Népi hiedelmek
III.
Január 20.
A történelmi Magyarország egyes déli vidékein január 20-át, Fábián és Sebestyén vértanúk ünnepét, az első tavaszkezdő napnak tartották, merthogy eddig lehetett fát kivágni, utolsó fertályán a holdnak, mivel ekkortól ismét megindul a fákban az életnedv. Ezzel párhuzamosan a szőlészek megkezdhetik a szőlők metszését. Szent Sebestyén a lövészek és nyíllal lövők védőszentje, az ő alakjához kapcsolódva e nap a vadászok ünnepe.
Orfűn, e nap reggelén nem mentek be az istállóba, álljon helyt a patrónus: a jószágot nem szokták megetetni, befogni, az almot kivinni. Böjtölt tehát az állat is.* A német hagyomány, illetőleg névazonosítás szerint – a Sebastian és a Bast 'kéreg, háncs' szó hasonlatossága nyomán – ezen a napon kezd az életnedv a fában ismét megindulni, most kezdődik tehát a tavaszi megújulás. Ennek sajátos, Sárosban megörökített,* nyilván szintén német eredetű párhuzama: „ha e napon a köd alig ér a fák koronájáig, akkor a halál áldozatait csak a gyerekek közül fogja szedni, és a betegség többnyire gyermekbetegség lészen. Ha azonban felér már az innen látható hegy feléig, akkor leginkább a középkorúak fognak betegeskedni, halni. Végre ha mindent elborít a köd, akkor kivétel nélkül fog pusztulni gyermek, ifjú és agg.” Ebben a hiedelemben jellemző áttétellel Sebestyén nem gyógyító szentként, hanem pusztító démonként jelenik meg.
Az apatini németek ezen a napon zsírban kalácsot (Kichl) sütnek. Megeszik, hogy a szél le ne tépje a háztetőt.*
A ködös január nedves tavasszal jár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése