnak a lókötők, vagyis akik e határnapig gyónásukat nem értek rá elvégezni, azok hitüket könnyen veszik, haszontalan emberek.