Köszöntés

Istenhozta virtuális oldalamon! Vegyen részt a valóságban is egy rendhagyó barangoláson a borok, a pálinkák, a likőrök világában! Minden pénteken este pálinka kóstolói tréninget tartok, várom a jelentkezéseket. Ha tetszett, amit itt látott, keressen fel e-mailban: willhar@citromail.hu, vagy telefonon: 06-70/3387-165 Immár a Facebookon is elérhetők vagyunk a https://www.facebook.com/Muthpince oldalon. Jelöljenek ismerősnek bátran.

2011. április 27., szerda

Népi hiedelmek LIV.



Népi hiedelmek

LIV.


Április 25.


Szent Márk evangélista tisztelete a vele egy napon ünnepelt búzaszentelő, továbbá a szomszédos Szent György ünnepe miatt nem tudott igazában kibontakozni. Élő patrociniumát alig tudunk idézni. Márk jelképe az oroszlán, mert evangéliumát Keresztelő Szent János sivatagi életével kezdi. Ez a szimbólum viszont román és barokk művészetünkben, főleg szószékeken sűrűn felbukkan. Már nem élő szegedi hiedelem szerint a papok Márk napján könyörögnek a teljes búcsú kegyelméért mindazok számára, akik húsvétra meggyóntak, megáldoztak. A búzaszentelés, rábaközi nevén sásszentelés, nyilván az antik Ambarvalia ünnepének helyettesítésére alakult ki. A rómaiak április 25-én körmenetet tartottak, amely a Via Flaminián át elment a milviusi hídig, ahol Robigus istennek egy kutya és egy juh beleit áldozták, hogy a vetéseket a rozsdától (= robigo) megóvja. Ezt a körmenetet a keresztények is megtartották már Nagy Konstantin óta, természetesen elhagyva a pogány vonatkozásokat. A búzaszentelés szertartása és a vele kapcsolatos könyörgések azután az egész keresztény világban elterjedtek. Hazánkban már a középkorban volt búzaszentelés. Ekkor még a szentek ereklyéit is körülhordozták a körmeneten, amint az egri egyházmegye szertartásrendje is tanúsítja. Radó Polikárp még több más hazai búzaszentelő szertartást is említ a középkor végéről. Közzétételük, mielőbbi elemzésük igen kívánatos volna. Az ünnepről a Krisztusbéli és a pápai foltos hitről szólva Szkhárosi Horvát András gúnyosan emlékezik meg. A szentelt búza régóta megbecsült népi szentelmény. Az első híradás a kálvinista Komáromi Csipkés György elítélő megjegyzése A Pápistaság Újsága c. művében (1674): Márk napján az vetésekhez is nagy pompásan kimennek és az eő módja szerint megszentelik, jól megtépvén, a ki hozzá férhet. Szeged tanácsi jegyzőkönyvében (1728) olvassuk: A szűrűknél lévő és Szent Márk Napján leendő Búzák szenteltetésnek deserviáló bé vetett földhöz még edgy darab hozzá adatik, úgy hogy minden Esztendőben az ollyan földet lehessen változtatni. Hiedelemvilága egyik 1731. évi szegedi boszorkányvallomásban föltűnik: vallja, hogy Babarczy menyét gyógyította, vajjal kente és Szent Márk napján kötött búzakoszorúval kötötte. Hasonlóképpen, Győr megyéből származó följegyzés (1758) szerint a beteget, akinek tagjai összezsugorodtak, templomból szerzett Márk-napi koszorúval füstölték és párolták. Amíg századunk első évtizedeiben a búzaszentelést még nyilvánosan, kint a mezőn körmenettel is megünnepelték, a Szegedalsóvárosi asszonyok közül sokan a maguk földjéből is szoktak vinni zöldbúzát a szentelésre, amelyet aztán jószágaikkal etettek meg. A helybeli kinyérsütögetők, vagyis házikenyeret sütő és piacon áruló felsővárosi asszonyok körében még a múlt század végén is járta, hogy a kovászba Szent György-nap előtti harmatot és búzaszentelőkor szentelt búzaszálakat tettek, hogy a kenyér minél szebbre keljen meg. Régi vágású gazdasszonyok ilyen búzaszálat már a készülő komlóba is aprítottak. Amíg a búcsú, azaz a búzaszentelési szertartás tartott, régi szegedi parasztok nem fogtak be és nem kezdtek semmiféle mezei munkához. Tápén búzaszenteléskor szertartás alatt sok koszorút szoktak készíteni a templom zászlóira, keresztjeire. Nyolc napig ottmarad rajtuk a templomban, utána leveszik, és a szántóföld négy sarkában elrejtik. Jégverésről tartották foganatosnak. A kenyérkosárba is szoktak tenni belőle. Egyes családokban a koszorút beteg feje alá rakták. Hódmezővásárhelyen is a szentelt búzából egy maroknyit a búzavetés négy sarkába ásnak, hogy a jég messzire elkerülje. Algyőn a hívek mindenféle magvakat szoktak vinni a szertartásra, mert ha ezeket vetik el, akkor bő termést várhatnak. A baranyai Szökéd filia, Egerág az anyaegyháza. Az ünnepen odahaza elfoglalt pap Flórián napján szenteli a búzát. A szökédiek régebben bárányt adtak érte ajándékba. Terpes palóc faluban a templomi lobogókra tűzött búzakoszorúkból vagy a búzaföldről néhány szálat haza szoktak vinni és az imádságos könyvbe tenni, hogy tűzrevetve, a füstjét majd torokbajok ellen orvosságul használják. Ugyancsak a palócoknál szertartás közben a lányok a magukkal hozott friss búzaszál koszorúkkal a templomi zászlókat, a búcsúkeresztet és Jézus szobrát megkoszorúzzák. A szertartás végén a megszentelt búzavetésből mindenki tép egy szálat. A férfiak kalapjuk mellé tűzik, a nők imádságos könyvükbe préselik. Vannak, akik egész marékkal visznek haza. Ezek a szentelt búzát otthon belevágják a kislibák eledelébe vagy elteszik a sublótfiába, és ha a gyereknek meredekje, vagyis nyilallása támad, belefőzik abba a lébe, amivel a fájós részeket mosogatják. Mezőkövesdi matyó hagyomány szerint a kenyérkosárban őrizték. Lucska (Lučká) északi palóc faluban, de igen sok más helyen is, a szentelt búza az asszonyok imádságos könyvébe kerül. Hajdúszoboszló katolikusai a szentelt búzát földjükre szokták kivinni, és ott rászórják, hogy jó termés legyen. Magyarbél (Velky Biel) mátyusföldi faluban a szentelt búzából öt-hat szálat összekötnek, elteszik, és az utolsó kenet feladásánál ezt használják kenésre. Battán széttépve a vetésre szórják. Böhönyén a búzát zöld takarmányba keverik, hogy az állatok föl ne fúvódjanak. Tesznek egy keveset a száraztakarmányba is, hogy meg ne dohosodjék. Csíkszentkirályon (Sancraiu Ciuc) az ablak keresztjére kötik. Csikdelnén minden letépett szentelt búzaszálra egy Miatyánkot kell elmondani. Andrásfalva bukovinai székelysége a búzaszentelést a Márk napját követő vasárnap ünnepelte. Szépen felöltözve ott volt az egész falu. A megszentelt búzából zászlókra, keresztekre koszorút kötöttek. Megfőzve lábfájásról tartották foganatosnak. Égiháború idején tűzbe vetettek belőle. A borsavölgyiek ilyenkor szentelt burjánnal kerítik körül a reumás beteget, közben ráimádkoznak. A perémes életfára emlékeztető székelyföldi lakodalmi kalács, amelyről Udvarhelyszék református népe azt a hagyományt emlegeti, hogy a hívek még a katolikus világban búzaszentelővasárnap, vagyis a Márk napját követő vasárnap, a körmenettel kivitték a mezőre, hogy a pap a zsönge búzával együtt már gyümölcsét is megszentelje. Voltak, akik a háznál, sokáig bizonyára szentelmény gyanánt megtartották. Mások lakodalom alkalmával az újpárnak vitték ajándékba, hogy kezdődő életükön áldás legyen. Irács (Ihrač) szlovák faluban, Körmöcbánya közelében a paraszt házaspár Márk napján szentelt barkát szúr a földjébe. Imádság után a kézben hozott, kerekre font morványkalácsot (mrvána) görgetik a vetésen. A kalácsot régebben ott is hagyták, manapság a szegényeknek ajándékozzák. Nem lehet kétséges a székely perémes és a barsi szlovák mrvána szakrális ihletettsége és a gyimesi csángók szentjános, a barsi magyarok morvány, örömmorvány néven emlegetett lakodalmi kalácsával való liturgikus rokonsága, egyszóval hajdani közös szentelményi eredete. Emlékeztetünk János evangélista ünnepére. Budaörsi német hagyomány szerint Márk napja után már mezítláb is lehet járni, mert a földet szentelés érte, és így nem kell a fölfázástól tartani.


2011. április 26., kedd

Népi hiedelmek LIII.


Népi hiedelmek

LIII.


Április 24.


György az Egyház martyrologiumában évszázadokon át ókeresztény vértanúként szerepelt, aki Diocletianus idejében nyerte el a mennyei koronát. Miután alakjának történeti hitelességét az újabb kutatásnak nem sikerült igazolnia, napjainkban az illetékes pápai kongregáció Györgyöt törölte a szentek jegyzékéből. Ebben a kérdésben a népéleti kutatásnak szükségtelen állást foglalnia, kötelessége viszont annak vizsgálata, hogy György alakja és szimbóluma, továbbá legendája miként szövődött olyan kitéphetetlen szálakkal hazánk jámborságtörténetébe, népünk hagyományvilágába. Először azonban a Legenda Aurea, illetőleg az Érdy-kódex előadásában ismerjük meg a legendáját, amelynek antik hitregebeli, illetőleg népmesei fogantatása kétségtelen. Hőse méltán rászolgált a Sárkányölő Szent György megtisztelő elnevezésre: Itt elkezdetik Szent György mártírnak dicsőséges élete. Miért régi időben volt az ő szent támadása, idejit az okáért és napját semmi írásban nyilván nem találhatjuk. De miért akármikoron lett légyen, anyaszentegyház bizonnyal vallja, hiszi és az szent mártiromok közé számlálván, nagy tisztességgel üli az ő szent ünnepét: miképpen kedég szent mártíromságot szenvedett légyen, és miképpen viaskodott pokolbeli erdeggel, az sárkánnyal, ez világi fejedelmekkel, keresztyén szent hit mellett, és minő számtalan népeket hajtott légyen az szent hitre, ő ájotos prédikálásának és érdemének miatta, megismertetik az ő szent életéből.Dicsőséges szent György mártír támada Kapadócia országból, kinek ő atyja vala hadviselő vitéz fejedelem. Az ő atyja halálának utána miként régi szokás vala, szálla reá az vitézség. És mikoron egy időben lova hátán menne, Lybiának tartományában, és az várasban, kinek Sylena vala neve, pogány király bírván. Mely váras mellett vala egy nagy régi állótó. És lakozik vala őbenne egy nagy halálos sárkány, kinek még sok fegyveres népek sem árthatnak vala, de mind elűzi vala őket. És felhágván az várasnak kőfalára, az ő nagy dohos lehellésével, megdögleti vala az várast és számtalan népek halnak vala meg döghalálnak miatta. Annak okáért szerzének oly szerzést: az király a várasbeli palogárokkal, hogy minden napon két-két johot adnának őneki, hogy csak reájok ne jőne. Mikoron kedég elfogyott volna immáran johok, szerzék azt, hogy egy barmot és egy embert adnának őneki, kire az sors esnék, hogy csak az sokaságot megoltalmazhatná. Mikoron azért immáran mind fiok, mind leányok elfogyott volna, egy napon esék az sors az királynak leányára, ki vala egyetlen eggye az királyságnak. Azt látván az király, hogy az ő leányát az sárkánynak ítélték volna, mondá az palogáraknak: mind aranyamat, mind ezüstemet elvegyétek, és országomnak hason felét, csak hagyjátok meg énnekem az én leányomat, és ne haljon ellyen szernyű halállal meg. Mondának az sok népek: tudjad király, hogyha az te leányodban be nem teljesejtended az szerzést, mind házadat, mind te magadat megégetünk. Hogy az király azt hallotta volna, ottan elfakada sírni, és siratja vele az ő édes leányát, mondván: jaj énnekem, én édes leányom, mit tégyek immáran én teveled, és mit szóljak, ha látom én immáran az te mennyegződet. És az népre fordulván, mondá: kérek titeket, engedjetek énnekem avagy csak nyolc napi haladékot, hogy sirassam az én szerelmes leányomat. Mikoron az népek megengedték volna, az nyolc napok betelvén, esmét nagy haraggal az várasbeli nép hozjá jöve, mondván: király, mire veszted el a szegény népet az te leányodért, ime immáran mind meghalunk a sárkánynak lehellése miatt. Látván azért az király, hogy semmiképpen nem szabadojthatná meg az ő leányát, felöltözteté őtet szép királyi ruhákban és nagy sírással megölelgeté, és apolgatá őtet, és mondá: jaj énnekem én édes leányom. Én tetőled magzatokat várok vele én királyi ölembe feltartanom és éltetnem, De im elmégy, hogy az sárkánytul megszaggattassál. Jaj, énnekem, én édes leányom. Várom vala, hogy kilenb-kilenb fejedelmeket hívassanak az te mennyegződbe, és az én királyi palotámat kilenb-kilenb drágakevekkel felékesejtsem, és ez világi eremeket, vigasságokat lássak, immáran kedég elmégy, hogy az sárkánytul elszaggattassál. És azonképpen megölelgetvén őtet, nagy sirással elbocsájtá őtet, mondván: óh, jobb volt volna énnekem, ha teelőtted megholtam volna, hogy nem tetőled ezenképpen elmaradtam volna, és tégedet elvesztettelek volna. Ottan azért az szép királyi magzat leesvén ő atyjának lábai előtt, áldomást kérvén őtőle. Mikoron azért nagy sírással megáldotta volna, elbocsájtá őtet, és vitézeket külde el ővele, kik elkísérnék és megőriznék, mint lenne dolga.Mikoron azért az szép királyi magzat az tó szélén leült volna, és ott siratná ő ifjúságát és ő nemzetségét, az mennyei kegyelmes Úristennek akaratja szerént dicsőséges Szent Gyergy vitéz lova hátán jutván az váras mellé, látá a szép királyi magzatot az tó mellett sírnia. És megkérdé őtet, mi dolga volna. És mondá őneki az király leánya: jó ifjú vitéz, ülj fel hamar lovadra, és fuss el hamar és ne halj meg énvelem egyetemben. Mondá őneki Szent Gyergy vitéz: ne akarj félni szerető leányom, de mondd meg énnekem, mit vársz itt, mind az sok nép nézvén. Mondá őneki az király leánya: mint látom jó ifjú, nagy erős szíved vagyon tenéked. De miért kévánsz meghalnod, fuss el innen hamar. Mondá Szent Gyergy vitéz: innen én addig el nem megyek, míglen énnekem meg nem mondod mi dolgod vagyon? Mikoron azért minden dolgát kijelentette volna őneki, mondá Szent György vitéz: szerelmes leányon, ne akarj félni, mert az én uram, Jézus Krisztusnak nevében tégedet megsegejtlek. Mondá mégis az király leánya: jó vitéz, énvelem el ne véssz, de tenmagadat mind hamarabb lehet, szabadojtsd meg. Elég ha én magam elveszek, mert engemet sem szabadojthatsz meg, és tenéked egyetemben el kell veszned. Mikoron ezeket beszéllenék, íme az nagy sárkány felemelé ő fejét az tóból, és reájok kezde jönni. Ottan az király leánya reszketni kezdett, és mondá Szent Gyergy vitéznek: fuss el jó uram, fuss el hamarsággal. Ottan azért Szent Gyergy lovára üle, és szent keresztnek jegyével magát megjegyzé, és az sárkány ellen nyomoték. És cucáját (lándzsáját) erősen megfogotozván, és ennen magát Úristennek ajánlván, neki öklelé, és az sárkányt az földre leejté. És mondá az leánynak: oldd el övedet, és vesd nyakára az sárkánynak. Semmit ne félj jó leányom. Mikoron azt tette, ugyan követi vala őket, mind az szelíd bestye. Azt látván az várasbeli népek, minnyájan tétova futni kezdenek, ki az hegyre, ki az erdőre, mondván: jaj minekünk, mert immáran mind elveszünk. Szent Gyergy kedég int vala nekik, mondván: ne féljetek. Ne féljetek, mert azért bocsátott ide engemet tihozzátok Úristen, hogy e sárkánynak kénjátul megszabadojtanálak, Csak hogy az Krisztus Jézusban higyjetek, és mindentek megkeresztelkedjék, és ottan ez sárkányt megölöm. Azt hallván ottan mind az király őhozzá tartozókkal, mind az köznépek megkeresztelködének. Szent Gyergy kedég ottan kivoná fegyverét és nyakát vágá az sárkánynak. Parancsolá, hogy kivonnák az várasból. És ottan nyolc számú ekrekkel kivonaták az várasból egy nagy mezőre. Azon napon azért kereszteködének meg húszezer emberek, gyermek nélkül és asszonyállat nélkül. Az király azért asszonyunk Szűz Máriának és Szent Gyergynek nevében nagy szent egyházat rakattata. Mely oltárnak alóla élő kútfő származik, kinek itala minden betegségeket megvigaszt. Annak utána az király nagy számtalan sok pénzt ada Szent Gyergynek, kit mikoron nem akart volna elvenni, szegényeknek hagyá, hogy osszák. Szent Gyergy azért az királyt négy dolgokra tanojtá: előszer, hogy Úristennek egyházának gondját viselné, papokat tisztelné, isteni zsolozsmát szorgalmatossággal hallgatná és szegényekről mindenkoron megemléköznék. És annak utána megapolgatván az királyt, onnan bulcsu vévén, elméne.

Az Érdy-kódex ezután – szintén a Legenda Aurea nyomán – külön fejezetben szól György mártíromságáról. A két rész nem tartozik szervesen össze. Ebből a kutatás jogosan következtetett két különböző korú rétegre, a sárkányölés történetét minősítvén későbbinek, a X. század tájáról származónak. A vértanútörténet szerint György nem nézhette, hogy Diocletianus annyira pusztítja a kereszténységet. Megkeseredett a keresztények kényszerű bálványimádása miatt is. Levette vitézi ruháját, szétosztotta mindenét a szegények között, és keresztényeknek ruhájokban öltözvén, közéjük vegyült. A pogány bálványokat hangos szóval ördögöknek nevezte, mire a császár kegyetlenül megkínoztatta. Börtönében maga Jézus jött a vigasztalására. Most a császár első napon egy erdenges mestert szabadít Györgyre, de az a legerősebb méreggel sem boldogul. Másodnapon a császár kerékbe akarja töretni, de hiába: sértetlen marad. Harmadnapon olvasztott ónnal telt kádba vetik, de onnan is sérelem nélkül jön ki. Negyednapon a császár kérleli, hogy áldozzon a bálványistennek. György erre készségesnek mutatkozik. Ötödnapon be is megy a pogány templomba, amelyet azonban imádságára elnyel a megnyílt föld. Hatodnapon a fejedelmet oktatja, hogy a pogány istenek segítségére hiába számít. Hetednapon a fejedelem azt mondja a feleségének, Alexandriának, hogy meg kell halnia, mert György legyőzi őt is. Felesége bevallja, hogy már ő is keresztény szeretne lenni. Ura ezért megkínozza, megostoroztatja. A haldokló Alexandria Györgynek könyörög: Gyergy, igazságnak világossága, hova alojtod, megyek, mert még kereszteletlen vagyok. Mondá őnéki Szent Gyergy: semmit ne félj kételködvén leányom, mert az te véred vétetik tenéked keresztség helyett és érdemre. Azt hallván, imádságot tén az Úristenhez és kibocsájtá lelkét. Nyolcadnapon a császár körülhordoztatja a városon, majd fejét véteti. György utolsó perceiben így imádkozott: én édes Uram, Jézus Krisztus, kérlek az te szent nevednek tisztöletes méltóságáért, hogy az én lelkemet el ne szakasszad az te szent malasztodtul örökkül örökké. Másodszor: és valaki az te szentséges nevedért az én kínszenvedésemről ájojtatossággal megemléközendik, és ő szűkségének idején engemet hívand, hallgattassék meg. Harmadszor: és valaki az én halálomról szerzett könyvet nála viselendi és olvasandja, avagy csak olvasván hallgatandja, azon órában bocsátassanak meg minden bűnei. És valaki nála hordozandja, minden mennyütéstől, hadban való veszedelemtől, és ítéletben való hamis tanúktól megszabadultassanak, továbbá valamely házban leend az én szenvedésemről való könyv, ott néma, sánta, süket, csonkabonka gyermek ne születhessék. És valaki valamit tud kérni az én nevemben, minden kérelmése beteljesejtessék minden kétség nélkül. Mikoron ő imádságát elvégezte volna, mennyből isteni szózat lőn őhozzája, hogy mindenek azonképpen beteljesednének, amint kérte volna. Annak utána lehajtá nyakát és a szent mártíromságot nyakavágással elvégezé. Az hivő keresztyének azt látván, nagy tisztességgel az ő áldott testét eltemetik. Dacianos király kedég, mikoron az ő palotájába menne, azon úton tűz szálla le mennyből és úgy emészté meg, hogy még az porát sem tudhatá, hova lőn. Ezenképpen lőn szenvedése Szent Gyergy mártírnak, kinek ő dücsőséges kénja, halála és szent imádsága legyen mi bőneinknek bizony bocsánatja, és halálunknak utána bizony koronája az erek dücsőségben. A széltében olvasott, hallgatott, ábrázolt legenda egyik legköltőibb tükörképe a középkori ember lelkivilágának, képzelőerejének. A férfias helytállást, az önfeláldozó emberséget, az asszonyok tiszteletét mintha György példázta volna a fiatal Európának. A legenda népmesei utókora is e György-szimbólum egyetemes hatásáról és érvényességéről tanúskodik. Ez nem is csoda, hiszen maga a legenda is valamikor a néplélek igazságérző nosztalgiájából sarjadt. A mi mesekincsünk is a György-legenda számos elemét, mozzanatát őrzi, bár név szerint a szent lovaggal már alig találkozunk benne. A szlovák és katolikus délszláv elbeszélő hagyományban azonban máig él. A Kiskárpátok bortermő kisvárosa Szentgyörgy, másként Pozsonyszentgyörgy (Sväty Jur), amelyet templomának kőből faragott szárnyasoltára (1515) is nevezetessé tesz. A kompozíció a legendát népiesen fogalmazott domborműveken szemlélteti. Úgy véljük, hogy ez ihlette és tartotta életben a búcsúnapokon fölidézett legendával együtt azt a folklorizálódott történetet, amelyet Valentényi György örökített meg: Régen történt, hogy a Kiskárpátok népét egy szörnyeteg sárkány tartotta rettegésben, amely ott rejtőzködött Szentgyörgy városa mellett egy mocsárban. Ennek halával, kígyóival táplálkozott. Ha már kifogyott belőlük, akkor a környék jószágait, a járókelő embereket is fölfalta, sőt bemerészkedett a városba is. A sárkánytól semmiképpen sem tudtak szabadulni. Ezért megállapodtak, hogy mindegyik gazda naponta két juhot áldoz föl a sárkánynak. Ezek azonban, de a többi jószágok is elfogytak, így az embereknek saját édes gyermekeiket kellett odavetniök. Végül a király egyetlen lányára is sor került. Hiába könyörgött az életéért, a nép vénei tőle is követelték az áldozatot. A királykisasszonyra is a halál várakozott. A lány legszebb ruhájába öltözött, és megindult a sárkány felé. A király könnybelábbadt szemmel a palota ablakából nézte. Nagy sokaság kísérte utolsó útjára. Egyszerre azonban, mintha az égből jött volna, tüzesvérű paripán egy fényes lovas tűnt föl, lándzsája tündöklött a napsugárban. Istenben bízva, meg akart a sárkánnyal küzdeni. A királylány próbálta szándékáról lebeszélni, hiszen rajta már úgysem tud segíteni. A lovag lehajolt hozzá és kérte, hogy tagadja meg pogány hitét és bízzék Isten Fiában. Ha ezt megteszi, akkor az Úr segítségével kiszabadítja a sárkány karmai közül. A királykisasszonynak tetszett a lovag, mindent megígért neki. A sárkány most előbújt a mocsárból. A lány még megszólalt: fuss innen ifjú lovag, közeledik a sárkány, az én lelkem már megbékült az igaz Istennel. György, mert ő volt a lovag, így felelt: nem félek tőle, mert az igaz Isten velem van. A sárkány rárohant, György felfohászkodott: Krisztus segíts, a Te dicsőségedért akarok küzdeni. Ezzel lándzsáját a sárkány torkába döfte, a lánynak pedig odaszólt: oldd le húgom az övedet, és vesd a sárkány nyakába, hogy végképpen megtörhessem az erejét. György össze is szorította vele a sárkány torkát, majd a lány kezébe adta, hogy az öv végénél fogva ő vezesse a szörnyeteget a városba. Nagy sokaság verődött össze, közte a király is. György felszólította őket, hogy a pogányságból térjenek a keresztény hitre. Ezt esküvel ígérték. Erre György a sárkány fejét egyetlen suhintással levágta, majd megparancsolta, hogy a városon kívül máglyán égessék el. György a királyt népével együtt megkeresztelte, utána megáldotta őket. A királynak lelkére kötötte, hogy építsen templomot és papot hívjon bele. Nem tudjuk, a gyűjtő tette e hozzá, vagy a néptől hallotta a befejezést: itt Szent György Krisztust jelenti, a sárkány az ördögöt, a leány pedig a szentegyházat, amelyet Jézus szent vérével megvált. Bátya délszláv eredetű katolikus népe két nyelven is meséli, hogy itt a Remenice-tóban volt egy hétfejű sárkány. Amikor előjött, mindig egy lányt kellett neki áldozni! Ha nem adtak neki, sok népet elpusztított. Már annyi lányt elemésztett, hogy nem is volt a faluban. A nép maga is szökni kezdett, azonban a sárkány az egész falut pusztulással fenyegette meg. Megtudta ezeket a király, a Salamon király, aki azt mondta, hogy ő birkózik meg a sárkánnyal, amely már a királylányt követelte magának. Szerencsére találkozott egy emberrel: Sveti Ğurej, Szent György volt ez a vitéz, aki vállalkozott a küzdelemre. Csak annyit kért, hogy olyan lovat kapjon, amelyet ő választ, meg egy kardot. Salamon a kérést teljesítette, lánya kezét is odaígérte Györgynek. Azt is megmondta azonban, hogy a fejét leütteti, ha nem menti meg. A királykisasszonyt éppen a sárkányhoz kísérték, amely már a száját is kitátotta, hogy bekapja. Ekkor Szent György előlépett, és a sárkány minden fejét levágta. A király megajándékozta, és György egész családját az udvarába hívta. Salamon azt is elrendelte, hogy a győzelem emlékezetére az egész országban szólaljanak meg a harangok. Egy bizonyára még a német hazából hozott Szent György-balladát a bánáti Orczyfalván (Orţişoara) jegyeztek föl. Ámi Lajos egyik meséjének egy parasztfiú a hőse, akinek – mert Szent György napján született – Szent György a neve. A legendához azonban semmi köze, talán csak az igazságszeretete. Boda baranyai magyar faluban följegyzett egyik mese magába olvasztotta a György-legenda néhány foszlányát, de a sárkányölés mozzanata már kikopott belőle. Bár az egyházi tekintély többször, így a trullai zsinaton (692) tilalmazta, apokrifnak minősítette a legendát, György mégis egy évezrednél tovább a hit diadalmas hőseként, győzhetetlen katonájaként, emberi példaként élt Dömötörrel, Mártonnal, Móriccal, Compostelai Jakabbal, a mi László királyunkkal egyetemben a középkor lovagi világában. Jellemző, hogy a Meroving-dinasztia György mondaszülte fiától származtatta magát. Oroszlánszívű Richárd angol király őt választotta a kereszteslovagok védőszentjének. Ő lett általában a lovagoknak, lovaskatonáknak, napjainkban a cserkészeknek, továbbá fölszerelése miatt a fegyverkovácsok, szijjártók céhének, azonkívül a vándorlegényeknek, lóval is foglalkozó parasztoknak patrónusa. Egyébként görög eredetű neve (Georgios) is parasztot, földmívelőt jelent. A magyar vonatkozásokról még szó lesz. Mindezek mellett több európai tartománynak, országnak, így Angliának patrónusa. Lovon ülve vörös keresztes zászlóval, dárdával, amint a sárkányt legyőzi, ritkán még kerékkel, vértanúsága egyik eszközével is szokták ábrázolni. Csanádpalota népe Szent Györgyöt máig a lovak védőszentjének tiszteli. Helyi mondai hagyomány szerint egyszer egy istállóban tűz ütött ki. Senki sem mert még a közelébe se menni. Végül György jelent meg: szürke lova tiporta szét a lángokat, a lovak pedig sértetlenek maradtak. Szent György tisztelete már Szent István korában jelentkezik a magyarság körében. Első szent királyunk nagyobb legendája elmondja, hogy a pogány ellenállást a kereszt dicsőséges jelének oltalmában, Isten Anyja, a mindenkor Szűz Mária segítségével, Márton püspök és Szent György vértanú zászlaja alatt törte meg. A Szent Korona alsó, bizánci részének összetartozó két zománcképén két keleti katonaszent: György és Dömötör látható. Alakjuk Moravcsik Gyula szerint a barbárokkal vívandó harcokban az ő mennyei közbenjárásukra emlékeztet. A kultusz tavaszi magyar virága az oroszlámosi monostor alapításának legendája. Csanád vezér eleinte nem tud megküzdeni Ajtonnyal, kénytelen visszavonulni. Éjszaka imádsággal virrasztat halomra vert sátrában. Györgyöt hívta segítségül, és fogadalmat tett, hogy azon a helyen, ahol térdével a földet érinti, monostort emel az ő tiszteletére. A szent lovag meghallgatta. Álmában oroszlán jelent meg neki, és azonnali támadásra biztatta Ajtony ellen. A fölébredt Csanád két ember erejét érezte tagjaiban, és csakugyan győzelmet aratott. Az ütközet halottjait a közeli Marosvárott, Keresztelő Szent János temploma körül temették el, amelynek monostorában bizánci szertartású szerzetesek éltek.

Csanád a fogadalmát be is váltotta. A helynek Oroszlámos nevet adta. Monostorát György tiszteletére Gellért püspök szentelte föl. Eleinte a Marosvárról idetelepített baziliták, majd pedig bencések éltek benne. Gellért püspök az első Csanádi székesegyházat szintén Szent Györgynek ajánlotta. A titulus megválasztásához nyilván az is hozzájárult, hogy István király a bolgárok elleni hadjáratban, Üszküb ostrománál Szent György-ereklyéket zsákmányolt és az új székesegyháznak ajándékozta. Ebből az is következik, hogy György Árpád-kori kultuszát nemcsak a nyugati egyház szentje, hanem a bizánci megalomartyr is ihlette. Görögkatolikusainknak máig egyik legkedveltebb szentje. Maga Gellért püspök Szent Györgynek régi tisztelője. A keresztségben a György nevet kapta, fölserdülvén a bencések velencei Szent György-monostorába lépett, amelynek később apátja lett. Hazánkba érkezve, hamarosan a király környezetében tűnik föl. Az eddigiekből világos, hogy püspöki székesegyházának éppen György lett a patrónusa. A veszprémi Szent György-kápolna a sárkányölő lovagnak talán a legősibb hazai szentélye, amely állítólag még a IX. századból származik. Szent Imre legendájában olvassuk, hogy szüzességi fogadalmát egy szolgája jelenlétében Veszprém vára legősibb, Krisztus legdrágább vértanújának, Györgynek szentelt egyházában tette le. A legújabban föltárt kápolna jeles középkori búcsújáró helyünk, hiszen itt őrizték György lovag fejereklyéjét. 1401-ben a szent nagy tisztelője, Zsigmond király is megjelent a búcsún. Küszöbén ez a felírás olvasható: IN LIMINE NON SEDETO, vagyis ne üljetek a küszöbön. Ez a kápolna látogatottsága mellett bizonyít. Vetési Albert híres veszprémi püspök vörös márványból gyönyörűen faragott oltárt állíttatott bele és képekkel (freskókkal) díszítette föl. Szent György-kultuszunk virágzására a számos egykorú, még felsorolandó patrocinium mellett jellemző, hogy Károly Róbert megalapította (1318) a Szent György-vitézek lovagrendjét (Societas Beati Georgii), amelynek kötelessége volt az Egyház védelme, a lovagi erények: istenfélelem, foglyok kiváltása, szegények istápolása, bajtársias érzület ápolása, továbbá a királyhűség és a haza védelme. A rendnek ötven tagja volt, aki tartozott minden vigasságban, de különösen a harcjátékban a királyt követni. Jelvénye fehér mezőben piros kereszt, ruházata pedig térdig érő hosszú fekete, csuklyás köpeny. Jelszava: IN VERITATE IUSTUS SUM HUIC FRATERNALI SOCIETATI, vagyis: valósággal igaz vagyok e testvéri társaság iránt. A tagok az Úr halálának és feltámadásának emléknapjain, azaz pénteken szomorkodni, vasárnap pedig örvendezni kötelesek. Fogadják, hogy pénteki napon ebédig lovagot vagy mást nem gyaláznak, nem kötekednek. Aki nem vigyáz a nyelvére, annyi hamus kenyérfalatot eszik éhgyomorra, ahányszor mást gyalázott. A lovagi közösséget Zsigmond új szabályzattal és új, sárkányrend néven fejleszti tovább (1408). Be nem vallott főcélja Zsigmond leányági utódai trónöröklésének biztosítása, jelképesen a szűz kiszabadítása a sárkány, vagyis a trónkövetelők, eretnekek: bogumilok és husziták hatalmából. A rend feje a király és királyné. „Mi – mondja a regula – az ősi ellenség, a sárkány veszélyes követőinek és pogány meg eretnek vitézeknek legyőzésére nyíltan viselni akarjuk társaság módjára a sárkány jelvényét vagy képét, melynek farka a nyaka köré csavarodik, és a háta közepén, fejétől a farkáig fehér mélyedésben vörös kereszt van, miként a Szent György zászlaja alatt vitézkedők fehér mezőben vörös keresztet hordanak.” A sárkány jelmondata: O QUAM MISERICORS EST DEUS, IUSTUS ET PATIENS, azaz: Óh, milyen irgalmas az Isten, igazságos és hosszantűrő. Sajátos rendelkezés volt, hogy valamelyik tag halálakor minden társa egy napig gyászruhát hordott, amelyet másnap alamizsna kíséretében Krisztus szegényének tartozott ajándékozni. A középkori főnemességnek a sárkányrendtől is ihletett eleven Szent György-kultuszáról tanúskodik, hogy a híres Báthoriak a Sárkányölőt választották családi patrónusuknak. A középkori címerükben látható sárkányalak a mondai hagyomány szerint a család ősének, a XIII. században élt Oposnak hőstettét, az Ecsedi-láp félelmetes sárkányának Szent György segítségével való legyőzését idézi. Későbbi Báthori István vajda is Szent György oltalmában bizakodva vív meg Kenyérmezőnél (1479) a pogány török sárkánnyal. Ennek a győzelemnek emlékezetére építi a családi védőszent tiszteletére a nyírbátori, máig álló templomot, a gótika egyik nagy magyar remeklését. Falára került a családi címer sárkány-alakja is. A démonnak képzelt betegség megfélemlítésének szándéka magyarázza, hogy Lőcse bélpoklosai György lovag tiszteletére szentelték a Jakab-templomhoz tartozó ispotály-kápolnájukat. Ez így van a németeknél is, ahol szintén György a patrónus. Innen a leprakórházaknak a Jörgenshospital neve. E már szétfoszlott, profánná, mágikussá vált képzetvilágban gyökereznek azok az egészségoltalmazó, lusztrációs hiedelmek és hagyományok, amelyek főleg a nap hajnalához fűződnek. Ezekről sem esik itt szó, mert csak az időpont köti őket a naphoz, azonban már kihullott belőlük a szakrális oltalomkérés képzete, tudata. Legföljebb a kígyóhoz, gyíkhoz kapcsolódó, bőségesen előforduló hiedelmek emlékeztetnek a sárkányölő szent legendájára. Szent György alakja, ünnepe azonban a tavaszkezdet szimbólumaként az íratlan tradíció hatalmas erejénél fogva máig ott él a népi hiedelemvilágban, a paraszti kalendárium legjelesebb napjai között. A közismerten magyar gyermekmondóka szerint: süss föl nap, Szent György nap, kertünk alatt egy kis bárány majd megfagy. Szegeden még hozzáteszik: terítsd le a köpönyegöd, adjon Isten jó melegöt. Happ!áldott a Szent György, átkozott a Szent Mihály! Dugonics András jeles mondása szerint a cigány egy Szent György-napot száz Szent Mihály napjáért sem adna oda. Az Egyház bölcs körültekintéssel helyezte György ünnepét erre a napra, időszakra. A rómaiaknál ekkor volt Pales pásztoristennek ősi ünnepe, a Palilia, amikor a pásztorok az istállókat kisöpörték és vízbe mártott babérágakkal meghintették. A Vesta-szüzektől kapott hamu, vér és szalma szintén szerephez jutott ebben a lusztrációban. A pásztorok a szalma lángjánál megfüstölték magukat meg jószágukat. A nyájat áthajtották a tűzön és maguk is háromszor átugráltak rajta, hogy a bajtól, boszorkányok rontástól megmeneküljenek. A pásztor áldozatot is mutatott be az istennek, és kérte tőle mindazt, amire jószágainak szüksége lehet. Imádsága végén a reggeli harmatban mosott kezet. A máshol is megtalálható archaikus pogány kultusz ellensúlyozására rendelte tehát az Egyház György ünnepét, hogy a nép ezentúl a szent vértanú oltalmát keresse a maga, jószága és földje számára, hiszen a szent a legenda szerint még a sárkányt is megölte. Van ereje tehát minden gonosz távoltartására, amely a nagy nekizsendülés idején az emberek megrontására, kárára törekszik. Ezúttal azonban a régi mágikus képzetek alig halkultak le. Változatlanul megmaradtak, és ha csökevényesen is, de szinte máig köteleznek. Szent György napja így a kikelet ünnepe, vagyis az istállóban telelő jószág zöldellő mezőre való kihajtásának napja, amelynek profán hiedelmeiről és hagyományairól könyvünk szándékaihoz híven nem szólunk bővebben. Régi magyarországi liturgiánkból aligha hiányozhatott az a szentelmény, amelyet a szakkutatás benedictio aquae et salis ad pecora Erre a gyerekek leguggolnak, mintegy a földre csalogatva a napot. Régi sarkadiak e nap reggelén így köszöntek tréfásan egymásnak: néven tart számon, és amelynek nyomai laikus kihajtási szertartásainkban máig föltűnnek. A föltételezett áldás természetesen hazánkban is a már kialakult archaikus gyakorlatot szentelte meg. A beregi ruszinok ezen a napon szokták méheiket farkasgégén át a kaptárból kiereszteni. Régi néphit szerint a Szent György éjszakáján húzott harmatban van a föld ereje, zsírja. Ebből csöppentettek kovászukba a régi szegedi kenyérsütögető asszonyok, hogy kenyerük minél szebbre süljön. Ezért húzták meg ilyenkor más földjét fehér lepedővel a bűbájosok. Odahaza kicsavarták belőle a harmatot és pogácsát sütve, a maguk tehenével etették meg, hogy az hízzék és tejeljen minél bőségesebben más földjének erejéből. Zalában szentgyörgyharmat néven is emlegetik: vele mosdanak hajnalban, hogy szépek, egészségesek legyenek. A harmat egyébként már az Ószövetségben az ég áldásának, tehát a termékenységnek jelképe és eszköze. Izsák áldásában (Genezis 1,27–28) olvassuk: adjon neked az Isten az ég harmatjából és a föld kövérjéből, és sok gabonát és mustot. Ozeás próféta szerint (14,6) az Úr szava: Olyan leszek én mint a harmat. Izrael majd virágozni fog, mint a liliom, és gyökere megfogan, mint Libanon. A 133. zsoltárban Dávid király így énekel: Íme mily jó és gyönyörűséges az atyafiaknak együtt lakniok. Mint fejen a kenet, mely lefoly a szakállra, Áron szakállára, mely lefoly ruhája szélére. Mint a Hermon harmata, mily leszáll Sion hegyére. Mert odarendel az Úr áldást és életet mindörökké. A néphagyomány szerint a Szent György napja táján hulló meleg eső is aranyat ér a gazdának. Öreg szegediek mondogatják, hogy jó lesz a termés, ha a Szent György napi vásárban esik az eső, és a koldusnak besározódik az orra. Ennek megértéséhez tudnunk kell, hogy a vásári egyességet követő áldomásivásban a koldusokat is részeltetni szokták, hogy imádkozzanak a jószágtartáshoz való szerencséért. Ennek sokszor az lett az eredménye, hogy a koldusok egészen a sárga földig leitták magukat, és így az orruk is csupa sár lett. Nagykanizsa vidékén annak a hétnek, amelybe Szent György napja beleesik, török átka heti (hete) a neve. Az itteni népmonda szerint, amikor a török kénytelen volt hazánkat elhagyni, dühében meg akarta az országot átkozni. A magyar tolmácsot kérdezte, milyen szavakkal átkozza meg. Ez azt tanácsolta neki: verjön mög a szentgyörgyharmat, Magyarország! Ezért szentgyörgyharmat, Székesfehérvárott pedig szintén a monda csökevényeként török átka a neve a Szent György napja táján esett esőnek, amely természetesen jó termést ígér. Csákánydoroszlón az ilyentájt mutatkozó harmat a magyarok átka. Mint emlegetik a török megátkoztatta hazánkat a magyarokkal. Ezek azonban így átkozódtak: verje meg az Isten Magyarországot új harmattal. Kölesd tolnai faluban is úgy tudják, hogy a Szent György napi eső jó termest ígér, mert „egyszer egy magyar katonagyereket elfogtak a muszkák és azt mondták neki, hogy nem lövetik agyon, ha megátkozza hazáját, szép Magyarországot. A legény hasznos átkot szórt hazájára: megátkozlak Magyarország, minden évben Szent György napi esővel. S azóta ad is az Isten minden Szent György napon esőt.” Egész mondává kerekedik és Szapáry Péter alakjához kapcsolódik Sellye hagyománya. Amikor a nemes gróf török rabságba jutott, azt kívánták tőle, hogy átkozza meg hazáját, akkor szabadon eresztik. Szapáry letérdelt a földre, fölnézett az égre, majd megszólalt magyarul, amit a török nem értett: verje meg az Isten Magyarországot húsvéti esővel, szentgyörgyi harmattal, pünkösdi záporral! Azóta is, ha pünkösdkor esik, hálásan mondogatják a sellyeiek: beteljesült Szapáry átka. Egyházias keretek között mozgott, egyben a pasztoráció hajdani bölcs alkalmazkodásáról, de néhány helyen a felvilágosodás papi türelmetlenségéről is tanúskodik az a fogadalmi időszak, amely az ország több vidékén, leginkább Szent György napjával kezdődött, és az anyaföld áldásáért, termékenységéért, alkalmas időjárásáért, a parasztközösség boldogulásáért ajánlották föl. A fogadalom már régen a múlté, a XIX. század folyamán lassan enyészett el. Öregek azonban még sokfelé emlékeznek arra, hogy a tavaszkezdő György napjától kezdve aratásig, máshol Nagyboldogasszony, illetőleg Szent Mihály napjáig a szombati, ritkábban csütörtöki napokat engesztelésül ünnepelték meg: a mezőkön, szőlőben csak déli harangszóig dolgoztak. Más helyeken már csak az újholdszombat megülésére került sor, de a „szolgai” munkától tartózkodás szintén csak a déli harangszóval kezdődött. Felsőrajk hegytörvénye (1746) Szent Györgytől Szent Ivánig fogadalomból büntetés terhe alatt megtilt a szőlőhegyen mindennemű szombat délutáni munkát. Zomborcsevics Márk, PalonaNemesnádudvar német népe is Szent György és aratás között, minden csütörtökön, déli harangszóra összesereglett és litániát mondott. A pap itt is hiába küzdött ellene (1824) A baranyai Felsőmindszent népe régebben a Szent György napjára következő szombattól, amelyet elsőszombat néven emlegettek, egészen utolsószombatig, vagyis a Szent Mihály napját követő szombatig, szombati napokon csak délelőtt 11 óráig dolgozott. Ekkor meghúzták a harangot, mire mindenki hazatért a mezőről. Barátúr falu szintén hasonló fogadalmat tett. Aki szombat délelőtt a 11 órakor megszólaló harangozásig nem ért be a faluba, hajlékába, annak esti harangszóig kocsijával is várnia kellett. Feked, Babarc, Hőgyész német népe ezt a szombatot, és régebben a következőket is, Hagelfeiertag névvel illette. Itt sem dolgoztak szombat délnél tovább. Nagymányok németsége is így ünnepelt, azonban az áldozócsütörtökre következő pénteket (langer Feiertag) külön is megülte. Ilyenkor reggel körmenetben vonultak ki a hívek még századunk elején is a szőlőhegy aljába, ahol a pap a búzaszentelési szertartást megismételte. A megáldás eredetileg föltétlenül a szőlőknek szólt. A baranyai Szökéd horvát-német-magyar népe Flóriántól Illésig a csütörtöki napokat ünnepelte meg, hogy a határt ne verje el a jég. Ilyenkor a mezőn nem dolgoztak. Hosszúhetény magyar faluban Györgytől Mihályig újholdvasárnapokon körmenet volt: háromszor megkerülték a templomot, eredetileg nyilván a falut is. Vásárosdombón a Szent György napjára következő első szombat, továbbá a Szent Mihályt megelőző utolsó szombat a falu fogadott ünnepe. E napokon mindenki a templomba ment misét hallgatni, és tartózkodott minden munkától. Egyes öregek magyarázata szerint ekkor szedte az uraság a tizedet. Valószínűbb azonban, hogy a két szombatnak itt is oltalomkérő, illetőleg hálaadó célzata volt. Etyek faluban a XVIII. században Szent Györgytől aratásig szombaton délután nem dolgoztak, a templomban litánián vettek részt. Detk palóc népe május, június, július, augusztus első szombatját a fogadalom maradványaként máig reggeli misével üli meg, utána már dolgozik. Gyöngyöspatán Szent György szombatjától Nagyboldogasszony szombatjáig régi fogadalomból szombaton déli harangszóra kifogták a jószágot az igából, és hétfőig nem dolgoztak. (Plavna) vegyes: bunyevác, német, magyar ajkú bácskai falu plébánosa jelentette (1824) az érseki főhatóságnak, hogy hívei régi szokás szerint Szent György napjától aratásig minden csütörtököt megünnepelnek. Szerintük így majd nem éri baj a vetéseket. Jelenti azt is, hogy a hagyományt eltörölte, de a nép szinte forradalomban tört ki miatta. A jozefinista érzületű felsőbbség a papnak adott igazat.

Fertőhomok fogadalmi ünnepként üli meg a Szent György és Szent Iván közé eső szombatokat. Szent György napján a kisbíró még századunk első évtizedeiben is kidobolta: megkezdődött a szombati ünnep, régi szokás szerint mindenki tartsa meg! E fogadalmi időszak sajátos mezőkövesdi megszentelése: a gazda Györgytől Mihályig minden szombaton kenyéren, fokhagymán böjtölt. A fogadalom eredeti célzata: a zsendülő anyaföld javaihoz való érdemszerzés itt is feledésbe ment. Hetény János összegyűjtötte az utólag keletkezett mondai magyarázatokat. Emlegetnek jégverést, marhavészt, járványt, méltatlan ünneplést. Egy kerekebb monda szerint az ünnepet már el akarták törölni, mert már senki sem tudta megmondani, miért és mióta ülik meg. A pap új ünnepet javasolt helyette. Amikor erről egy szombati napon tanácskoztak, a bíróra rászállott egy fekete felhő és villám csapott az asztalára. Erre gyorsan kijelentette, hogy amíg ő bíró lesz, addig az ünnep is megmarad. Az aratásnál emlékezünk meg Báta magyar népének szentgyörgy, szentgyörgyvitéz, vitéz néven emlegetett aratókoszorújáról. Lusztrációs képzetekben gyökerezett a hajdani határjárás, vagyis szomszédos helységek határjeleinek, mesterséges dombjainak felújítása, amely a Székelyföldön húsvét éjszakáján történt, az ország más vidékein pedig leginkább Szent György napján. A szertartás ünnepélyesen: misével, eskütétellel, gyerekeknek emlékezetül való megbotozásával, közös áldomással ment végbe. A zalai Esztereghegyre a XVIII. században Szent György napján körmenet ment: a szőlőket és vetéseket most áldotta meg a pap, nem Márk napján. Vác magisztrátusa 1810-ben így intézkedik: jelen lévén Szent György napja, az határban hányattni szokott hantsíkoknak menél előbb való tellyesítése szükséges légyen. A nógrádi falukban a XVIII. században Szent György napján a legények tisztították a pap kútját, meg a mezei kutakat. A néphit ettől remélt nyárára jó vizet. A legények fáradságukért húst, szalonnát, kolbászt kaptak a néptől ajándékba. Este elkészítették, majd dudaszó mellett táncra kerekedtek. Agárd faluban is a tavaszi kultikus tisztálkodáshoz és megújításhoz tartozott, hogy a múlt században a legények tisztították ki a határbeli forráskutakat, a papéval együtt. A nagy kutak tisztítása korosabb férfiak tisztes feladata volt. Mint mondogatták, azért tették, hogy egész nyáron jó vizük legyen. A munka után két legény sorra járta a házakat, ahol ennivalót kaptak. Ebből este áldomást csaptak, és dudaszó mellett tánc kezdődött. Budavidéki német néphit szerint mezei kutakból csak Szent György, illetőleg Márk napja után szabad inni. A kálvinista Szenna hegyközségének tavaszi közös mezsgyejavítását, határrendezését Szent György napja körül högyláttatás néven emlegetik. Sitkén Szent György napján volt a gyepűjárás. A hegybíró vezetésével valamikor minden szőlőbirtokos megjelent a hegykapunál. Néhány suhanc is jött velük. Megkerülték a hegyet, megnézték, hogy jó karban van-e a gyepű. Régebben hegybíró ilyenkor ítélkezett a közösségi ügyekben. A büntetést pint borokban szabta ki, amit azután együtt ittak meg. A község tulajdonát jelző megyeköveknél pedig a velük lévő suhancokat lefogták és mogyoróvesszővel jól elverték. Ezután a hegybíró figyelmeztette őket, hogy még öregkorukban is ráemlékezzenek, hol csapták meg őket. Sármellék hegyközsége a jó szüretért Szent György napján szokott misét mondatni. Szent György napjának közéletünkben, szolgálatban is tisztes helye volt. Oltalma alatt történt régebben a pásztorok, kocsisok, cselédek elszegődése, továbbá a városi és falusi tisztújítás is. A hajdani Kászonszéken a megyebíróság és szentegyházfiúság, vagyis a falubíró és sekrestyés választása közönségesen Szent György napja körül szokott lenni. Buda városi tisztújítása a középkorban Szent György napján történt. A Nagyboldogasszony-templomban tartott ünnepi mise után a választó polgárság a városháza előtti téren gyülekezett: kézvesztés terhe alatt büntették a fegyverviselést. Korteskedni, verekedni sem lehetett. A belépő bíró hatalmának jelképeit: a zöld gallyat és a fehér bíróbotot itt, a városháza előtt helyezte a földre. Ilyenkor felmutatták a népnek a város gondosan őrzött pecsétnyomóját is, hogy sértetlenül megvan. Az új budai bíró bemutatkozáson tisztelgett a királynál. Már a megválasztását követő első vasárnap házról-házra bejárta Buda városát. Minden polgár otthona előtt fogadta és köszöntötte, végül az egész polgárság kísérte haza hajlékába. Szeged városa tisztújítási napjául is már Zsigmond király Szent György vitéz és vértanú ünnepét nevezte meg. III. Károly szabadalmi levele (1719) szintén erre a napra írja elő a restaurációt. Egy régi kőszegi kézirat, az 1740-ben kezdődő Szőlő jövésnek könyve sajátos hagyományt örökít meg: eleitül ezen Nemes Városban bévett szokás szerint Szent György napján, úgy mint szokott Bírói Választás napján az Hegy Mesterek az tanátsházba szoktak szőlő jövíseket (hajtásokat) hozni, mellyek által az Városy lakosoknak is az Borbéli terméshez reménséghek volt. A hajtásokat évről-évre könyvbe rajzoltatták. E rajzoknak, meg a hozzájuk írt adatoknak nagy tapasztalati értékük volt. Nem tudjuk, mi volt, de valami vámféle lehetett a Szent György cinkustörvénye, amelye egy rozsnyai tanácsi határozat (1685) emleget: az böcsületes városnak régi szokása szerént Szent György czinkus törvénye celebráltatván... Az Oklevélszótárban olvassuk: 1599. Szent György adója. Egy barsi adat: 1634, Ezelőtt Szent György vajat is egy pintet adtunk falujul (falunként). Az ilyenkor esedékes jobbágyszolgáltatást jelentette, amely nyilván az egész országban általános volt. Ha a vajnál vagyunk, említsük meg, hogy a bukovinai Hadikfalva székely hagyományaiban a szentgyörgyközbeli vaj a magyar és román György-nap között köpült vaj: mindenre jó volt. Az időszak borsavölgyi neve kétszentgyörgynap. Számos görögkatolikus falunkban a nagyböjt és húsvéti szent ünnepek után csak Szent Györgytől fogva szólhatott a muzsika, nóta, csak most lett szabad táncolni.


2011. április 25., hétfő

Népi hiedelmek LII.


Népi hiedelmek

LII.


Húsvéthétfő


Húsvét másnapja, egyes vidékeken vízbevetőhétfő, másként húsvét másnapja már a profán emberi örömnek, elsősorban a fiatalságnak ünnepe. A világias jellegű öntözés, locsolkodás bemutatása voltaképpen kívülesik könyvünk magunkszabta keretein, így csak röviden, egy-két adalékkal utalunk rá. Archaikusabb jellegű tájainkról idézünk, ahol a szilaj szokást még a közösség paraszti formakészsége szabályozta. Az erdélyi Nyárád mentén a múlt század végén minden valamirevaló székely legény kötelességének tartotta, hogy húsvét napjára virradóra kedvesének kapujára vagy más feltűnő helyre szép fenyőágat tűzzön. Ha a falunak nem volt fenyvese, elmentek érte a negyedik, ötödik határba is. Ha pénzért vagy szép szóért nem kaphatták meg, ellopták. Két-három fenyőágat szépen összekötöttek, és papírszalagokkal, tojásokkal díszítették föl. A legjobb táncosoknak vőfély volt a neve, az ő feladatuk volt húsvéthétfőn a hajnalozás.emmausjárás a határjárásnak egyik, régebben bizonyára a liturgiába is beleépült változata, amely az aznapi emmausi tanítványokról (Lukács 24, 13-35) szóló evangéliumból is merített indítást. Ez is a húsvéti szent örömnek túláradó, de már elvilágiasodott megnyilatkozása, szinte áldomása. Sajnos, az Emmaus-ünneplés középkori hagyományairól nincsenek hazai följegyzéseink. Ismerve azonban az egykorú középkori európai gyakorlatot és népi fejleményeit (Németország, Lengyelország), nekünk is kellett hasonló szokásrendünknek lennie. Mindenesetre föltűnő, hogy egyik szepességi falunak, Arnótfalvának (Arnutovce) Emaus a német neve. Ez föltétlenül a kultusz egykori hazai virágzásáról tanúskodik. Világos, hogy a Schwäbische Türkei, azaz Baranya, Tolna, illetőleg Veszprém német faluiban (Bóly, Véménd, Babarc, Erdősmárok, Máriakéménd, Feked, Villány) élő Emmaus a régi hazából hozott hagyomány, és nem folytatása a föltételezhető hajdani magyar Emmaus-kultusznak. E faluk apraja-nagyja, öregje, fiatalja húsvét másnapján délután, de olykor már nagymise után is, amelyet Bólyban most a Kálvárián mutat be a pap, szentelt ételekkel és egyéb finomságokkal megrakodva fölkerekedik, és kimegy a faluszéli borospincékbe, ahol reggelig tartó mulatságot csap. Mindenki örül, ha még vendéget, akár idegent is kaphat. Akinek nincs pincéje, azt a szomszéd hívja meg. A lányok, legények kint a szabadban labdáznak, hancúroznak, az öregek pedig bent a pincében borozgatnak. Esti lakoma után körültáncolják a pincét és megkezdődik a táncmulatság, amely hajnalig tart. Német szomszédjai példájára máig hasonlóan ünnepel Mohács sokác népe is. A budai hegyek német faluiban is él még az emmausjárásra (Emmausgehen) való emlékezés. Így nevezik Budakeszin azt a szokást, amikor húsvéthétfőn részben helybeliek, részben szomszédos faluk rokonsága kölcsönösen meglátogatják egymást: Emmausba mennek. Leányvárott a jámborabb hívek korán reggel napkölte előtt szoktak kimenni a szabadba (Emmausgehen) és az olvasót imádkozzák. Imádkozva mennek a szomszéd falukba Pula asszonyai is. Minden házba, ahol fenyőágat találtak, bementek a legények, és a lányokat derekasan megöntözték. Azt mondogatták, hogy ez azért történt, hogy a ház virágszála el ne hervadjon. Az öntözés kétségtelenül a tavaszi lustratio egyik erotikus célzatú változata, amelynek eredete még nem egészen tisztázott. Mindenesetre keresztény hagyományok is szövődnek bele, hiszen hajdan a vízbemerítéssel, leöntéssel történő keresztelés húsvét táján volt. Amikor az egyház már az esztendő bármelyik napján keresztelt, az ősi gyakorlatot a nép tartotta fönn, alkalmazván a maga sajátos szemlélete és igényei szerint. A húsvét hétfőjén felbukkanó

Egyelőre kevés laikus magyar hagyományt tudunk idézni. Öreg vásárosmiskeiek, amikor húsvéthétfőn kimennek a szőlőhegyre, ezt mondogatják: kimegyünk Emmausra! Az evangéliumi történetre már nem gondolnak. Így Bozsok népe is. Szil rábaközi faluból is mennek Emmausba: a szomszédos községekben rokonokat, ismerősöket látogatnak, egyúttal a fiataloknak alkalmat adnak az ismerkedésre. Somogyszobi hagyomány a húsvéti rét: a fiatalság délután kiment az uradalmi rétre labdázni. Ott volt különben az egész falu. A leányvári hagyományt már láttuk. A budaörsi Legények húsvéthétfőn kora hajnalban, már három óra tájban kilovagoltak a rétre, és a harmatos füvön megjáratták a lovaikat. Ilyenkor a falu gulyásának és kanászának is ki kellett hajtania a fűre a jószágokat. A hegyen lakók a bár előtti füves térségre, vagy a pincék zöldellő tetejére hajtották ki malacaikat és kecskéiket. Az Emmausreiten Bonorri Jenő szerint még Piliscsabán, Budakalászon, Békásmegyeren, Ürömön, Solymáron, Budafokon, Torbágyon, Etyeken is élt. A székesfehérvári Csutora-temető kápolnájának Emmaus a titulusa, amely talán még régebbi liturgikus hagyomány fejleménye. A kápolnát a helybeli születésű Kálmán János felsővárosi plébános emeltette (1862). A hívek egészen áldozócsütörtökig minden vasárnap, kora hajnalban a Szentháromság-szobor körül szoktak gyülekezni. Innen a dicsőséges olvasót imádkozva, vonulnak a kápolnához. Megérkezve, a Feltámadt Krisztus e napon éneklésébe fognak, majd egész reggelig énekelnek, imádkoznak. A hagyománynak napjainkig élő egyházias maradványa, hogy hittudományi főiskoláinkon, így Kalocsán, Szegeden a szép, de fárasztó nagyheti, ünnepi liturgikus szolgálat után húsvét keddjén a kispapok, tehát a leendő tanítványok szabadnapot kapnak és kirándulnak, Emmausba mennek. Hallottuk azt is, hogy a Collegium Germanico-Hungaricum végzett papnövendékeit valamikor éppen Emmaus ünnepén eresztették vissza hazájukba. A szokásnak előttünk ismert legrégibb említése Kiss Ferenc győrvári plébánosnak a vasvári dominikánusokat invitáló levele (1741): régi dicséretes szokás szerént Emmaus itt vagyon számotokra és én – amint tudástok van róla – szívesen töröm meg nektek az utolsó kenyeremet is. Sajátos soproni barokk hagyomány volt, hogy húsvét másnapján a franciskánusok és jezsuiták a korai mise után együttesen mentek növendékeikkel és a hívekkel Bánfalvára és az ünnepi istentiszteletet ott tartották meg. Sümegen a XVIII. század derekán elevenítette föl Dadányi Bíró Márton püspök az Emmaus-hagyományt. Mint Darnay Kálmán emlékezik, Somoskert nevezetű gyümölcsösében látta vendégül Emmausra, egy kis testi jóra a híveit. „A hevenyészett sátor alatt a nemesurak, táblabírák együtt szórakoztak a pázsiton tanyázó jobbágyokkal.” A szokás később is élt, de a püspök halála (1762) után az ökörsütés már elmaradt, és így lacikonyhások látták vendégül a népet, komédiások is voltak. A sümegiek ma már a hírére sem emlékeznek. Szintén a barokk időkből örökítette meg Dugonics András a budai, tavaszi népünneppé vált hagyományt: „A Magyaroknak ama játékos beszédgyekről is híres szent Gellér högye, hogy itt a boszorkányok gyülekezetet tartanak minden éjszaka. Híres mostanában arról is, hogy minden esztendőben, húsvétnak második napján délután Pestnek és Budának lakosi temérdek nagy csoporttal fel szoktak menni, amint ők szokták mondani: Emausra. Pattogatják a puskaport, elnézik a világot, kibeszéllik magokat, esznek-isznak, ha van mit, végtére haza széllyelednek.” A múlt század közepén még virágjában volt az a kecskeméti szokás, hogy a nép húsvét másnapján a város szélén álló Mária-kápolnához vonult ki, ahol mulatsággal, vendégeskedéssel, játékkal, lóversennyel töltötte el az időt. A hagyományban különösen a lófuttatást tartjuk jelentősnek. Ez ugyanis bizonysága, hogy a lovon való húsvéti határkerülés a magyar népnél is járta. Ennek már csak külföldi, illetőleg hazai, de nem magyar párhuzamait ismerjük. Emmaus hazai ikonográfiájához egyelőre csak kevés emléket tudunk említeni. Ilyen a soproni bencés, továbbá az egervári, nagybörzsönyi, vámosmikolai templom tabernákulum ajtaja, Tolna szószékének domborműve, a bágyogi templom barokk sekrestyeszekrényének Emmaus-faragása. Ilyen továbbá az a szintén barokk táblakép, amely Gyöngyöspata templomának sekrestyéjében függ, és nyilvánvalóan e jeles szőlővidék föltételezhető régi Emmaus-kultuszának hírmondója. A feltámadt Jézus a két emmausi tanítvány között ülve a kenyérre és borra mutat. A hazai Emmaus-ünnepnek tudomásunk szerint egyedülálló, céhlakozássá, meghitt polgári mulatsággá vált szegedi sarjadékát a múlt század derekán Varga János jegyezte föl.* A komakulacs emlegetése a fehérvasárnap, vagyis az ország más vidékein máig élő mátkálóvasárnap képzetkörére utal. A komakulaccsal rendesen vőfélyviselt legények járnak házról házra vendéghívogató komolysággal, ha valamelyik tehetősebb gazdának eszébe jut, hogy jó barátait terített asztalához húsvétkeddre vagy a legelső vasárnapra, azaz fehérvasárnapra Emmaus-ba beinvitálja. Ez annyit jelent, hogy aki ivott belőle, az eljön Emmausba. Aki pedig nem ér rá, az ne igyék. A legény ujján vagy a botján rovással számolja, hány teríték legyen az asztalon. Az emmausi vendégek aztán bor és kalács mellett eldarvadoznak. Most tehát a legöregebb vendég köszönt tele pohárral, majd a gazda mondja el az éneket. A második szakasznál azonban a házigazdára szót mindig valamelyik vendége nevével helyettesíti. Az emmausi pohár, azaz a gazdára éneklés és áldomásivás valamennyi vendégnek kijár. Varga János még megjegyzi, hogy a szokás már az ő idejében is erősen hanyatlóban volt. Nem lehet vitás, hogy az ünnepnek helybeli, azóta elenyészett szász Emmaus-hagyományoktól ihletett és népszokássá színesedett sarjadéka élt és talán még máig is él Brassó bolgárszegi románjai között. Orbán Balázs így örökítette meg: „húsvét első napján a legények az egyházi hatóság felügyelete alatt elöljárókat (vatáf) választanak, akik amint a fiatalság minden mulatságait, a húsvéti népünnepeket is rendezik. Ez ily rendben folyt le: az alsótemplom előtti téren, az úgynevezett porondon az összesereglett nép előtt a legények eljárják a buzogánytáncot ily módon: előbb körbefogódzva táncolnak, rendre aztán mindenik beugrik a kör közepére s egy tíz-tizenkét fontos ónos buzogányt háromszor dob fel, úgy, hogy leestében elkaphassa. Aki elejti, amellett, hogy kinevetik és kigúnyolják, minden elejtésért pár krajcárt fizet a vatáfoknak. A buzogánytáncot aztán más, nőkkel közösen járt táncok követik. Ez az ünnep másodnapján ismétlődik. Húsvét harmadnapja reggelén a fiatalság többnyire lóháton cifrán felvirágozva, felaranypillézve, az aranypillés fenyőágakat vivő vatáfok vezetése alatt nagy néptömegtől kísérve, kivonul a Salamon köveihez. A vatáfok előre állást foglalnak a Puskaporos patak hídjánál, a felmenőktől vámot szedendők. Ebből és a buzogányejtés bírságából vendégelik a népet és fizetik a zenészeket. E napon a Salamon kövének magányos környéke a kisereglő nép ezreitől megnépesedik. A legények itt újból eljárják a buzogánytáncot. Azután nagy tüzek mellett a húsvéti bárányokat sütik. Esznek, isznak, mulatoznak estvefeléig, mikor a vatáfok a lovasokat sorakoztatva kezükben tartott fenyőágakkal ünnepélyes levonulást tartanak a Lópiac-kapuhoz. Onnan megfordulva lövöldözések és ujjongatások között a Szentlélek-kapu felé a porondra húzódnak. Itt szétoszlanak, hogy a zöld ágakat a vatáfok és a leányos házak kapujára föltűzzék.” A példaképül szolgáló hajdani szász hagyományt szintén Orbán Balázs ismerteti: „Húsvét másodnapján a fiatalság egybegyűlt a templom előtt. Itt egy gyümölcsökkel, cifra cafrangokkal, aranyos csecsebecsékkel fölépített fenyőágra arany pillével beraggatott fehér kakas köttetett föl. Ekkor ének- és zeneszóval kivonult a fiatalság a Szent Márton-hegyre és ott elénekelt egy alkalmi, Krisztus föltámadását tárgyazó éneket, melynek kezdő verse ez volt: Surrexit Christus hodie. Ezután föltűzték a fenyőfát a kakassal, s nyilakkal célba lőttek rá. Ki a kakas életét eloltó legszebb lövést tette, az volt a nap hőse, s az áldozat tanaival fölékítve díszmenettel vezették be az iskolába, hogy gyümölccsel vendégelje meg tanulótársait. Ezen ünnepély 1719-ben tiltatott be.” A kakas-ütés hajdani neve kukeslon. A hétfalusi és apácai (Apata) csángók, továbbá a szakadáti (Sacadate) szigetmagyarság húsvéthétfői; egyébként teljesen profánná vált kakasünnepére alkalmasabb összefüggésben Gál napján utalunk.


2011. április 24., vasárnap

Húsvétvasárnapja I. rész



Népi hiedelmek

LII.


Húsvétvasárnap

I.


Húsvétvasárnaphoz ugyancsak sokszínű hagyományok kapcsolódtak tulajdonképpen egész országszerte, de mondhatjuk, hogy egész Közép-Európában. Tudjuk, hogy a népünktől támadás, feltámadás, Csíkménaságon kikerülés néven is emlegetett szentséges körmenetet ősi soron csak Közép-Európában ismerik. Húsvétvasárnap Krisztus feltámadásának az ünnepe. Dologtiltó nap, a szokásos vasárnapi munkatilalomnál is szigorúbb. Akárcsak más nagy ünnepen, ilyenkor nem főztek, a trágyát nem hordták ki az istállóból, nem söpörtek, varrni sem volt szabad. Aki Húsvétvasárnap a mezőn dolgozik, elveri termését a jég, aki befogja a jószágot, szerencsétlenség éri, tartották a régiek. Húsvét örömünnep, egyben a nagyböjt vége. Étkezési szokás szerint sonkát, tojást, tormát fogyasztottak még a nem katolikus hívők is. Az ételekből a családfő mindenkinek adott egy keveset, először a tormát kóstolták meg, emlékezve Krisztus szenvedéseire a keresztfán, utána a főtt tojást. A szentelt ételek maradékát sokféle módon használták fel: elégették, vagy a szentelt sonka csontját gyümölcsfára akasztották, hogy a fa sokat teremjen. A morzsákat a tyúkoknak adták, hogy jól tojjanak. A legismertebb húsvéti ételeknek mágikus-misztikus eredete van. Szinte áldozati jellegű étel a bárány, amelyet már az ószövetségi zsidók is fogyasztottak, Egyiptomból való menekülésük emlékére. Ezért Krisztust az Isten bárányának nevezik, hiszen az újszövetségi könyvek az ószövetségi szimbólumokra támaszkodnak. A tojás az élet újjászületésének a jelképe, a piros tojás színe pedig Jézus kiontott vérére emlékeztet. A sonka a paraszti élet rendje következtében vált húsvéti étellé, ugyanis nagyböjtben nem ehettek húst, így a füstölt húsok megmaradtak Húsvétig. A tormának gonoszűző erőt tulajdonítottak. A seprési tilalomnak a Tápió mentén azt a magyarázatot adták, hogy így elsepernék a locsolókat. Nem hajtott ki sem a csorda, sem a csürhe, és nem fogtak be állatot sem. Húsvétvasárnap is fontos szerepe volt a víznek. Különféle magyarázatokat fűztek hozzá: Bukovinában úgy tartották, aki hamarabb merít vizet, az lesz a szerencsés. Moldvában a napfelkelte előtt keresztútra öntött vizet hasznosnak tartották a jégeső és veszedelem ellen. Szokás volt ilyenkor piros tojást tenni a mosdóvízbe, és arról mosakodni, hogy az egész család egészséges legyen. Moldvai magyaroknál ezt a piros tojást mindenkinek a másik homlokához kellett ütni, hogy ne fájjék a feje. Húsvétvasárnap jellegzetes ételeket ettek és esznek ma is országszerte. A húsvéti sonkát, kalácsot, tojást, sőt még a bort is, amit a katolikus hívők szentelni visznek a templomba. Sonkát és kalácsot szenteltettek, amit a gazdaasszony vitt el kosárban, kendővel letakarva. A szentelés emléke azonban él, ma maguk szentelik. A Tápió mentén sonkát, tojást, kalácsot szenteltek. A húsvéti étrend: sonka, kocsonya, kalács, amihez bort és pálinkát ittak. Pándon töltött káposztát készítettek, újabban rántott húst esznek. A karácsonyi almához hasonlóan a palócoknál szokás volt, hogy egy-egy szentelt tojást ettek meg, vagy ahány családtag volt, annyi részre vágták, hogyha eltévednének, jusson eszükbe, kivel ették a húsvéti tojást. Sokfelé az volt a szokás, hogy a szentelésről futottak hazafelé, különféle magyarázattal, például Vásárosdombón az a család lesz első az aratásban, amelyik elsőnek ér haza, Lucskán az a lány, aki elsőnek ér haza, a munkában is első lesz A szentelt ételek maradékát legfeljebb tűzbe vethették. Többnyire azonban – akárcsak a karácsonyi morzsát – sokféle módon felhasználták. A bukovinai magyarok a hamujával szapultak. Az elégetett morzsának Lukácsházán (Vas m.) a következő magyarázatot adták: „Egyebek, akik a túlvilágon vannak, hogy azoknak is legyen egy kis morzsa belüle”. Volt, ahol a szentelt sonka csontját a gyümölcsfára akasztották, hogy sokat teremjen. A zempléni falvakban a szentelt kalács morzsáját a tyúkoknak adták, hogy sokat tojjanak. A szentelt sonka csontját pedig nagy viharban a tűzre vetették, hogy a villám ne csapjon a házba. A hajdúdorogi görög katolikusok a szentelt ételek maradékát elégették, vagy elásták a ház tövébe abban a hitben, hogy megvédi a házat a bajtól, villámcsapástól. „Van olyan hiedelem, amely szerint, ha pászkamorzsát elássák, vagy ha az véletlenül kerül a földbe, hét év múlva kikel, virág lesz belőle, tovább terjed, és minden évben virágzik. Ez a pászkamorzsavirág”. A tavasz behozatalát szimbolizáló húsvéti zöldágjárásra a Dunántúlról vannak példák. A Veszprém megyei Gyulakeszin szalagokkal feldíszített koronavirággal a lányok a templom elől indultak. Az első két lány kaput tartott a többinek, hogy átbújhassanak. Az éneket addig ismételték, míg a falun végigértek. A zöld ág húsvétkor a májusfához hasonló szerepet kapott a székelyföldi falvakban. Múlt századi leírásban olvashatjuk, hogy az udvarló legény „tudniillik már húsvét hetében fenyőágat szokott szerezni, azt színes szalagokkal, czifra papírosokkal, piros tojással feldíszíteni s választottjainak kaputetejére felhelyezni. Amely leánynak húsvét reggelén nincs virága vagy azt jelenti, hogy rossz magaviseletű, vagy hogy szeretője nincs, mi egyaránt lealázza. Ünnep másodnapján korán a virágtevő legények szeretőiket meglátogatják, leöntik, s váltság fejében piros tojást és más emléket kapnak, mit harmadnap a leányok viszonoznak, s váltságul szintúgy piros tojást és szerelmi zálogot vesznek”. Húsvétvasárnapra virradóra történt a határjárás. E szokásnak egyházi külsőségei voltak, de célja a tavaszi vetések mágikus védelme volt és az, hogy a közösség fiatalabb tagjait megismertessék a határjelekkel. A múlt századi szokásgyűjtemény a húsvéti határjárás két változatát írja le, a zalaegerszegit és a pontosabb helyhez nem kötött székelyföldit. A zalaegerszegihez mondai hagyomány is fűződött. A nagykanizsai török basa csapatának megfutamítása emlékére tartották. Nagyszombat éjjel egyházi külsőségek között ment végbe a határjárás. „Útjuk ének s ima közt halad. Itt a határjáró ujonczok szigorú vizsgálat alá vétetnek, s ha kisül, hogy most először léptek e határvédelmi századba, a határdombra nyújtóztatva 6–12 pálczaütéssel illettetnek”. Mint a további leírásból megtudjuk, a határjárást puskalövések, dobpergés, sípszó kísérte. A gonoszűző zajcsapás természetes velejárója ennek az ősi szokásnak is. A határjárók a tavasz zsenge hajtásaival, főleg puspángággal borítva érkeztek vissza. Ebben a mozzanatban a tavasz jelképes behozatalát láthatjuk. A székelyföldi leírás szerint indulás előtt tisztségviselőket választottak. Itt pálcaütéssel büntetik a megújított határhalmokon a rendetlenkedőket, későn érkezőket. Az útjukba eső mezei forrásokat kitakarítják. Hajnalig tartott a határjárás. A határjárók imádsága jól mutatja, hogy milyen célja is volt ennek a szokásnak. Többek között a következőket mondták: „távoztass el mezeinkről jégesőt, sáskát, árvízeket, falunktól a tüzet, idegeneket; adj bő termő esztendőt s békességet!”. A Maros-Torda megyei Szentgericén, akik részt vettek a határjárásban, ismét összegyűlnek a húsvéti didergésre. Ez megszégyenítő, figyelmeztető szokás volt. Megesett lánynak bölcsőt, tolvajnak börtönt, hanyag papnak keresztelnivalót, részeges kántornak pálinkát ajánlottak. A házaktól tojást gyűjtöttek. A feltámadás liturgiájának középkori jellegzetessége volt, hogy Egerben nagyszombat délután a főpásztor vezetésével zászlós, fáklyás processzió indult a szentsírhoz, amelyet a püspök nagypénteken lepecsételt. Most a pecsétet megtörte, majd megnyitotta a sírt. A Szentséget e szavakkal vette ki: Surrexit de sepulchro, alleluia, qui pro nobis pependit, alleluia, vagyis feltámadt a sírjából, aki érettünk a keresztfán függött. Népéleti sarjadékairól sajnos, megfigyelések és följegyzések híján keveset tudunk. Jászladány, továbbá Tápé asszonyai, még a legidősebbek is, a feltámadt Krisztus tiszteletére tiszta fehér ruhában, a bélapátfalviak fehér kendőben vesznek részt a körmeneten. A vásárosmiskei lányok még századunk első évtizedeiben is a körmeneten fehér szalaggal kötötték át derekukat, hajukat pedig kieresztették. A kalocsai lányoknak viszont bekötött fejjel illett megjelenniök. Öreg kiszomboriak tisztára szokták a lábukat mosni, és úgy mennek el a szertartásra. Mint mondogatták, csak így lehet majd az üdvösségre eljutniuk. Sándorfalva népe szerint annál több gyümölcs terem, minél többen jutnak el a család tagjai közül a feltámadásra. A szentsírnál végzett szertartás után meginduló menet élén a feltámadt Krisztus szobrát viszi egy érdemesebb férfi, Miskén az, aki a passióban Jézust énekelte. Mezőkövesden régebben maga a bíró, mellette a hites, vagyis falusi esküdt, a húsvéti gyertyával. A bíró vitte egészen a legújabb időkig a szobrot Bácsalmás, Bácsszentgyörgy, Borota, Dávod, Gara, Hercegszántó, Jánoshalma, Kecel, Madaras, Nagyborocska, Rém bácskai falukban. Szil rábaközi helységben a céhmester, vagyis a harangozó, Hosszúhetényben a kisbíró, Szarvaskőn a templombíró, Nagybörzsönyben a legénybíró (Burschenrichter). A jánoshalmi, keceli, mélykúti; miskei, nagybaracskai, sükösdi körmenetben az égő húsvéti gyertyát is meghordozzák. A szobornak Győrött, Kisalföldön (Szil), Halimbán, továbbá Székesfehérvárott alleluja, Baja környékén feltámadás, Ajkarendek, Lippó németjeinek ajkán Fleischmännlein, Hímesházán, Magyarpolányban Ostermännlein, Németbólyban Osterlämmchen, Abaligeten, Nagynyárádon Auferstehung a neve. A liturgikus előírás szerint körmenet után a főoltárra kerül, és ottmarad egészen áldozócsütörtökig. Jánoshida szobra egyik lábával koponyán áll, így is jelképezvén a halálon nyert győzedelmet. A baldachint az Ipoly mentén, továbbá Magyarpolányban házasulandó legények viszik. Mindkét oldalán keresztszülők: komák, komaasszonyok, legény- és lánycimborák. Ez mintha a mátkálás egyik helyi mozzanata lenne. A menet élén két újházas ember kezében a lobogó. Ezzel szemben Bátán a baldachint azok a férfiak viszik, akik egyházközség elöljáróságának a tagjai. A moldvai Lészped csángó faluban az a szokás, hogy a szertartásról hazaérkezve, a családtagok az ünnepi asztalhoz ülnek, és így szólnak egymáshoz: Feltámadt Krisztus! Felelt: Higgyünk valóban. Így van ez görögkatolikusainknál is. A szokás nyilvánvalóan a keleti egyház hatása. Az északi csángók nagyszombat estéjét, azaz az ünnep vigíliáját húsvét szenvedje néven emlegetik. Ismeretes, hogy körmenet közben a négy világtáj irányában szentségi áldásban szokták részesíteni a körmenet mély csöndben térdeplő résztvevőit. Szeged-Alsóváros népe azonban áldás közben ezeket mondja: Jézus, Jézus, Jézus, Mária, Mária, Mária! Ezt mind a négy áldáskor elnyújtott, panaszos, éneklő hangon megismétlik. A szokás eredete a helyi monda szerint még a török időkbe nyúlik vissza. Nyilvánvaló azonban, hogy ez az invokáció a még szóbakerülő húsvéti határkerülés csökevényes maradványa. A feltámadási körmenet idején történt díszlövésekről is van emlékezés, illetőleg följegyzés. Így Alsósáp nógrádi falu számadásai között (1845) olvassuk: az Isten ditsőségére Húsvéti Ünnepeken puskapor vevődvén 2 Ft 45 kr.* Eredeti gonoszűző célzatuk kétségtelen. A szokást a határjárás hagyományai őrzik. A szabadságharc idején a bácskai Boldogasszonyfalva (Gospodince) ostrománál a szegedi honvédzászlóalj azt kívánta, hogy a támadásban a legelső legyen. Úgy is történt. Nagyszombat napja volt (1849), és a rohamra induló csapatban felhangzott az ének: Föltámadt Krisztus ez napon! Erre az egész zászlóalj alleluja-harsogás közben véres közelharccal be is vette Goszpodince sáncait. Nem lehetetlen, hogy ez a jelenet a középkori magyar vitézi szokásoknak kései fölvillanása. Laskai Ozsvát ugyanis a Gemma fidei-ben a következőket írja: amikor a jámbor magyar katonák csatába indulnak Krisztus keresztyének ellenségei, a török ellen, előbb önmaguk biztatására mondogatják: hálát adunk az Úristennek, hogy az igaz hitben vagyunk, és ezért harcolunk. Akár győzünk, akár meg halunk, megdicsőülünk. Kiáltsuk, tehát háromszor erősen a mi nagy királyunknak, Krisztusnak nevét. Azután egyesek magukat a Boldogságos Szűznek ajánlják, mások a szent királyoknak: Istvánnak és Lászlónak, némelyek megérintik testüket és ezt mondják: tudom, hogy az utolsó napon a földből feltámadok, és ebben a percben meglátom Megváltó Istenemet. Ez az én lelkem reménysége. A hazai szervita egyházakban (Budapest, Eger), sokáig nem lévén plébániatemplomok, nem volt ünnepélyes föltámadási körmenet. Helyette a rend liturgikus hagyományai szerint virágot szoktak szentelni, majd a Mennyek Királyné Asszonya-antifona eléneklése után a feltámadt Krisztus Anyjának szobrát koronázzák meg. A virágszentelményt a hívek hazavitték, hogy otthonukat a betegség, járvány, ördögi incselkedés elkerülje. Országszerte föllelhető archaikus néphagyomány húsvét napjára virradóra Jézus keresése, Agyagosszergényben istenkeresés, Kiskunmajsán Szentasszony követése, Battonyán szentsírkeresés, amely nyilvánvalóan a középkori liturgikus gyökérzetű ludas paschalis emlékezetét őrzi. Főleg Székelyföldön a határkerülés mozzanataival is keveredett. A húsvéti misztériumjátéknak négy hazai szövegváltozata is van, amelyet rendre Hartvik püspök Agendája (XI. század második fele), egy Grácban őrzött kódex (XII. század), a Pray-kódex (XIII. század legeleje) és a soproni illetőségű Golso-kódex (1363) őrzött meg. Bemutatásuk előtt azonban a liturgikus hátteret, szertartásokat kell röviden megismernünk. A Felső-Ipolyvidék magyar faluiban* nagyszombat éjszakáján, éjfél előtt a templom bejáratánál szoktak gyülekezni a hívek. Ott van a falu apraja, nagyja. A szülők gyermekeiket is magukkal viszik. Igen fontosnak tartják, hogy ezen az ájtatosságon mindenki ott legyen. A távolmaradókat számontartják és megszólják, éppen úgy, mint azokat, akik húsvét előtt nem gyónnak, a nagyböjti stációkat nem járják. Az előimádkozó az előénekessel a templom ajtajához térdel és elkezdi a bevezető imádságot. Az előforduló imádságokban Jézus szenvedéséről, haláláról, föltámadásáról, a kenetvivő asszonyokról van szó. Könyörögnek azonkívül a bűnösök megtéréséért, mindenféle károk távolmaradásáért, jó termésért. Azután csendben fölfejlődik a körmenet. Énekelve mennek a legelső határkeresztig és onnan sorba minden kereszthez, ami a falu határában van. Mindegyiknél imádságot mondanak. A legtávolabbi és egyúttal a legutoljára hagyott keresztnél van elhelyezve a feltámadt Krisztus szobormása, amelyet valóságos diadalmenetben visznek vissza a templomba. Kigyúlnak a gyertyák, lobognak a napraforgószárból készített fáklyák. A körmenet a temetőbe kanyarodik be végül, itt mindenkinek akad kedves sírja, ahová letelepszik már csonkig égett gyertyájával. Hajnalodik, amikor abbahagyva az előimádkozó után mondott imádságokat, alvó gyermekeikkel hazatérnek. Litke palócai is keresik Jézust: egészen a virradatig ájtatoskodnak a templomban. Hajnali harangszóra énekelve végzik az Úrangyalát, majd hazafelé indulnak. Megmosakodnak a patakban, amely most öregek jámbor hite szerint aranyvízzé válik. A Jordánon átmenő Jézus változtatja át. Székelyudvarhely városában a Jézus keresésére régebben a céhek indultak, a zászlókat maguk a céhmesterek vitték. Ez a mozzanat régi hagyományt őrzött meg, mert a középkorban a liturgikus játékok rendezése sokszor a céhek föladata volt. A lovasmenet hajnalban a nyeregkápákban fegyverrel fölszerelve indul el Krisztus keresésére, akinek a szobrát elrejtették a búzában és ezt kell föltalálni. A büszke és boldog megtaláló hozza a szobrot a lovasok kíséretében, akiket Jézus katonái néven emlegetnek. A város szélén áll Jézus kápolnája, egykor híres búcsújáró hely, a menet itt üt tábort. Elküldik az előköszöntőket a városba jelenteni, hogy megtalálván Jézust, indulhat a processió eléje. Az előköszönők élükön a bíróval térnek vissza. Kis idő múlva a processió is jön, szent zsolozsmákat énekelve. A zászlókat Jézus szobra előtt meghajtják, Jézus katonái dísztüzet adnak, majd nagy lövöldözés közben megindul a menet a városba. A keresztek előtt meg-megállanak. A piacon sokat lövöldöznek a kálvinista templom felé. A templom elé vonulva még egyszer dísztüzet adnak, utána pedig szentmisét hallgatnak. A szokás a múlt század második felében Szegeden is virágzott. A Jézus keresése a Kálvárián az összes városrész részvételével történt. Részleteket sajnos, már nem sikerült fölkutatnunk. Tápén a Jézus keresésére éjjel két órakor gyűlnek össze a hívek a temetői kápolnában. Az énekes asszony könyörgést mond, hogy az ájtatosságot megkezdhessék és be is végezhessék. Utána a Szentháromság olvasóját imádkozzák és elindulnak a szent kereszttel a templom felé. A templom ajtaja ezúttal nem nyílik meg előttük, hanem ott az ajtó előtt eléneklik a Szent vagy Uram… kezdetű éneket, utána elmondják az Oltáriszentségről szóló litániát. Közben énekelnek is. A menet most a dicsőséges olvasót imádkozza és visszaindul a kápolna felé. A kápolna ajtajában a Föltámadt Krisztus e napon… kezdetű éneket éneklik. A szegedi szakrális tájhoz tartozó Csanádapácán nagyszombaton éjfélkor összegyűlnek a hívek a templomban és egy feszülettel elindulnak a temetőbe Jézus keresésére. Amíg mennek, ezt éneklik: Hol vagy én szerelmes Jézus Krisztusom?… Kinn a temetői keresztnél imádkoznak, majd megkerülik énekelve az egész falut. Ekkor az emberek fölkelnek ágyukból, kimennek és megcsókolják a szent keresztet. Amikor bejönnek a templomba, ezt éneklik: Föltámadt Krisztus ez napon alleluja… Végül a Jézus-keresők is megcsókolják a keresztet és hazamennek. A szokás a mi tudomásunk szerint ismeretes még a szintén szegedi gyökérzetű Algyőn, Sövényházán, Szőregen, Újkígyóson, Mindszenten, Padén. Előfordul természetesen az ország több helyén is, tudomásunk szerint Szakcs, Zalaszentbalázs, Kányavár, Csáford, Búcsúszentlászló, Vasboldogasszony, Csolnok, Esztergom, Nagybőzsöny, Horvátzsidány (Boga iskati), Vízkelet, Kiskunmajsa, Apátfalva, Jászladány, Dány, Tápiógyörgye, Gyöngyöspata, Nagykörű, Mezőkovácsháza községekben is, részletező adatokkal azonban alig rendelkezünk. Megjegyezzük még, hogy Csanádpalota hívei az ájtatosság végén a katekizmusi ének helyi változatát éneklik: egy az Isten, kettő Mózes kőtáblája, három a Szentháromság, négy a négy evangélista… Nyilván a középkori húsvéti fénymisztika elnépiesedett maradványa, a jézuskeresés sajátos helyi fejleménye, hogy egyes falukban, amelyeknek számát a gondos kutatás hihetőleg még gyarapítani tudná, a hívek virrasztva várják, hogyan kel föl az éjszaka sötét sírjából a nap, mintegy a lumen Christi jelképe és angyala, akinek tekintete olyan volt, mint a villám és ruhája, mint a hó (Máté 28,3). Hosszúhetény Baranyának egyik középkori gyökérzetű magyar szigete. A férfinép húsvét éjszakáján nyilvánvalóan sokkal gazdagabb, de föltétlenül szakrális jellegű régi hagyomány nyomán, talán még napjainkban is egyenként fölszállingózik a Zengő tetejére. Itt tüzet gyújtva, várják a napkeltét. Sajnos, a szokásról többet nem sikerült megtudnunk. Még csak annyit hallottunk, hogy egy falubeli fiatal pap ott fönt a hegyen, várakozás közben gyóntatott is. Muraköz vendjei körében még a múlt század derekán is élt a vazmenka, a horvát vazmenak „húsvéti tűz” m tájszólási változata. Nagyszombat éjszakáján Alsódomború (Donja Dubrava) fiatalsága, pásztornépe, a falu alsó és felső végén – hajdanában nyilván szentelt parázzsal – tüzet gyújtott. Húsvét napjára virradó hajnalban a legények folytonos ostorpattogtatás mellett, hajtották a tűzhöz a jószágot: marhát, disznót. Mindenki iparkodott, hogy első legyen. Kicsúfolák azokat, akik virradat után értek csak oda. A szokásnak másfelé is vannak horvát párhuzamai. Húsvét hajnalán az erdélyi evangélikus szász ifjúság – nyilván még megőrzött középkori hagyományként – ki szokott vonulnia magaslatokra, hogy a fölkelő napban a Húsvéti Bárányt megpillantsa. A kutatás jelen állapotában még nehéz volna megfelelni arra a kérdésre, hogy a XVII. és XVIII. században bevándorolt idegen ajkúakból települt faluink párhuzamos jelenségei autochton hozományuk-e, avagy részben már a magyar hazában, a magyar licenciátus jámborság hatására mutatkozó fejlemények. Hercegszántó idős sokác népe Jézus keresésére húsvét hajnalán, igen korán kimegy a temetőbe. Sem menet, sem jövet nem szabad beszélni, csak imádkozni, énekelni. Itt mindenki a maga hozzátartozóinak sírján gyertyát gyújt. Föltételezhető, hogy a láng valamikor a nagy szombati szentelt tűz, esetleg húsvéti gyertya fényéből származott. A német hagyományú Orfű faluban az asszonyok mindjárt éjfél után kimennek a temetőbe, ahol sírjaikat virágvasárnap szentelt barkával és somvirággal, Krisztus királyi dicsőségének tanujelével tűzdelik körül. Majd a temetői keresztnél összegyülekeznek: virrasztanak és imádkoznak a halottakért. Amint hajnalodik, feltámadási énekeket kezdenek énekelni. Csepel hajdani német jézuskeresőit a legények lóháton kísérték. Kimenet éjszakai sötétben még Jézus kínszenvedéséről énekeltek, amikor azonban a nap feljött, húsvéti énekekre zendítettek. Budaörsi hiedelem szerint a fölkelő nap is háromszor ugrik, sugárzik örömében. Megjelenik benne a Húsvéti Bárány is. Leányvár német népe húsvétvasárnap kora reggel szótlanul szokott a Kálváriára fölmenni, ahol mindenki a dicsőséges olvasót imádkozza magában. Ugyanekkor a legények szintén szó nélkül kilovagolnak a mezőre, hogy a húsvéti harmat (Ostertau) használjon nekik és lovaiknak. Ez nyilván a húsvéthétfői Emmaus-hagyományból került előre. A piliscsabaiak éppen így mennek a Kálváriára és ott a húsvéti harmatban a szent sebek tiszteletére öt Miatyánkot és Hiszekegyet végeznek. A pesthidegkútiak a kálváriai ájtatosság után letérdelnek, és a hajnali nap felé fordulva imádkoznak, végül a harmatban megmosdanak. Pomázon és Budakalászon az öregek már csak a kertjükbe mennek, és ott harmatos kézzel végigsimogatják az arcukat. Mint mondják: betegség és szeplő ellen. A solymáriak is harmatban mosakodnak e szent hajnalon. Pilisborosjenőn hajdanában mezítláb jártak a harmatos réten. Budafokon nagyszombat este vízzel telt mosdótálat szoktak állítani az udvarra. Húsvét reggel, a Kálváriáról hazaérkezve, e szavakkal mosdanak meg benne: ich wasche mir meine Krankbeit. Hímesháza németjei kora hajnalban szótlanul kimennek a mezőre, a harmatban megmossák a kezüket, miközben ezt mondják: ich wasche meine Hände im Ostertau. Was meine Hände das ganze Jahr bestreichen, soll alles beil und gesund werden. Ha a marha felfúvódik e szavakkal húzogatják meg: +++ Heut’ ist der beilige Ostertag, da wascb’ ich meine Hände im Tau, was meine Hände das ganze Jahr bestreichen, soll verblähen und verblasen, +++. Utána három Miatyánkot és egy Dicsőséget mondanak el Jézus feltámadásának emlékezetére. Hasonló Vókány hagyománya is. Itt, amikor kezüket a falu határában folyó vízbe mártják, ezt mondják: jetzt wasche icb meine Hände im beiligen Ostertau, was ich ansebe und anschau, soll alles verblau. A felfúvódott marhát itt is húzogatják és háromszor ismétlik: jetzt streich ich mit meiner rechten Hand, was icb anseb’ und anschau soll alles verblau. +. Kakasd jámborabb német népe húsvét hajnalán a Kálváriára megy imádkozni. A harmatban (Morgentau) megmosakszik, ez megvéd a bűntől, betegségtől. A vegyesajkú Szőkéd baranyai faluban húsvét hajnalán a legelői gémeskútbál szótlan vizet (Ostertauwasser) hoztak. Az ünnepi ebédet mind a horvát, mind a német asszonyok ezzel főzték meg. Hőgyész németjei a nagyszombati szenteltvízből a kútba is szoktak önteni. A húsvét hajnalán belőle merített víz az Ostertau. Ebből mindenki ivott, sőt az elhalt családtagok sírjára is hintettek belőle. A hagyomány évszázados erejére jellemző, hogy Aba református magyar népe húsvét hajnalán még pár nemzedékkel ezelőtt is kiment a maga temetőjébe, ahol a tiszteletes áldást mondott. Dunaszentmiklós német asszonynépe hajnali kakasszó előtt a határban némán keresi Jézust. Később a sekrestyés megnyitja előttük a templomajtót, hogy az üres sír előtt imádkozzanak. A szokásnak Ostertaubeten a neve. Az egyeki német asszonyok napkelte előtt a temetőbe mennek és halottjaik sírját szenteltvízzel meghintik. A régi ország több vidékén, főképpen a peremeken elszigetelődött szokásként máig él a húsvéti határkerülés. Hogy katolikusok is, erdélyi protestánsok is egyaránt ismerik, arra mutat, hogy a középkorban a szokás történelmi hazánkban általános lehetett. Ismeretes, hogy a középkorban tavasszal a jelesebb ünnepeken a földeken, a vetések között ereklyékkel, zászlóval, énekszóval körmeneteket tartottak, hogy a vetést mintegy bővebb termésre hozzák, a kártevőktől, gonoszlélektől megoltalmazzák. E hagyományból sarjadt a búzaszentelő és úrnapja liturgiája is. Az ünnepek ünnepén, húsvét hajnalán hírül vitték a földeknek is az Úr nagy győzelmét, a feltámadást, hogy a gonosz szellemeket, a természeti csapásokat, a föltámadt Krisztus hatalmával a határtól elrettentsék. A középkori hagyomány szívósságára vall, hogy a már félszázad óta reformátussá vált Szilágyságban, Szilágysomlyó városában – amint az 1615. évi gyulafehérvári országgyűlés panaszolja – a tiszttartó az elmúlt húsvétban keresztet adott ki Krasznára, és az odavalósiak az egyszerű kereszttel, pap nélküli processziót jártak a mezőn. A szentegyházba is be akarták vinni, azonban a prédikátor tiltakozott és még a cinterembe sem eresztette be őket a kereszttel. De azzal nem gondolván, a cinterembe bementek, és ott minden ceremóniákat perágáltak. Annak utána lövöldöztenek, és a prédikátort illetlen szókkal illették. Szintén a váradi egyházmegye területéről származó későbbi följegyzés (1665) szerint az mi romano-catholica religionkban régi, bévött szokás az volt, hogy mink az karácsonyi és húsvéti innepeknek éjszakáin hajnalig is miseszolgálatban foglaljuk magunkat, akkoron az ifjúság szokott lövöldözni: affelett az is régi, bévött törvényünk volt, hogy minden húsvét napján határt kerülénk, azaz processiót járánk. A múlt század derekán a határkerülés lefolyása a Székelyföldön ez volt: a legények és fiatal házasemberek vacsora után a cinteremben, azaz a templomot környező temetőben gyülekeztek, ahol megválasztották elöljáróikat. Ezek a főkirálybíró, dúlók, bírák, pap, énekvezető és mások. Utána zsoltárénekléssel megkerülték a templomot, majd az alkalmi pap imádságot rögtönzött ilyenformán: Úristen, áldd meg határunkat, szőlőhegyeinket, kertjeinket! Áldd meg falunkat, hajlékainkat! Áldd meg hazánkat, nemzetünket! Küldd el hozzánk az igazságot, a törvényt, adj jó elöljárókat! Távoztass el mezeinktől jégesőt, sáskát, árvizeket, falunktól a tüzet, idegeneket! Adj bő termő esztendőt és békességet! Úristen, halld meg imádságunkat! Az imádság után végigvonultak a falun. Menet közben folyton énekeltek és imádkoztak, azonkívül az útjukba eső mezei forrásokat kitakarították, és egy-egy rövid imádságot mondottak, hogy Isten bő forrással, jó ivóvízzel áldja meg őket. Ha az idő kedvezett, akkor a falu egész határát megkerülték. Ha nem, akkor csak a vetéskertet, a búzahatárt, és utána visszatértek a templomba. Itt az éneklést és imádságot megismételték, majd a pap áldása és a főkirálybíró intelmei között oszlottak szét. Ez utóbbi lelkükre kötötte, hogy a falu határait el ne felejtsék, egyben az elhányt vagy elfelejtett halmokat, határjeleket mindannyiszor megújítsák, és a község igazát mindenkor megoltalmazzák. Ekkor már hajnalodni kezdett. A legények fenyőágat törtek, színes szalaggal, cifra papirossal, hímes tojással feldíszítették és kedveseik kapujára tűzték föl. Húsvét másnapján aztán a virágtevő legények locsolkodni mentek. A fiatal házasok pedig dideregtek, azaz elmentek az ablakok alá, és ott fázósan bebocsájtást kértek. Közben eláldották a házbelieket minden jóval, ugyanakkor azonban tréfásan kibeszélték a falu népének, főképpen a fiatalságnak titkait. A didergők jutalomban részesültek. A Nyárád vidékén a múlt század végén húsvét szombatján este, amikor már napi munkájukat bevégezték, a falu fiatalsága, negyven-ötven legény összegyűlt a piacon határkerülésre. Itt maguk közül néhány elöljárót választottak, akik az egész menetet kormányozták. Útnak indultak. A faluból kivezető út végén elkezdték a zsoltáros énekeket: Tebenned bíztunk eleitől fogva… Vagy: Határt rendelt az Úristen… Egy-egy darab út után pihenőt tartottak, amikor felváltva a jobb szónokok hálaimádságot mondottak, amiért a határt és a falut eddig is megóvta Isten minden veszedelemtől, és egyúttal kérték, hogy áldja meg bő terméssel. Távoztasson el tőlük minden veszedelmet. Óvja meg tűztől, víztől, jégesőtől, rossz ember szándékától, a barmokat pedig a dögvésztől. A lakosságnak adjon erőt, egészséget a mutatkozó termés betakarítására. Ezeket az imádságokat valósággal kiabálták, hogy Isten mintegy meghallja, a gonoszokat pedig elriassza. Az út további folyamán még néhányszor tartottak pihenőt, amikor is énekeltek, és más-más határkerülő megismételte a föntebbi kéréseket. Amikor pedig a szomszéd falu határához értek, itt mindkét község határának jó terméséért, boldogulásáért kölcsönösen imádkoztak. Rendesen csak késő éjszaka tértek vissza. Vadasd (Vadas) marostordai faluban a múlt század végén a legények már nagypénteken összeverődtek, összejárták a határt, és minden forrást, csorgót, amit a téli viharok, őszi esőzések megrongáltak, helyrehoztak, kitisztítottak, hogy a következő mezei munkák idején a szomjúhozók ne szűkölködjenek soha friss italban. Maga a határjárás nagyszombatra esett. Alkonyatkor hangos kürtszövet, kurjongatással indult el néhány legény az egyik faluvégről végig az utcákon. Mind többen csatlakoztak hozzájuk, és a falu határában lévő vetéskert felé mentek. Itt pihenőt tartott a gyülekezet és hozzáláttak nyomban a szervezkedéshez. Választottak egymás közül egy írástudó alkalmi papot, aki a szokásos könyörgéseket olvasta fel az imádságos könyvből. Ez volt az első tekintély: szent és sérthetetlen, akárcsak a király. Azután választottak egy éneklő mestert, aki az éneklést vezesse, és a szövegeket előmondja. Egy ember lett az ítélőbíró, hogy igazságos megtorlásban részesüljenek a határjárás alatt netalán előforduló kisebb kihágások. A bírói ítélet végrehajtására megtettek egy izmos, jókötésű legényt. Ez volt a csapómester. Végül kiszemeltek egy kürtöst és négy felvigyázót, akik a rendről gondoskodtak. Két legényt előre küldöttek a vetéskert utolsó pontjára, hogy ott jó tűzzel várják a határjárókat, amikor azok feladatuk végeztével éjfél tájban odaérnek. Törvényeket is szereztek. Káromkodni tilos. Haragot, gyűlöletet egymás iránt erre az időre mindenkinek el kellett felejteni, és csak a szeretet hangján volt szabad egymáshoz szólani. Aki a másikat tegezve szólította, súlyos kihágást követett el. Az idősebb ember titulusa: bátyám uram, a fiatalé: öcsém uram. Menet közben nem lehetett duhajkodni, engedetlenkedni, léháskodni. Akit mégis a felügyelők elé kellett vinni, arra személyválogatás nélkül rávertek. Nagy későre indult el a menet égő lámpásokkal óriási lárma és zsivajgás közben a vetéskert körül. Az ájtatos zsoltárok dallamát kurjongatások, kürtölések szakították meg. Közben meg-megállottak több helyen és a választott pap után buzgón imádkozva kérték a vetéskertre Isten áldását. Később két suhancot előre küldöttek a hegytetőre, hogy a szomszéd falu birtokterületétől elválasztó határdombot megkeressék. Ez volt a legháládatlanabb hivatal, mert a két legényke a határdombra fektetve, okvetlenül kikapott. Ha megtalálták azért, hogy jövőre még inkább emlékeznének rá. Ha meg nem találták meg, akkor büntetésből olvasták az ítéletet rájuk. A tisztség elől megszökni nem volt tanácsos, mert aki ezt megtette, húsvét másodnapján a templom előtt istentisztelet után részesült verésben. A legmagasabb határhegyen meggyújtottak egy-egy jó nagy szalmazsúpot, hogy a szomszéd faluknak is hírt adjanak a határjárásról. Ha ilyenkor idegen határjárókkal találkoztak, letelepedtek egymással szemben, és együttesen énekeltek valamely húsvéti éneket, majd mindkét fél papja rendre egy-egy könyörgést végzett el. A végén pedig teljes erejükből felkiáltottak: adj Uram bort, búzát; bőséget, csöndességet a magyar hazában! A határjárás végeztével fölkeresték a két tűzgerjesztőt, akik kötelesek voltak a társaságot olyan tűzzel várni, amely még csupa eleven szénhalmaz láng és üszök nélkül. Ez is áldatlan hivatal volt, mert az odaérkezők addig mesterkedtek, amíg valami kis hibát nem találtak a tűzben, és át nem szolgáltatták őket a csapómesternek. Ez azonban már a szertartás tréfás része volt. Innen hazatértek a határjárók ismét a faluba, de most már csöndesen, hogy az alvókat ne zavarják. Végigjárták szép rendben a falut, és ahol lány vagy ifjú menyecske volt, fehér barkaágat tűztek a kapura. Ezzel illedelmesen azt akarták kipuhatolni, hogy húsvét másnapjára virradólag hol várják őket szívesen, ha öntözni mennek. Ez volt a hajnalozás. Ahol a kapuról reggelre levették az ágat, oda hajnalozók be nem tették volna a lábukat semmiért. Gyergyóban még századunk első évtizedeiben is a határjárás eleje az volt, hogy a feltámadási körmenet után a pap kihirdette: húsvét reggelén mise, áldozás, az eledelek megszentelése, majd ezt követőleg a határkerülés. Nyolc órakor harangoztak. A gyalogosok a templomkerítésben, azaz cinteremben, a lovasok pedig a piactéren gyülekeztek. Indulás előtt a lovasok vezetője megmagyarázta az út célját, amiért kivonultak a vetéshatárba: hálaadás a húsvéti lelki megújhodásért, a nagy természet újra ébredéséért, könyörgés Isten áldásáért. A lovasok jobbra, a gyalogosok pedig balra indultak, hogy kint a határban egy keresztnél találkozzanak. A faluban ezt énekelték: Feltámadt Krisztus ez napon. A falu végétől a dicsőséges olvasót imádkozták. Megérkeztek a szokott helyre, ahol a szomszéd községek: Szentmiklós, Alfalu, Csomafalva, Újfalu, Kilyénfalva, Tekerőpatak népe találkozott egymással. Ekkor közösen elénekelték a Mennynek királyné Asszonya antifónát. Ennek végeztével zászlók és lobogók lengetésével köszöntötték egymást a körben fölfejlődő gyalogosok és lovasok. A soros község vezetőembere az összeseregletteknek szívből boldog alleluját kívánt, és röviden elmondta a találkozás célját: köszönteni egymást a föltámadt Jézus nevében, bizonyságot tenni az egymáshoz való tartozandóságról, atyafiságos szeretetről, a községek közötti békességes egyetértésről, az ősöktől örökölt igaz katolikus hitről, a sok évszázados szokások hűséges megtartásáról, és hogy – támaszkodva az evangéliumi biztatásra: ahol ketten vagy hárman összejönnek az Úr nevében, ő is ott lesz közöttük – együtt imádkozzanak azért, hogy Isten a földnek bő gyümölcsét adja és megtartsa. Ezután e köszöntéssel: dicsértessék a mi mostan feltámadott Úr Jézus Krisztusunknak áldott szent neve, hangos szóval elmondja, órálja a régi imádságot.