Népi hiedelmek
XXVII.
nagyböjt
A régi idők böjti fegyelme igen szigorú volt. A böjti napokon csak kenyeret, sót és száraz növényi eledeleket volt szabad enni, és csak egyszer ehettek napjában.
Ennek az épületes, önmegtagadó életnek számos példája és nyoma maradt fenn népünk körében, mutatván azt, hogy a jókedvű áldozatban öröme telik. Mutatja azonban azt is, hogy a nép vallásos életében is döntő a hagyományok kultusza. A hivatalos enyhítések következtében már sokszor nem volna kötelező a szigorú böjtre, különleges kikötésekre, de apáinak és nagyapáinak jámbor élete megszentelte és így ő is megtartja őket. Még a múlt század elején is akadtak még falvak és emberek, akik a halat nem számítva, csak növényi eredetű táplálékot vesznek magukhoz. Még tejneművel sem éltek. Nem zsírral, hanem növényi olajjal főztek. Amint mondták, csak olyat esznek, amit a harmat nevel. A böjtös eledelek számára több helyen még nemrégen is külön edényeket használtak. Az ország több vidékén talán még ma is emlegetik a „negyvenelést”. Így Kiskunfélegyházán, aki negyvenelt, az hamvazószerdától húsvétig csak negyvenszer evett. Volt olyan is, aki nem pipált, nem ivott bort, nem borotválkozott a nagyböjtben. Akadtak férfiak, akik ez idő alatt a házasélettől is tartózkodtak. Mindez jórészt még a középkori előírásokban gyökeredzik.
A bűnbánat, Krisztus szenvedésének emlékezete, egyebekben is meglátszik népünk magatartásán. Egyes helyeken, így Tápén, továbbá a palócoknál, a nők sötét és egyszerű viseletben, a lányok violaszín pántlikájában is tükröződik a nagyböjt hangulata. Mulatozásról természetesen szó sem lehetett. Az volt a hiedelem sokfelé, hogy aki böjtben táncol, annak nem lesz jó a gyümölcstermése.
A fiatalok vasárnap délutáni szórakozása abban állt, hogy Szeged környékén a város szélén elterülő „nyomásra”, elárvult legelőre összejönnek vecsernye után, és alkonyatig ott sétálnak, szaladgálnak, esetleg társasjátékot játszanak. Muzsikaszó természetesen nincs.
Nógrádverőcén és Kaplonyban „sajbóznak”. Kaplonyban nagyböjt első vasárnapja előtt való napon a falu legelőjén nádból kunyhófélét építenek. Eléje lócát vagy kisszéket állítanak. A falu legényei tizenöt-húsz „sajbóval”, azaz araszos átmérőjű fakarikával és a sajbóhajításhoz szükséges három-négy darab méteres bottal kimennek a kunyhóhoz, ahol már ott találják a lányokat, akik a kunyhót körüljárva énekelnek, majd letérdelve imádkoznak. Az imádság után az egyik leány szentelt gyertyát gyújt, és azzal meggyújtja a kunyhó belsejét, mire a legények a sajbójukat a botra tűzve megtüzesítik. Mikor a sajbók már tüzesek, az egyik legény a lócára helyezett deszka mellé áll, sajbóját feje fölött forgatja, közben ezt kiáltja: Sajbó, sajbó, kié ez a sajbó? Felelet: Ez a sajbó a Szűz Máriáé és Szent Józsefé – ezzel sajbóját odacsapja ferdén a deszkához úgy, hogy a sajbó a bottól elválva elröpül, és tűzvonalat ír le. Mikor az első legény sajbóját már elhajította, elhajíthatja a többi is. Mindegyik a sajbóra egy-egy szent nevét kiáltja ki. Amikor ezt már mindannyian elvégezték, akkor a falubeliekről elnevezett sajbókat röpítik el. Így megy ez, amíg a tűz ki nem ég. Ha elalszik, a leányok és legények sorba állnak, együtt eléneklik az „Ámbár vétettem…” kezdetű egyházi éneket, amelynek végeztével csöndben hazamennek. A szokás eredete ismeretlen, a „sajbó” német jövevényszó lehet.
Az idősebbek országszerte a templomba mennek böjti prédikációt hallgatni, Jézuskát csókolni, keresztutat járni. A „keresztút” eredetileg a ferences templomok kiváltsága volt. Terjesztésén is elsősorban a barátok buzgólkodtak. E jámbor szokás a keresztes háborúk után kezdődik, amikor a hívek kegyeletüket a Szentföldön az igazi stációknál már nem róhatták le. Az Egyház itt is utolérhetetlen okossággal járt híveinek a kezére, amikor figyelmüket a földi Jeruzsálemtől a virtuális, a mennyei Jeruzsálem felé terelte. Nagyböjtben, minthogy még a szorgos dologidő nem került föl, a templomban, vagy egyes házaknál összejönnek a hívek a fájdalmas olvasó elvégzésére, éneklésre. Népénekeink túlnyomó része éppen az Úr szenvedését, a Szűzanya fájdalmát siratja. Népünk különben a nagyböjtben ennek előtte olyan ünnepeket és ájtatosságokat is számontartott, amelyeknek ma már szinte az emlékezetük is kiveszett. Nyomaikat legfeljebb kódexeinkben, régi imádságos könyvekben és vallásos iratokban találhatjuk meg. Ilyenek: Krisztus Urunk szentséges öt sebeinek napja (nagyböjt első péntekje), Krisztus Urunk töviskoronája napja (nagyböjt második péntekje), Krisztus Urunk drágalátos vérének napja (nagyböjt harmadik péntekje). A Szeged környéki Tápén a nagyböjt heteit, illetőleg vasárnapjait régen így nevezték: első a „csonkahét” és „csonkavasárnap”, második a „guzsahét” és „guzsavasárnap”, harmadik a „nevetlen hét és nevetlen vasárnap”, negyedik a „sükethét és süketvasárnap”, ötödik a „feketehét és feketevasárnap”, hatodik a „virághét és virágvasárnap”, bár ez az elnevezés már általánosan is ismert.
A bűnbánat, Krisztus szenvedésének emlékezete, egyebekben is meglátszik népünk magatartásán. Egyes helyeken, így Tápén, továbbá a palócoknál, a nők sötét és egyszerű viseletben, a lányok violaszín pántlikájában is tükröződik a nagyböjt hangulata. Mulatozásról természetesen szó sem lehetett. Az volt a hiedelem sokfelé, hogy aki böjtben táncol, annak nem lesz jó a gyümölcstermése.
A fiatalok vasárnap délutáni szórakozása abban állt, hogy Szeged környékén a város szélén elterülő „nyomásra”, elárvult legelőre összejönnek vecsernye után, és alkonyatig ott sétálnak, szaladgálnak, esetleg társasjátékot játszanak. Muzsikaszó természetesen nincs.
Nógrádverőcén és Kaplonyban „sajbóznak”. Kaplonyban nagyböjt első vasárnapja előtt való napon a falu legelőjén nádból kunyhófélét építenek. Eléje lócát vagy kisszéket állítanak. A falu legényei tizenöt-húsz „sajbóval”, azaz araszos átmérőjű fakarikával és a sajbóhajításhoz szükséges három-négy darab méteres bottal kimennek a kunyhóhoz, ahol már ott találják a lányokat, akik a kunyhót körüljárva énekelnek, majd letérdelve imádkoznak. Az imádság után az egyik leány szentelt gyertyát gyújt, és azzal meggyújtja a kunyhó belsejét, mire a legények a sajbójukat a botra tűzve megtüzesítik. Mikor a sajbók már tüzesek, az egyik legény a lócára helyezett deszka mellé áll, sajbóját feje fölött forgatja, közben ezt kiáltja: Sajbó, sajbó, kié ez a sajbó? Felelet: Ez a sajbó a Szűz Máriáé és Szent Józsefé – ezzel sajbóját odacsapja ferdén a deszkához úgy, hogy a sajbó a bottól elválva elröpül, és tűzvonalat ír le. Mikor az első legény sajbóját már elhajította, elhajíthatja a többi is. Mindegyik a sajbóra egy-egy szent nevét kiáltja ki. Amikor ezt már mindannyian elvégezték, akkor a falubeliekről elnevezett sajbókat röpítik el. Így megy ez, amíg a tűz ki nem ég. Ha elalszik, a leányok és legények sorba állnak, együtt eléneklik az „Ámbár vétettem…” kezdetű egyházi éneket, amelynek végeztével csöndben hazamennek. A szokás eredete ismeretlen, a „sajbó” német jövevényszó lehet.
Az idősebbek országszerte a templomba mennek böjti prédikációt hallgatni, Jézuskát csókolni, keresztutat járni. A „keresztút” eredetileg a ferences templomok kiváltsága volt. Terjesztésén is elsősorban a barátok buzgólkodtak. E jámbor szokás a keresztes háborúk után kezdődik, amikor a hívek kegyeletüket a Szentföldön az igazi stációknál már nem róhatták le. Az Egyház itt is utolérhetetlen okossággal járt híveinek a kezére, amikor figyelmüket a földi Jeruzsálemtől a virtuális, a mennyei Jeruzsálem felé terelte. Nagyböjtben, minthogy még a szorgos dologidő nem került föl, a templomban, vagy egyes házaknál összejönnek a hívek a fájdalmas olvasó elvégzésére, éneklésre. Népénekeink túlnyomó része éppen az Úr szenvedését, a Szűzanya fájdalmát siratja. Népünk különben a nagyböjtben ennek előtte olyan ünnepeket és ájtatosságokat is számontartott, amelyeknek ma már szinte az emlékezetük is kiveszett. Nyomaikat legfeljebb kódexeinkben, régi imádságos könyvekben és vallásos iratokban találhatjuk meg. Ilyenek: Krisztus Urunk szentséges öt sebeinek napja (nagyböjt első péntekje), Krisztus Urunk töviskoronája napja (nagyböjt második péntekje), Krisztus Urunk drágalátos vérének napja (nagyböjt harmadik péntekje). A Szeged környéki Tápén a nagyböjt heteit, illetőleg vasárnapjait régen így nevezték: első a „csonkahét” és „csonkavasárnap”, második a „guzsahét” és „guzsavasárnap”, harmadik a „nevetlen hét és nevetlen vasárnap”, negyedik a „sükethét és süketvasárnap”, ötödik a „feketehét és feketevasárnap”, hatodik a „virághét és virágvasárnap”, bár ez az elnevezés már általánosan is ismert.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése