Népi hiedelmek XXVIII.

Népi hiedelmek

XXVIII.

Húshagyó kedd

A húshagyókedd a nagyböjt előtti utolsó nap a farsangi mulatságok csúcspontja. Dalolni, táncolni azonban csak éjfélig szabad. Az ilyenkor tartott vigalmakban nagyokat kell ugrani, hogy nagyra nőjön a kender. Húshagyókedden tanácsos lemorzsolni a vetni való kukoricát és megmetszeni egy-egy tőkét a szőlő négy sarkán. Ma még mindenki jóllakhat farsangi fánkkal, kocsonyával. Zala megyében több faluban, így például Csesztregen, Milejszegen húshagyókedden 'maskurázás' a szokás. Nappal, kora délután a gyerekek maskurának öltöznek, különféle házi készítésű jelmezeket öltenek magukra és járják a falu házait. Az őket fogadó házaktól apró ajándékokat, cukorkát, édességet, pénzt kapnak. Este a felnőttek öltöznek be, olyan módon, hogy függönydarabbal, ronggyal az arcukat eltakarják. A fogadó házaknál igyekeznek kitalálni, kit rejt a 'maskura', kérdezgetik, ugratják egymást némi alkoholfogyasztással oldva a feszült hangulatot. A maskarázásnak egyébként a mágikus előzmények miatt megvoltak a tipikus alakjai, tehát nem a polgári jelmezbáloknak megfelelő öltözékbe bújtak az emberek. Gyakori volt az állatalakoskodás, a maszkok kecskét, lovat, bikát, gólyát ábrázoltak. A tuskó- vagy rönkhúzás során - mely szokást itt-ott Zalában is tartottak, tartanak - azokat a lányokat, férfiakat vették a nyelvükre, akiknek nem sikerült megházasodni a farsang időszakában. A csúfolódókat elkergették, ám ha vérmesebbek voltak a hozzátartozók, akár el is verték őket.

Valaha nagyon, nagyon régen amikor még a tudás őrzése szent kötelessége volt minden embernek, ami SZER INT élni kell, és ami szerint érdemes élni, akkor még tudták, mikor és mit is ünnepelünk HÚSHAGYÓ KEDDEN. Mert minden apának és anyának a REND BEN kellett élni, amit ISTEN - től kaptak a kezdetekkor, hogy azt tovább adják apáról fiúra, anyáról leányra, szájról szájra, nemzedékről, nemzedékre. Így maradhatott fenn a teremtés óta az őstudás, mely szájról szájra kelt. A szent feladat őrzését a mindennapi cselekedetekben éltek meg, idő múlásával és veszített fényéből, jelentőségéből, s egységéből. Így vesztette el az ember lassan lépésről lépésre Isten mivoltjának létét.

„Minden lét elmúlik, s nem múlik semmisem.

Keletről jön a FÉNY nyugaton megpihen.”

Így van ez az ünnepeink szertartásainkkal is. Mert a TUDÁS nem vész el mindössze időről, időre feledésbe merül, s máshol pedig újból életre kel. Ez annak köszönhető, hogy egész nemzet egy TÖRVÉNYEN élt s mindenki megtartotta,s az idő múlásával mindenki mást tartott fontosnak megtartani belőle, s ennek köszönhetően ugyan szétszórtan de megtalálható minden ünnepünk, szertartásaink. Nincs más dolgunk, mindezt összegyűjteni, leporolni, s napjainkban újra élni. Ezt tesszük mi is, hogy megérthessük Őseink világát, amit reánk hagytak egykor, ami szerint érdemes élni.

Már nagyon várta a nép e különös SZENT NAPOT, amit húshagyókeddnek hagytak reánk eleink. Ekkor már a falu apraja nagyja lázas izgalomba volt kora reggeltől, sürögtek forogtak a NŐK a konyhában, a férfiak a ház körül, hogy minden fontos dologgal elkészüljenek, mire az est leszáll.

Ilyenkor késő este a falu bölcsének vezetésével kilopództak a közeli Szent HEGYre, hogy megláthassák a két táltosbika párviadalát. Csendben a tisztás mögötti fák között gondosan megbújtak, nehogy észre vegyék őket, s csendben várták az éjfél közeledtét, amikor egyfelől lassú léptekkel megérkezik az ÖREG ember képében, s kissé később másfelől fiatalos lendületével egy ifjú dalia ékezik , hogy megmérkőzzenek egymással. A távolból megpillantják egymást, szelíd mosollyal arcukon üdvözlik egymást, mint apa és fia. Nem látszik raktuk, hogy hamarosan élethalál tusa kezdődik kettejük között. Az Öreg csendes hangon üdvözli az ifjú Titánt, - Hát újra eljöttél, hogy legyőzd az öreg időt? -Ha nem ragaszkodna oly görcsösen a HATalmához, önként átadná azt nekem, nem kellene megvívnom kenddel. - Nem adhatom azt önként neked Öcsém, azt neked magadnak kell megszerezned, hogy lásd méltó vagy e RÁ, vagy sem. - De itt az idő az új világRA beláthatja, ereje fogytán. - Lehet, hogy erőd tejében vagy fiam, én pedig fogytán vagyok véle, de a tudás ereje velem lészen, még veled a Hév ereje. De ne szaporítsuk a szót. Rakjunk nagytüzet itt a hóban, hogy jól lássuk egymást, amikor megküzdünk.

Levetették díszes földig érő subájukat, majd nagytüzet raktak, s mint a forgószél megperdültek sarkukon, s nagy bikává változtak abban a szempillantásban. Fejüket földere szegezték, orrukból tüzes lángot fújtak, s első lábukkal a földet ásták. Mikor a fekete bika is és a fehér is már vörösen izzott, egymásnak rohantak, fej fejnek vetve, szarvaik szikrát szórtak ahogyan összeértek a hideg csillagos ég alatt, a nép csendben mozdulatlanul figyelte a párviadalt. A hosszú küzdelemben mindketten erősen véreztek száz meg száz sebből, de végül is a fiatal fehér bika győzedelmeskedett. Amire felsóhajtott magában mozdulatlanul figyelő embersereg a fák között….

Mire a tűz leégett a viadal véget ért, s újra visszaváltoztak Táltossá, s megölelték egymást, elbúcsúztak, jövőre újra itt találkoznak, mert ez a világ rendje. Ki merről jött arra is ment le a hegyről.

S mikor már biztosak voltak az emberek abban, hogy jó messze járnak már a küzdő felek, nem veszik őket észre, szép csendesen előbújtak a fák közül, a tisztásra léptek s a SZENT TŰZ hamujából, ami ott maradt a küzdelem végére hazavittek. Hamvazó szerdán a húsos fazekakat elővették, s vele tisztába tették. Kezdetét vette a nagytakarítás kívül belül. Kicsiben, nagyban. Szellemben, lélekben, s anyagban. Felkészülten álljanak az ÚJJÁSZÜLETÉS KAPUJÁBAN, amikor eljön annak az ideje.